A kormány és az ellenforradalmi erők

A Múltunk wikiből
1848. április 10.
Hivatalba lép az első magyar parlamentáris kormány.
Az angol chartisták londoni tömegtüntetése.
1848. április 19.
Zsidóellenes zavargások Pesten.
Karl Ludwig Ficquelmont gróf kormánya Ausztriában.
1848. május 8.
A Marcziusi Clubb megalakulása.
A pest-budai kovács- és lakatoslegények megmozdulása.
Franz Pillersdorf báró elnökletével új osztrák kormány alakul.

Ezek a lépések arra vallottak, hogy a kormány a valóságban is szeretné mielőbb életre hívni azt a polgári Magyarországot, amelynek a megteremtéséhez a pozsonyi törvények még csak a jogi kereteket biztosították, s hogy a maga részéről bízik is a kiépítendő polgári Magyarország március–április folyamán lefektetett jogi alapjainak jövőbeli tartósságában. És valóban: április 11-e után más magyar liberálisokhoz hasonlóan Batthyányn is, minisztertársainak legtöbbjén is az a meggyőződés lett úrrá, hogy az udvari körök végül csak megemésztették a forradalom vívmányait s ezért, amikor hozzájárultak az átalakulás kereteit rögzítő törvénykönyv királyi szentesítéséhez, akkor az új törvénycikkeket magukban is szenteknek és sérthetetleneknek ismerték el egyszer s mindenkorra.

Nem mintha Batthyányék nem sejtették volna, hogy Magyarország belkormányzati önállóságának a megvalósulását, amelynek ők most a gyakorlatban is igyekeznek minél gyorsabban testet adni, az udvari körök továbbra is csak aggodalmaskodva figyelhetik, mivel ez mindenképpen veszélyeztetni látszik azt, ami a Habsburgok szemében legfontosabb: a birodalom egységét és épségét. De mert Magyarországot valóban pusztán belkormányzati önállósághoz kívánták juttatni, a birodalom keretei közül kiszakítani viszont maguk sem akarták, s mert bizonyosra vették, hogy ezt Bécsben is tudják róluk: arra számítottak, hogy az udvari körök előbb-utóbb mégiscsak le fogják küzdeni ilyetén aggodalmaikat. Kivált, ha ők, miközben a törvény szabta lehetőségek maradéktalan kihasználásához szükséges lépések közül egyet sem mulasztanak el majd megtenni, egyetlen olyan lépést sem fognak viszont tenni, amely már a törvényes keretek áthágására irányuló kísérletnek volna minősíthető, s ha nemcsak azt mutatják meg, hogy Magyarország felemelésére minden tőlük telhetőt el akarnak követni, hanem azt is, hogy Magyarország sajátos érdekeit minden tőlük telhető módon igyekeznek összeegyeztetni a birodalom egészének az érdekeivel.

Ezért volt hát például, hogy a Magyarország területén működő főhadparancsnokokat Batthyányék a magyar hadügyminisztérium iránti engedelmességre utasították ugyan, attól azonban egyelőre eltekintettek, hogy helyükre megbízhatóbb személyeket próbáljanak ültetni. De ezért volt az is, hogy valahányszor a Magyarország határain kívül tartózkodó magyar csapatok hazaküldését sürgették, mindannyiszor kiemelték, hogy ez a követelés nem vonatkozik az olasz hadszíntéren álló magyar csapattestekre. S ezért próbálták azt a körülményt, hogy nem akármilyen csapaterősítéseket igényelnek, hanem éppen magyar katonák hazaküldését kérik, külön is megindokolni a magyarországi nemzetiségi mozgalmakkal. Amint a hadsereg egységének tiszteletben tartására irányuló eltökéltségüket még akkor is megkísérelték kifejezésre juttatni, amikor kimondották, hogy végszükség esetén meg fognak szervezni egy a császári hadseregtől független tízezer főnyi reguláris sereget. Hiszen már erről szóló határozatukban is hangsúlyozták hogy ez a sereg a nemzetőrségnek – azaz egy az uralkodó által szentesített törvények alapján működő s voltaképpen pusztán karhatalmi feladatok ellátására hivatott testületnek – lesz része. Azt pedig, hogy még ennek a – kifogás tárgyává eszerint nem tehető – fegyvernek az igénybevételére is valóban csak végszükség, az örökös tartományokban elhelyezett magyar csapatok hazajövetelének elmaradása esetén gondolnának, eszel is megmutatták, hogy létrehozásának a tervét határozatba foglalták ugyan, tényleges megalakítása érdekében azonban egyelőre egyetlen lépést sem tettek.

