A kormány új politikai kísérlete

A Múltunk wikiből
1841. október 18.
Fejér megyében a Zichy Ödön vezette konzervatívok az országban először buktatják meg a háziadó elvállalását kisnemesi segédlettel.
1842. január 18.
A helytartótanács eltiltja a megyéket a hatáskörüket meghaladó újítások bevezetésétől.

Tévedés lenne azt feltételezni, hogy a polgári reform igényeinek ilyen széles fronton meginduló kibontakozása elkerülte volna az udvar és kivált Metternich figyelmét. Ha más nem, az udvar számára már 1839-ben taktikai módosításokat javasló ifjúkonzervatívok aktív, antiliberális bekapcsolódása a Pesti Hírlap által kiszélesített bázisú politizálásba, figyelmeztethette a kormányt az újabb magyarországi veszedelmekre. Azt a kancellár is megérezte, hogy Magyarország vonatkozásában új politikára van szükség. E helyzet megítélésénél és értékelésénél azonban a magyarországi valóságnak és gyökereinek józan felmérése helyett Metternich továbbra is megmaradt csupán a felszínnek és annak is csak olyan ideologikus megközelítésénél és szemléleténél, mely már eddigi magatartását is jellemezte, de amelynek korszerűtlensége és használhatatlansága, miután az európai politika vonatkozásában 1825–1830 körül már bebizonyosodott, mostanra a magyar ügyek intézésére is túlhaladottnak és alkalmatlannak bizonyult.

Ám a kancellár javaslatai, kezdeményezései továbbra sem látszanak valamely fejlődésről tanúskodni. 1841 végére az államkancellária Jarcke nevű tanácsosával a titkos államkonferencia számára készíttetett memoranduma ugyanis már Magyarország egyre fenyegetőbb elszakadási és liberális tendenciájával rémítgetett, a követendő új kormánypolitika számára pedig (a fennálló intézmények keretein belül ugyan) olyan reform végrehajtását javasolta, amely az alkotmányt és a közigazgatást az így fenyegető anarchia ellen védekezésre alkalmassá teszi. Ennek első lépéseként a memorandum a megyék fokozott kormányirányításának megszervezését ajánlotta, méghozzá a főispánok, illetve ahol ezek ezt nem vállalnák, az őket mintegy helyettesítő adminisztrátorok révén. Ezek fő feladata az országgyűlési követválasztások a kormánynak megfelelő lebonyolítása kell hogy legyen; az így összeállított országgyűlésnek azután csakis a királyi akarat maradéktalan érvényesülését kell biztosítania. Ez utóbbi érdekében az így megválasztott követek legalább tíz évig az országgyűlés tagjai maradnának (a fennálló gyakorlattal ellentétben tehát visszahívhatatlanul), de nehogy így is akadékoskodjanak, erősíteni kell a tárgyalásokat vezető személynök és a királyi tábla fegyelmi jogát; a tárgyalásokba a rendőrséget is be kell építeni, eleve számolva azzal, hogy végső esetben az uralkodó saját akaratából is feloszlathatja az országgyűlést, ha pedig az elégedetlenség lázadásba csapna át, a fegyveres erő is igénybe vehető kell hogy legyen.

Hogy mi lett a fogadtatása Jarcke javaslatának, konkrétan nem tudjuk. Elismert kormánypolitika – legalábbis egyelőre és egészében – nem lett belőle, de hogy alapjaiban egyetértésre talált, azt Metternich éppen 1842-től József nádorral folytatott bizalmas levelezése tanúsítja és az a helyeslés, mellyel Metternich bizonyos, így mindenekelőtt az udvar részéről új magyarországi politika kezdeményezésének szükségességét hangsúlyozó megállapításai a nádor részéről találkoztak.

