A kormány és az ellenforradalom horvátországi támaszpontja

A Múltunk wikiből
1848. május 11.
A zágrábi báni értekezlet kinyilvánítja, hogy a horvátok nem vetik alá magukat a magyar kormánynak.
A nádorHrabovszky János báró altábornagy személyében – királyi biztost küld Horvátországba.

Kossuth azonban a maga álláspontját korántsem csak a pénzügyi politika terén igyekezett érvényre juttatni, hanem a kormánypolitika egészét illetően is. S igaz, ilyen irányú kezdeményezései nem egy esetben csupán annyi eredménnyel jártak, hogy elkeseredett vitákat robbantottak ki közte és minisztertársai között, más esetekben viszont gyümölcsöző kezdeményezéseknek bizonyultak. Kivált olyankor, ha a kormányon belül a nemzetiségi területeken folyó ellenforradalmi szervezkedések hírei kerültek terítékre. Mert hogy ezek a szervezkedések veszélyeztetik a magyar forradalom vívmányait, azt azok a miniszterek is világosan látták, akik egyelőre pusztán nemzetiségi szervezkedéseket láttak bennük, s arra, hogy például Jellačićot valójában nem horvát nemzeti törekvések, hanem az udvari körök utasításai mozgatják, még csak nem is gondoltak.

Amikor tehát Kossuth már az április 16-i minisztertanácson annak a véleményének adott hangot, hogy Jellačićot minden további nélkül el kellene távolítani báni tisztségéből, ez a vélemény elhangzott ugyan, annyit azonban a jelen voltak többsége is elismert, hogy törekedni kellene legalább Jellačić tevékenységének ellensúlyozására, s ennek megfelelően a kormány úgy határozott, hogy a legfontosabb horvátországi vármegyében, Zágrábban a főispáni széket a magyarbarátságáról ismert túrmezei gróf, Antun Josipović foglalja el. Amikor pedig kiderült, hogy Jellačić nemcsak semmibe veszi Josipović kinevezését, hanem éppenséggel saját embereit állítja a horvátországi megyék élére s ráadásul olyan paranccsal, hogy a magyar kormánytól semmiféle utasítást nem fogadhatnak el, a május 1-i minisztertanács azt is kimondotta, hogy Batthyány azonnal utazzék Bécsbe, s eszközöljön ki egy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot, arra az esetre pedig, ha ez is foganatlan maradna, hatalmaztassa fel a nádort külön királyi biztos Horvátországba küldésére.[1]

S Batthyány bécsi útja hozott is eredményeket, mivel az udvari körök a nyílt színvallás idejét ekkor – mint tudjuk – még nem látták elérkezettnek. A bécsi tárgyalások folyományaként tehát az uralkodó ez alkalommal nemcsak Jellačićot és a Magyarország területén működő többi főhadparancsnokot szólította fel a magyar kormány iránti engedelmességre, hanem a nádornak is megadta a királyi biztos esetleges kirendeléséhez szükséges felhatalmazást. István főherceg pedig ezek után egy sor (Kossuth által kidolgozott) rendeletben érvényteleneknek nyilvánította Jellačić önkényes intézkedéseit, majd a Horvátországba küldendő királyi biztost is kinevezte a magyar kormány iránt mind ez ideig lojálisnak mutatkozó szlavóniai főhadparancsnok, Hrabovszky János báró altábornagy személyében, őt egyszersmind arra is feljogosítva, hogy szükség esetén hűtlenségi perbe fogathassa Jellačićot.[2] S Hrabovszky zágrábi kirándulása hatástalan maradt ugyan, a június elején Innsbruckba utazó Batthyánynak viszont sikerült elérnie, hogy az uralkodó június 8-án – öt nappal korábbi döntését megmásítva – a határőrvidéket mégiscsak a magyar hadügyminiszter parancsai alá helyezze,[3] június 10-én pedig egy újabb (s ismét Kossuth által szövegezett) királyi kéziratot tegyen közzé, ebben Jellačićot formálisan immár fel is függesztve báni tisztségéből mindaddig, amíg be nem bizonyítja a kormány részéről ellene emelt vádak alaptalanságát.

