A kormány és a baloldal első parlamenti erőpróbái

A Múltunk wikiből

Az új országgyűlést a képviselőház üléstermében, a pesti Redout dísztermében, július 5-én nyitotta meg István főherceg, aki az uralkodótól az előző héten nemcsak a trónbeszéd megtartására kapott felhatalmazást, hanem egyszersmind arra is, hogy amíg az udvar a távoli Innsbruckban tartózkodik, addig helyette szentesíthesse majd az országgyűlés által alkotandó törvényeket.[1] S a nádor jogkörének kiszélesítése el is érte a célját: a kormány mérsékeltebb tagjait, akik a délvidéki és a horvátországi állapotok rohamos rosszabbodásának láttán ekkor Kossuthtal és a radikálisokkal egyetértésben már maguk is azon a véleményen voltak, hogy az országgyűlés legfőbb és legsürgetőbb teendője az ország fegyveres védelmére fordítható eszközök gyarapítása lesz, ez a jóindulatot színlelő lépés arra ösztönözte, hogy a fegyveres erők növeléséről továbbra is az udvarban lehetőleg minél kevesebb aggodalmat keltő módon gondoskodjanak.

Amikor tehát Kossuth a július 2-i minisztertanácson azt indítványozta, hogy a kormány az országgyűléssel ajánltasson meg 200 ezer újoncot és 42 millió forintnyi hadihitelt, indítványát a kormány mérsékeltebb tagjai is magukávé tették azt a június közepén elejtett gondolatot azonban, hogy a megajánlandó újoncokból újabb honvédzászlóaljakat kellene szervezni, a miniszterek közül ekkor sem elevenítette fel már senki. Ezzel szemben két nap múlva, mikor ismeretessé lett, hogy Jellačić felröppentette egy magyar részről Horvátország ellen indítani tervezett fegyveres támadás álhírét, s erre hivatkozva az olasz hadszíntéren harcoló horvát határőrök hazarendelésével fenyegetőzik, Batthyány azzal a javaslattal fordult minisztertársaihoz, hogy – bár negyed éve még mereven elutasították az udvarnak az olasz földön tevékenykedő császári csapatok megerősítésére irányuló segélykérését – most önként kínálják fel az elsőül kiállítandó 40 ezer újonc Észak-Itáliába küldését. A kormány pedig ezt a javaslatot is elfogadta; még Kossuth is csak annyi megszorítással élt, hogy az olasz segély tényleges foganatosítását kössék Jellačić előzetes megfékezésének a feltételéhez.[2]

Az országgyűlés megnyitása után teendő lépéseiket azonban nemcsak a kormány tagjai igyekeztek már előre összehangolni, hanem a radikálisok is, akikkel a választásokon történtek igen gyorsan megérttették, hogy számszerű gyengeségük soraiknak minél szorosabbra zárását követeli tőlük.[3] Petőfi és Vasvári tehát már július 2-án új klubot alakított Demokrata Klub néven, s ennek a klubnak egy időre sikerült is helyreállítania a márciusi fiatalok április-május folyamán megbomlott egységét. Majd július 16-án Madarász László vezetésével megalakult az Egyenlőségi Társulat is, amelynek a keretei között meg elsőkül a radikális nemesi politikusok és Táncsics követői fogtak össze egymással.[4] S július második felében azután a márciusi fiatalok zöme is átlépett az Egyenlőségi Társulatba, úgyhogy a társulat hamarosan a baloldal egészének több mint ezer fős pártszerű szervezetévé nőtte ki magát. A különféle baloldali csoportok egységesülését pedig nyomon követte a baloldali sajtó egységesülése is: a Madarász-fivérek július elején megindult lapja, a Nép-Elem néhány héten belül magába olvasztotta a kisebb olvasóközönséggel bíró s ezért anyagilag sem eléggé kifizetődő radikális lapokat, továbbra is megőrizte viszont különállását a Marczius Tizenötödike, a Munkások Ujsága meg a Die Opposition, s így megteremtődtek a feltételei annak, hogy a nemesi, az értelmiségi, a paraszti és a német ajkú olvasók ezután is más-más, testükre szabott lapból ismerjék meg a radikálisok nézeteit, ezekről a nézetekről azonban az olvasóközönség egyes csoportjai egyöntetű tájékoztatást kapjanak.