Hanem az ilyen és hasonló erőfeszítések mind-mind hiábavalóak voltak; Bécsben semmi sem ingathatta meg azt a meggyőződést, hogy a Batthyány-kormány, ha olykor a látszat kedvéért úgy viselkedik is, mintha tekintettel volna a közbirodalom érdekeire, valójában mégsem akar egyebet, mint „magát… még függetlenebbé tenni”.[jegyzet 1] Ha pedig a bécsi uralkodó körök Magyarországgal ennek ellenére jóval április 11-e után is óvakodtak törésre vinni a dolgot, ez csak azért történt, mert egyelőre még mindig rendkívül szorult helyzetben voltak: mert a magyar forradalom és a birodalom területén márciusban kibontakozott egyéb forradalmi mozgalmak együttvéve még a következő hónapokban is az övékéinél nagyobb erőket tudtak felvonultatni s ezzel rákényszerítették őket arra, hogy amíg az észak-itáliai szabadságmozgalommal nem végeznek, addig a többi forradalmi mozgalommal szemben – így a magyarral szemben is – változatlanul halogató eljárást alkalmazzanak.

Ámbár a forradalom táborának kezdeti erőfölénye az első hetek múltán már szűnőben is volt, ha azon nyomban még nem szűnt is meg egészen. Szűnőben volt ez az erőfölény mindenekelőtt a nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulása folytán. Márciusban ugyanis a Habsburg-hatalom, noha szerves része volt az európai nagyhatalmi rendszernek, még egymagában, elszigetelten kényszerült szembenézni a mindenfelől rátámadó forradalmi seregekkel, mivel külső szövetségeseit magukat is éppen eléggé lekötötték saját otthoni gondjaik. Április folyamán viszont apránkint kezdett láthatóvá lenni, hogy az európai forradalmi áradat, bármilyen heves hullámverést okozott is eleinte, az európai hatalmi építmény két legfőbb sarokoszlopát, Angliát és Oroszországot már nemigen lesz képes megrendíteni. Hiszen Angliában a chartisták április 10-i londoni tömegtüntetését, jóllehet minden korábbi hasonló megmozdulásuknál nagyobb szabású volt, a rendőrségnek játszi könnyedséggel sikerült szétvernie.[1] Oroszországban pedig nőttön nőtt ugyan az elégedetlenség, forradalmi erjedésnek azonban egyelőre nyomai sem mutatkoztak – még a lengyel területeken sem.[2] Az angol és az orosz uralkodó körök gondjai tehát áprilisra már meglehetősen eloszlottak, s ebből egyenesen következett, hogy a Habsburgok, ha szükségét fogják érezni, a későbbiekben már ismét képesek lesznek külső támogatásra is szert tenni.[3]

Abban azonban, hogy az erőviszonyok most már ismét a Habsburgok javára kezdtek eltolódni, közrejátszott az is, hogy a másik oldalon meg egyidejűleg éppen ellentétes irányú folyamat bontakozott ki: hogy a Habsburgok ellenében kirobbant forradalmi mozgalmak között március folyamán létrejött szervezetlen együttműködés a későbbiekben nemcsak szorosabbá nem lett, hanem éppenséggel mindinkább meglazult, mígnem e mozgalmak végül – a Habsburgok közreműködésével is – szinte teljesen elszigetelődtek egymástól.