Ámbár az is igaz, hogy tényleges változásokat a június 10-i kézirat kibocsátása sem eredményezett. Jellačić ugyanis titkos utasításainak megfelelően mit sem törődött a kéziratban foglaltakkal, hanem továbbra is helyén maradt, s továbbra is teljes erővel dolgozott az ellenforradalom horvátországi támaszpontjának kiépítésén, kivált arra törekedve, hogy a vezénylete alatt álló csapatokat minden tekintetben előkészítse egy kellő időben Magyarország ellen indítandó támadásra. Amikor pedig Kossuth emiatt úgy intézkedett, hogy a zágrábi hadipénztár többé semmiféle pénzellátmányt ne kapjon Magyarországról, Jellačić ennek a húzásnak a következményeit is hamar ki tudta heverni, mert az osztrák kormány nyomban átvállalta az ő pénzelését. S ez a lépés a magyar forradalomnak persze megint nemcsak ártalmára, de hasznára is volt, amennyiben Batthyányék előtt is világossá tette, hogy az osztrák kormány egy gyékényen árul Jellačićcsal. Az udvar iránti illúziókat azonban ez a lépés sem ölte ki Batthyányból és társaiból, ellenkezőleg: Batthyányéknak június 10-e után még szilárdabb meggyőződésükké lett, hogy – bármilyen összjáték folyik is Jellačić és az osztrák kormány között – maga az udvar változatlanul jóindulattal viseltetik Magyarország iránt. Ez pedig érthetően arra indította őket, hogy maguk is folytatólagos erőfeszítéseket fejtsenek ki e feltételezett jóindulat további növelésére. És így a Jellačićot felfüggesztő újabb papirosrendeletért az udvar néhány napon belül nagyon is érdemleges viszonzást kapott a magyar kormánytól, amennyiben a kormány, bár június elején arra készült, hogy az első tíz honvédzászlóalj megalakítását követően késedelem nélkül hozzá fog látni további honvédzászlóaljak szervezéséhez, ezt a tervét Batthyány Innsbruckból történt hazaérkezése után azonnal elejtette…[4]

Hanem hogy a magyar forradalom mégis tegyen újabb lépéseket legalább a Jellačić oldaláról fenyegető veszély elhárítására,[5] azt az udvar iránti illúziók továbbélése sem akadályozta meg, hiszen Jellačić tevékenységének ellenforradalmi mivoltával azok is tisztában voltak, akik az udvari körökre még ekkor is rózsaszínű szemüvegen át tekintettek. Csány Lászlót tehát, akit a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány még áprilisban[6] megbízott a nyugat-dunántúli parasztmozgalmak és zsidóellenes zavargások felszámolásával, a kormány június elején még nagyobb hatáskörrel ruházta fel: az egész fenyegetett Dél-Dunántúl királyi biztosává nevezte ki, s azzal a feladattal látta el, hogy gondoskodjék a Drávamellék hatékony védelmének megszervezéséről. És Csány haladéktalanul bele is vetette magát a munkába, a következő hetekben egyre szilárdabb határvédelmet hozva létre a rendelkezésére bocsátott csapatokból.[7]

Irodalom

Kossuth ekkori általános helyzetmegítéléséről, valamint Kossuth és a kormány Jellačić elleni fellépéseiről bővebb tájékoztatást nyújt Spira, Kossuth Lajos forradalmi szövetsége és Spira, 1848 Széchenyije.

  1. A május 1-i minisztertanács jegyzőkönyvét közli a Kossuth Lajos Összes Munkái XII.,
  2. a horvátkérdés kapcsán kibocsátott nádori és királyi rendeleteket pedig Pap Dénes, Okmánytár I.
  3. A határőrvidék ügyében Mészároshoz intézett június 8-i királyi leiratot publikálta Thim II.
  4. Hogy a kormány júniusban feladta további honvédzászlóaljak szervezésére irányuló szándékát, azt elsősorban István főherceg ellenkezéséből eredezteti Urbán, A nemzetőrség.
  5. De hogy eredeti terveit a kormány a valóságban a maga elhatározásából másította meg, az félreérthetetlenül kiviláglik Mészárosnak és István főhercegnek az üggyel kapcsolatos iratváltásából (Országos Levéltár Nádori levéltár, István főherceg nádori levéltára, ministeri iratok 1848:1433 és 1524, illetve Országos Levéltár, 1848-as minisztériumi levéltár a hadügyminisztérium iratai, általános iratok, kiadványok 1848:431 és 465).
  6. A tavaszi és a nyári hónapokban kiküldött kormánybiztosok összességének a tevékenységét áttekinti Szőcs Sebestyén, A kormánybiztosi intézmény kialakulása 1848-ban (Budapest, 1972),
  7. Csány működését és a Drávamellék helyzetét pedig közelebbről is bemutatja Barta István, Kossuth és Csányi (Századok, 1952), illetve Kopasz Gábor, A veszprémi nemzetőrök serege 1848-ban a baranyai Dráva-vonal védelmében (A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei. V. Veszprém, 1966); Aradi Péter, A Dráva-vidék védelmének szervezése 1848 nyarán (Kaposvár, 1972), valamint Vajda László és Vajda Lászlóné, Zala megye az 1848–49-es polgári forradalom és szabadságharc idején (Zalai Tükör, 1974)


Az első honvédzászlóaljak létrehozásától a választásokig
Az államkölcsön és a magyar bankjegykibocsátás kezdetei Tartalomjegyzék Erdély uniója