Közben pedig a radikálisok lépéseket tettek korábbi politikai irányvonaluk helyesbítésének, elsősorban parasztpolitikájuk magasabb színvonalra emelésének az érdekében is – habár ezek a lépések továbbra sem voltak teljesen egyöntetűek. Hiszen Táncsics lapjának július 9-i számában már a parasztkérdés rendezésének részletes tervét is kifejtette, követelve,

a) hogy a bordézma éppen úgy, mint a többi dézma és robot, teljesen eltöröltessék;

b) hogy mindennemű regalék vagy úri haszonvételek megszűnjenek…;

c) hogy minden censualis, contractualis egyezkedések, mik jobbágyi viszonyt tanúsítanak, megszűnjenek: méltányos kárpótlást az ország adjon; de…

d) hogy csak ollyanoknak járjon kárpótlás, kiknek jövedelme csupán a megszűnt dézmából és robotbúl állott: ellenben, a kiknek például legalább 3000 forintnyi évi jövedelmük különben is van, semmi kárpótlást ne kapjanak; …

e) hogy azon legelők és szántóföldek, mellyeket… a volt földesurak… a községektűl erőszakkal, katonai hatalommal, ijesztgetésekkel, fenyegetések közt, csalárdsággal s bármi ürügy alatt elfoglaltak, azoknak visszaadassanak; s…

f) hogy bárhol és bármikor a haza ellen föltámadt pártütők földei magyar zsölléreknek és önkéntes vitéz katonáknak adassanak…”[jegyzet 1]

A többi radikális viszont ilyen messzire még ekkor sem ment el. Mindazonáltal most már a többiek is parasztpolitikájuk számottevő módosítására szánták el magukat: a baloldali képviselők július 6. és 12. között Madarász László indítványára konferencián vitatták meg a parasztkérdést, s úgy határoztak, hogy – megújítva az április közepén feloszlott Pest megyei forradalmi választmány egykori kezdeményezését – követelni fogják a szőlődézsma állami kármentesítéssel történő eltörlését és a majorsági jobbágyok ugyancsak állami kármentesítéssel eszközlendő felszabadítását, majd ezeket a követeléseket a konferencia megbízásából Nyáry Pál törvényjavaslatba is foglalta és az országgyűlés elé terjesztette.[5]

S alig hogy elkészült ez a törvényjavaslat, a képviselőház máris liberálisok és radikálisok szenvedélyes összecsapásainak a színterévé lett. Mert a ház július 11-én közfelkiáltással elfogadta ugyan a kormánynak a 200 ezer újonc és a 42 milliós hitel megajánlására vonatkozó indítványát, amelyet – mint a kormány állandó képviselőházi szószólója – Kossuth terjesztett elő, s ezzel az indítvánnyal a baloldali képviselőik sem helyezkedtek szembe, sőt, éppen ők kezdeményezték közfelkiáltással történő elfogadását. Amikor azonban néhány nap múlva a képviselőház elé került a trónbeszédre adandó válaszfelirat tervezete s benne az olasz segélyt Bécsnek felkínáló szövegrész is, akkor már a radikálisok egy pillanatig sem késtek feltárni ellenvéleményüket, s Teleki László, Irinyi József, Halász Boldizsár, Nyáry Pál, Aloisiu Vlad és Perczel Mór (aki eddig a belügyminisztérium rendőri osztályát vezette s elsősorban éppen a radikálisok szemmel tartásával foglalatoskodott, most viszont leköszönt állásáról és a baloldalhoz csatlakozott) meg a többi baloldali felszólaló érvek egész sorát szögezte szembe a kormány álláspontjával, így egyebek mellett azt, hogy az udvart az olasz segély felajánlása sem fogja rábírni Jellačić megfékezésére, a külföld haladó köreinek rokonszenvétől viszont ez a lépés menthetetlenül meg fogja fosztani Magyarországot.

A radikálisok figyelmeztetései azonban egyelőre teljesen hatástalanul peregtek le a honatyák kormánytámogató többségéről. A képviselőház tehát végül is 233 szavazattal 36 ellenében áldását adta a kormány válaszfelirati javaslatára, s ezzel Magyarországot az európai forradalmi mozgalommal azonosulni nem kívánó országként mutatta be a világnak. Ámbár az is igaz, hogy a képviselőház döntése csupán erkölcsi kárt okozott a magyar forradalomnak, gyakorlati következményekkel viszont nem járt. Az udvart ugyanis Jellačić elejtésére valóban nem bírhatta rá még a szóban forgó fegyveres segítség ígérete sem – annál kevésbé, mivel a hadiszerencse Lombardiában ekkorra már különben is, ilyetén erősítések igénybevétele nélkül is a császári csapatok javára fordult –, s így a segély tényleges foganatosítására sohasem került sor.