Mindenekelőtt elszigetelődött a magyar és az olasz mozgalomtól az osztrák forradalom burzsoá vezető rétege, s ez eléggé természetszerűleg következett is abból, hogy az osztrák burzsoázia a magyar és az olasz vezető rétegektől eltérően csupán a belső társadalmi és politikai viszonyok valamelyes átalakítására törekedett, a birodalom épségének és egységének megóvásában viszont a Habsburgokhoz hasonlóan maga is száz százalékig érdekelt volt. Az osztrák burzsoáziát ugyanis így viszonylag csekélyebb engedményekkel (sőt az ilyen engedmények tekintélyes hányadának puszta ígéretével) is ki lehetett elégíteni, ennek megtörténte után pedig a birodalom épségét és egységét fenyegető veszélyek mumusával mindjárt a magyar és az olasz mozgalommal való szembefordulásra is rá lehetett bírni. És az osztrák burzsoázia leszerelését a – nagyobb áldozatok elhárítása végett kisebb áldozatok hozatalára fejüket gyorsan rá is adó – Habsburgok áprilisra nagyjából már el is érték azzal, hogy az uralkodó március 15-én kötelezettséget vállalt a birodalom alkotmányozó gyűlésének negyed éven belüli egybehívására, majd március 28-án ígéretet tett az egy éven belül lebonyolítandó jobbágyfelszabadításra is. Az osztrák burzsoáziának a magyar és az olasz mozgalommal való szembefordulását pedig ezek után már mintegy magától is kiváltotta a két mozgalom március óta szakadatlanul folyó térnyerése.

Ámbár a magyar és az olasz mozgalom ez idő tájt már egymástól is kezdett elszigetelődni – a végső soron azért mert a két mozgalom céljai egy ponton szintén számottevően eltértek egymástól, amennyiben a magyarok csak Magyarországnak a birodalmon belüli alárendeltségét igyekeztek felszámolni, az észak-olaszok ellenben Lombardiának és Venetónak a birodalom keretei közül történő teljes kiszakítására törekedtek. Az észak-olaszok ugyanis emiatt már a kezdet kezdetén sem folyamodhattak más megoldáshoz, mint fegyveres felkelések kirobbantásához, s ezzel eleve olyan útra léptek, amely azután a Habsburgok szamara is egyedül az azonnali fegyveres erőpróba útját hagyta nyitva, a magyarok viszont (nem utolsósorban éppen azért, mert az észak-olaszok a Habsburgok fegyveres erőinek java részét ilyeténképpen kezdettől fogva lekötötték Itáliában) megengedhették maguknak, hogy eleinte merőben politikai eszközökkel küzdjenek a maguk szerényebb céljainak érvényesítéséért, a Habsburgok számára pedig ezáltal lehetőséget teremtettek arra, hogy Magyarországon átmenetileg maguk is kizárólag ilyen eszközökre hagyatkozzanak; s így alakult ki végül az a paradox helyzet, hogy a magyar mozgalom április derekán (nem utolsósorban az olasz szabadságküzdelem jóvoltából) fegyveres harc nélkül is rá tudta szorítani a Habsburgokat nagyszabású (bar ténylegesen csupán az olasz szabadságharc tartamára szóló) alkotmányjogi engedmények tételére, a Habsburgok viszont a magyar forradalom liberális vezetőit ezeknek az időleges engedményeknek a révén rá tudtak bírni arra, hogy magukat mar áprilisban messzemenően elhatárolják az olasz szabadságmozgalomtól, amelynek pedig a magyar forradalom már kezdetben is oly sokat köszönhetett, s amelynek a kudarca a magyar forradalom számára is végzetes lehetett.

A Habsburgok azonban korántsem csak a birodalom egyes tartományaiban külön-külön színre lépett forradalmi mozgalmak egymástól való eltávolodásából húzhattak hasznot, hanem az egyes tartományok forradalmi mozgalmainak belső bajaiból is, így Magyarország esetében kivált az ország magyar és nem magyar lakóinak nemzeti ellentéteiből, amelyeket az eltérő nemzetiségű országlakóknak a jobbágyfelszabaditásban és más márciusi vívmányokban való közös érdekeltsége átmenetileg háttérbe szoríthatott, de a nem magyarok nemzeti jogokban való részeltetésének elmaradása előbb-utóbb ismét felszínre kellett hogy hozzon. Annál is inkább, mivel az udvari körök ennek a folyamatnak a siettetésére szintén mindent megtettek.

Az udvari körök e téren mindenekfölött a horvát báni tisztség betöltetlenségéből fakadó lehetőségeket igyekeztek kiaknázni, s ezért már a magyar forradalom kitörését közvetlenül követő napokban elhatározták valamelyik rendíthetetlen horvát nemzetiségű hívüknek bánná való haladéktalan kinevezését, hogy azután az illető, magát a horvát nemzeti érdekek képviselőjének tüntetve fel, Horvátországot az ellenforradalom szilárd támaszpontjává építhesse ki. És az uralkodó március 23-án Batthyány tudta és beleegyezése nélkül már valóban ki is nevezte bánná meg – amire korábban sohasem akadt példa – egyszersmind horvátországi főhadparancsnokká is (s ezzel egyidejűleg ezredesből soron kívül tábornokká, majd további két hét múlva már altábornaggyá is előléptette) az első báni határőr gyalogezred parancsnokát, Josip Jellačić bárót.[4] Jellačić pedig késedelem nélkül kinyilvánítván, hogy a Batthyány-kormány elhatározott ellensége mind az uralkodóháznak, mind a horvát népnek, nemcsak maga tagadta meg már áprilisban a kormány iránti engedelmességet, hanem ugyanerre utasította az alája rendelt horvátországi hatóságokat is, s azután hozzákezdett a Horvátország területéről Magyarország ellen indítandó majdani fegyveres támadás előkészítéséhez.

És az erőviszonyoknak a Habsburgok javára történő eltolódásában közrejátszott végül az is, hogy az első hetek elteltével mindinkább mozgolódni kezdett az egyes tartományok belső ellenforradalmi erőinek megannyi osztaga is, így Magyarországon kivált az arisztokrácia udvarhű többsége[5] s eleinte azon belül is főleg a magas klérus.[6] Mert a konzervatív egyházfejedelmek márciusban még csak a kulisszák mögött adtak hangot a forradalmi változások miatti elkeseredettségüknek, mikor azonban a következő hetek egyre több bizonyságát szolgáltatták annak, hogy a polgári átalakulás ügye nemcsak egyszerű híveik körében, de még az alsópapság soraiban is számos pártolóra talált, megértették, hogy nyilvánosan is össze kell mérniök erejüket a forradaloméval. Áprilisban tehát már ők is porondra léptek, s ettől fogva szentbeszédek, pásztorlevelek és röpiratok sokasága tudatta a világgal hol azt, hogy a vallásegyenlőség bevezetése a katolikus egyház elnyomására irányuló intézkedése, hol azt, hogy a Batthyány-kormány, amelybe hét katolikus miniszteren kívül nem kevesebb, mint két protestáns is bekerült, protestáns-uralmat akar bevezetni Magyarországon, hol meg azt, hogy a forradalom következő lépése az egyházi birtokok kisajátítása lesz, amit azután nyilvánvalóan nyomon fog követni minden magántulajdon felszámolása, értsd: még azoknak a telkeknek az elvétele is, amelyeket tudvalevően épp a forradalom adott a volt jobbágyok tulajdonába. S ennek a vádaskodásnak az sem vetett véget, hogy – bár az üresedésben levő főpapi székekhez kötött jövedelmek az államkincstárat illették, s bár az államkincstár most különösen rászorult ezekre a jövedelmekre – a kormány rövidesen maga kezdeményezte mind az öt régen megürült magyarországi érseki és püspöki állás betöltését s még ahhoz is hozzájárult, hogy legfontosabbikukat, az esztergomi érsekséget Hám Jánosnak juttassák, holott ő a márciusi napokban a püspöki kar elnökeként élen járt a forradalmi vívmányok becikkelyezése ellen vívott harcban.[7]