Lábjegyzet

  1. (Táncsics Mihály), Politikai hitvallásom. Munkások Ujsága, 1848. júl. 9. 15. sz. 225–226. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 317–318. sz.

Irodalom

Az első népképviseleti országgyűlés történetének legfőbb forrásanyaga saját iratainak gyűjteménye: Országos Levéltár Archivum Regnicolaris Led. XX22. Az országgyűlés két házának ülésjegyzőkönyveit és egyéb irományait nyomtatásban adja. BeérCsizmadia. Az országgyűlés két házának nyilvános ülésein felvett gyorsírói naplókat bemutatja: A magyar nemzetgyűlés Pesten 1848-ban. Közli Pap Dénes. I–II. (Pest, 1866) és A parlament Debrecenben 1849. Közli Pap Dénes. I–II. (Lipcse, 1870), ezek a kötetek azonban az eredeti naplók szövegét erősen megrövidítve közlik, az 1848. október 8-a és december 31-e között Pesten, valamint az 1849 júliusában és augusztusában Szegeden, illetve Aradon tartott ülések naplóját pedig teljesen elmellőzik. Aki tehát hű képet akar alkotni az egyes üléseken lezajlott vitákról, annak a hivatalos Közlöny egymást követő számaiban rendszeresen megjelentetett naplószövegekhez kell folyamodnia.

  1. A nádor törvényszentesítési felhatalmazását tartalmazó június 26-i királyi kéziratot közli BeérCsizmadia.
  2. A július 2-i és 4-i minisztertanács lefolyását ismerteti Spira, 1848 Széchenyije. Ugyanez a munka bizonyítja, hogy a magyar csapaterősítések Észak-Itáliába küldésére irányuló április eleji kérését az udvar – a korábban elterjedt hiedelmekkel ellentétben – ez idő tájt már nem újította meg s eszerint az olasz segély megajánlásának a terve ekkor merőben Batthyány kezdeményezésére merült fel. E megállapítás helyességét nyilvánosságra kerülése óta senki sem vitatta, legújabban azonban Várady – forrásainak megjelölése nélkül – megint úgy tárgyalja az ügyet, mintha a segély küldését júliusban is az udvar kérte volna.
  3. A radikálisoknak a választások lezajlása utáni szervezkedéséről tájékoztat Fekete, A márciusi fiatalok; Spira, Kossuth Lajos forradalmi szövetsége; Tordai és Deme; továbbá Urbán Aladár, Petőfi 1848 augusztusában (In: Petőfi tüze) és Spira György, Petőfi a képviselőház karzatán (A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei. XXVIII. Budapest, 1973).
  4. Az Egyenlőségi Társulat működése egyébként elsősorban az egykorú baloldali lapokból, kivált a társulat üléseiről rendszeresen tudósító Nép-Elemből ismerhető meg.
  5. A parasztkérdéssel foglalkozó július 6–12-i konferenciáról részletesen beszámolt a Nép-Elem, 1848. július 16., 23., és rövidebben a Munkások Ujsága, 1848. július 16., 23. Az utóbbiból kiviláglik, hogy a radikálisok a jobbágyoktól elvett úgynevezett maradványföldek visszaadásának és a regalejogok megszüntetésének a kérdésében nem jutottak megegyezésre, a Nép-Elem 1848. július 10-i tudósításából viszont kitűnik, hogy a többi részkérdésben egyetértésre jutottak s ezt az egyeztetett álláspontot öntötte formába Nyáry javaslata, mint ezt bővebben is előadja Spira, Kossuth Lajos forradalmi szövetsége. Ennek ellenére még ma is lehet találkozni olyan beállítással, mintha a konferencia résztvevői egyáltalán nem, semmiben sem jutottak volna közös nevezőre; lásd: Varga János, A forradalom és a parasztság (In : A negyvennyolcas forradalom kérdései).


Az első népképviseleti országgyűlés megnyitásától a katonaállítási vitáig
Tartalomjegyzék A kormány külpolitikája