Hiába szabadították fel tehát az észak-itáliai felkelők és a segítségükre kelt piemonti csapatok néhány hét leforgása alatt Lombardiának és Venetónak csaknem az egészét: a Habsburgok április 11-e után sem láttak okot arra, hogy a magyar forradalom márciusi vívmányait magukban is végérvényeseknek ismerjék el, s így változatlanul nem láttak okot a magyar forradalom majdani eltiprását célzó terveik elejtésére sem.[8] De mert az erőviszonyoknak az ő javukra történő eltolódása még éppen csak megkezdődött: a Habsburgok ekkor még mindig nem látták elérkezettnek az időt a Magyarország elleni általános támadás azonnali megindítására sem, hanem továbbra is kitartottak a március 26-i udvari konferencián rögzített ismeretes irányelvek mellett, amelyeket a márciusi forradalom kirobbanása után és ennek hatására Ausztriában is létrehozott, de a magyarországitól eltérően itt jó ideig csupa udvari emberből összetevődő miniszteriális kormány[9] külügyminiszterévé,[10] majd április 19-én elnökévé is kinevezett Karl Ludwig Ficquelmont gróf április utolsó hetében úgy formulázott meg újólag, hogy változatlanul nem lehet egyebet tenni, mint a magyarok elleni nyílt fellépést „kedvezőbb időpontra halasztani”, mert az itáliai háború sikeres befejezése előtt nem biztosítható a magyar forradalom eltiprására foganatosítandó intézkedések eredményessége, s ezért Magyarország vonatkozásában még mindig ”nem látszik kívánatosnak… tűhegyre állítani a nehéz kérdéseket”.[jegyzet 2]

Amikor tehát Bécs arról értesült, hogy a magyar kormány igényt tart az örökös tartományokban elhelyezett magyar csapatokra, senki sem akadt Bécsben, aki ennek az igénynek a jogosultságát nyíltan kétségbe vonta volna, csupán a kérdéses csapatok tényleges hazaküldését húzták-halogatták a végtelenségig. S amikor Batthyány, tapasztalván, hogy utasításait a magyarországi főhadparancsnokok hetek múltán is teljesen figyelmen kívül hagyják, emiatt május elején személyesen tett panaszt az udvarnál, az udvari körök ismét az engedékenység látszatának megőrzése mellett döntöttek, mert most is csak azt vallották, amit ezúttal az először belügyminiszterré, majd május 8-án Ficquelmont helyett kormányfővé is megtett Franz Pillersdorf báró fejtett ki olyaténképpen, hogy a végső eszközök alkalmazásához „a jelenlegi körülmények még nem elég érettek”.[jegyzet 3] S ennek megfelelően az udvar ekkor nemcsak abba egyezett bele, hogy a szóban forgó főhadparancsnokok immár magától az uralkodótól is felszólítást kapjanak a magyar kormány iránti engedelmességre, hanem egyidejűleg kiadatott egy további uralkodói kéziratot is, amely meg az osztrák hadügyminisztert, Theodor Baillet von Latour gróf táborszernagyot kötelezte arra, hogy a jövőben a hadsereg egészét érintő előterjesztéseinek kidolgozása előtt álláspontját mindig egyeztesse a magyar hadügyminiszterrel.[11]

Ezek az irományok azonban ténylegesen csak porhintésül szolgáltak: a magyarországi főhadparancsnokoknak a magyar kormány iránti hajlandósága ezek után sem nőtt egy szemernyit sem, s a gyakorlatban ezek után sem fordult elő, hogy az osztrák hadügyminiszter valamely lényeges kérdés felmerülésekor megkereste volna magyar kollégáját. Annál is kevésbé, mivel az uralkodó alig két nappal a két hadügyminiszter együttműködésére vonatkozó állítólagos óhajának kinyilvánítása után végre a császári hadsereg legfelső irányítását 1848 előtt ellátó udvari haditanács felszámolásáról is intézkedett, arra azonban nem is gondolt, hogy a haditanács hatáskörét megossza az osztrák és a magyar hadügyminisztérium között, hanem a haditanács múltbeli feladatkörét – ahogyan ezt éppen Latour javasolta – „teljes terjedelemben”[jegyzet 4] az osztrák hadügyminisztériumra ruházta át. De ha így a valóságban nem változott is, arra a szóban forgó papirosrendeletek kiválóan alkalmasak voltak, hogy az udvar tárgyalókészségébe vetett hitet tovább éltessék Batthyányékban, s ezáltal továbbra is visszatartsák őket olyan lépések megtételétől – így a magyarországi főhadparancsnokságok élén álló udvarhű tábornokok kicserélésétől meg az önálló magyar fegyveres erők megszervezésé tárgyában hozott minisztertanácsi határozat foganatosításától –, amelyeket Bécsben – nem vitás – módfelett zokon vettek volna, amelyeknek a megtétele azonban addig, amíg a Habsburgoknak nem sikerül végezniök az olasz szabadságmozgalommal, ennek ellenére semminő visszatorlást nem idézhetett elő, s amelyeknek a megtétele égetően szükséges is lett volna ahhoz, hogy a magyar forradalom annak idején felkészülten fogadhassa majd az ellenforradalom támadását.

Lábjegyzetek

  1. Lásd: Österreichisches Staatsarchiv, Wien (továbbiakban: ÖStA), Haus-, Hof- und Staatsarchiv (továbbiakban HHStA), Kabinettsarchiv (továbbiakban: KA), Österreichische Ministerrats-Protokolle (továbbiakban: ÖMRPr) 1848. ápr. 16/Vorträge (továbbiakban Vtr) [Ministerrats-Akten (továbbiakban:MRA)] 1848:309–310.
  2. Erről Ficquelmont egyik vótuma, Bécs, 1848. ápr. 25. ÖStA HHStA KA VTr (MRA) 1848:236.
  3. Lásd: ÖStA HHStA KA ÖMRPr 1848.máj.8/VTr (MRA):1848:643–644.
  4. Lásd: ÖStA HHStA KA Separatakten und Separatbillete der Kabinettskanzlei, Separetprotokolle 1848:1677.

Irodalom

A bécsi uralkodókörök leplezett ellenforradalmi törekvéseire nézve gazdag, de nagyrészt még kiaknázatlan forrásanyagot szolgáltatnak az osztrák kabinet-iratok, kivált a minisztertanácsi iratok (Österreichische Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Kabinettsarchiv VTr [MRA]) és a minisztertanácsi jegyzőkönyvek (Österreichische Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Kabinettsarchiv. Österreichische Ministerrats-Protokolle (továbbiakban: Österreichische Ministerrats-Protokolle)), a kiadott fonások közül pedig kivált Zsófia főhercegnének, Ferenc Károly főherceg nejének (töredékesen közzétett) naplójegyzetei: Aus dem Tagebuch der Erzherzogin Sophie. Hrsg. von Fritz Reinöhl (Historische Blätter, 1931).

  1. A chartisták áprilisi kudarcáról tájékoztat H. Haraszti Éva, A chartista mozgalom (Budapest, 1967),
  2. az 1848-i oroszországi állapotokról pedig A. Sz. Nyifontov, Rosszija v 1848 godu (Moszkva, 1949).
  3. 1848 tavaszának osztrák–orosz kapcsolatait bemutatja Karl Obermann, Die Rolle der zaristischen Hilfs- und Interventionspläne gegen die Revolution in der ersten Halfte des Jahres 1848 (In: Jahrbuch für Geschichte der UdSSR und der volksdemokratischen Lander Europas. VIII. Berlin, 1964).
  4. Jellačić báni kinevezésével a már említett műveken kívül foglalkozik Kossuth Lajos visszaemlékezése, Értekezés Magyarországról (In: Kossuth Lajos, Irataim az emigrációból. II. Budapest, 1881) és Andics Erzsébet tanulmánya, Kossuth harca az árulók és megalkuvók ellen a reformkorban és a forradalom idején (In: Andics Erzsébet, 1848–1849. Budapest, 1868). Jellačić pályafutásáról képet (de fölöttébb eszményített képet) ad Ernest Bauer, Joseph Graf Jellachich de Buzim, Banus von Kroatien. Schicksal und Legende des kroatischen Helden von 1848 (WienMünchen, év nélkül [1975]).
  5. A magyar arisztokrácia körében folyó ellenforradalmi szervezkedés dokumentumait nyújtja A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. Szerkesztette Andics Erzsébet. II–III. (Budapest, 1952–1965).
  6. A forradalom és az egyház viszonyát tárgyalják Meszlényi Antal, A magyar katholikus egyház és az állam 1848/49-ben (Budapest, 1928); Andics, Az egyházi reakció, Csizmadia Andor, Pravovie voproszi vzaimootnosenyij mezsdu goszudarsztvom i religioznimi organyizacijami vo vremja vengerszkoj revoljucii i oszvobogyityelnoj borbi ot 1848–49 gg. (Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Sectio Iuridica. I. Budapest, 1959) és Viale Prela bécsi pápai nuncius jelentései az 1848. évi magyar forradalomról. Szerkesztette Balázs Péter (Levéltári Közlemények, 1974).
  7. Hám szerepére nézve lásd saját visszaemlékezéseit: Hám János szatmári püspök és kinevezett prímás emlékiratai 1848/49-ből. Kiadta Scheffler János (Budapest, 1928).
  8. A Lajtán túli fejleményeket ismertető köztörténeti összefoglalások közül leghasználhatóbb (s a korábbi szakirodalom válogatott bibliográfiáját is közli) Die Revolution im Kaisertum Österreich 1848–1849. Hrsg. von Rudolf Kiszling. I–II. (Wien, év nélkül (1948)).
  9. Az Ausztriában végbemenő politikai változások elemzésével szolgál Ernst Fischer, Österreich 1848. Probleme der demokratischen Revolution in Österreich (Wien, 1946); R. John Rath, The Viennese Revolution of 1848 (Austin, év nélkül (1957)); R. A. Averbuh, Revoljucija v Avsztrii 1848–1849 gg. (Moszkva, 1970) és Josef Polišenský, Revoluce a kontrarevoluce v Rakousko 1848 (Praha, 1975).
  10. Az osztrák kormánypolitikába betekintést nyújtó emlékiratok közül legfontosabbak: L(udwig) Ficquelmont, Aufklärungen über die Zeit vom 20. Marz bis zum 4. Mai 1848 (Leipzig, 1850) és F(ranz) P(illersdorf), Rückblicke auf die politische Bewegung in Oesterreich in den Jahren 1848 und 1849 (Wien, 1849).
  11. A május elején kibocsátott hadügyi vonatkozású királyi kéziratokat közli Gelich Rikhárd, Magyarország függetlenségi harcza 1848–49-ben. I–III. (Budapest, év nélkül (1882–1889)).


A Batthyány-kormány berendezkedése
A munkához látó kormány Tartalomjegyzék A kormány és a baloldal