A nádor persze némileg másképpen képzelte e kezdeményezéseket, mint a kancellár. 1842 januárjában Metternichhez intézett levele egyrészt józanul rámutatott a Magyarországon 1840 után megindult, gyorsan kibontakozó fejlődésre, új generációk belépésére, a politika társadalmi bázisának kiszélesedésére és így a felfogások polarizálódására, a vagyonosok eltávolodására a reformoktól; másrészt éppen e helyzetre és az így kínálkozó lehetőségekre hivatkozva annak szükségességét és jelentőségét hangsúlyozta, hogy a kormány, ha óvatosan is, vegye kézbe a politikai kezdeményezést, mozgósítsa a konzervatív erőket, míg azok egyáltalán mozgósíthatók. És mint pragmatikus politikus, a nádor kiemelte a helytartótanács a megyék önkényeskedései által megromlott tekintélyének megszilárdítására már eddig is megtett intézkedéseket, majd mint az efféle pozitív kezdeményezésekre alkalmas területet, a most tervbe vett magyarországi vasutak közül legalább a pestbécsi vonal államvasúttá nyilvánítását: állampénzen való megépítését javasolta.

Az udvar magyar politikájára igen jellemző válaszában a herceg kereken visszautasította a nádor vasútügyi javaslatát, továbbra is arra hivatkozva, hogy Magyarország a birodalom bevételeihez nem járul hozzá. megfelelő arányban, és így méltánytalan lenne a német tartományok rovására való támogatása. Egyúttal – s a nádorhoz írott későbbi leveleiben is – hasonló makacssággal tért vissza annak hangsúlyozásához, hogy az ország politikai helyzete is teljesen lehetetlenné teszi a kormány részéről való támogatást. Magyarországnak saját belső erejéből kell talpraállnia, visszautasítva a liberálisok kínálta tévutakat – magyarázta a kancellár. E teljes elzárkózás a nádor által jól meglátott és világosan előadott magyarországi realitásoknak még a meghallgatása elől is – ezekkel szemben a bezárkózás saját, szinte rögeszmés elképzeléseinek körébe, és mindennek egyre gyerekesebben öntelt, kellemkedve bölcselkedő modorban való előadása – egyszerre mutatta meg egyrészt a herceg szellemi képességeinek és ítéletének már szinte szklerotikus beszűkülését, másrészt a kamarilla – talán részben Kolowrat és köre kivételével – ennek felismerésére láthatólag képtelen voltát. Legjellemzőbb talán az, hogy arra vonatkozóan: hogyan is bontakozhatnék ki az ország saját erőire támaszkodva, nemcsak a hercegnek, hanem magának az egész udvarnak sem volt konkrét koncepciója, mint ahogy legvalószínűbbnek az látszik, hogy Magyarország és a császárság gazdasági kapcsolatainak megváltoztatására végül sem gondoltak komolyan. (Közben azonban Metternich a nádornak adott válaszában, a nádor levelének bármilyen ezt indokló apropója vagy célzása nélkül, a főherceget Széchenyitől óvta, mintha azt gyanította volna, hogy afféle ötleteket, mint amilyenekkel a vasútépítést sürgető nádor előállt, csak Széchenyi-féle emberektől hallhatott.) Ami egyrészt jól érzékelteti: az udvar, míg saját kezdeményezéséből már semmiféle engedményt nem volt hajlandó tenni Magyarországon (jól látva, hogy az engedmények szükségképpen a feudalizmus lazítása irányába mutatva, a konkrét eredményen túl általában is növelnék a liberálisok presztízsét), addig annak még inkább útját állta, hogy engedmény az ellenzék kezdeményezésére születhessék. Mivel pedig az udvar által évtizedek óta gazdaságpolitikailag döntőnek tekintett kérdés: a nemesség adóztatása ekkor – a gazdasági és a politikai fejlődés adott szakaszában – már csak a polgári reformot erősítette volna, és megoldható is csak így volt (s már nem az örökös tartományokba az abszolutizmus fénykorában bevezetett, akkor még a feudalizmus erősítését szolgáló rendszerrel és eredménnyel), az is világos, hogy az udvarnak általában az egész hazai fejlődés számára sem volt már semmiféle reális útja. Politikájának egyetlen lehetséges magatartása így csak bárminő reformnak nemcsak elgáncsolása, hanem lehetőleg már felvetődésének is megakadályozása lehetett: hiszen még a Jarcke-féle memorandum is csupán prakticista adminisztratív módszerek használatát tudta javasolni. És hogy ez valóban így volt, azt az udvarnak az 1843 tavaszára esedékes országgyűlést élőkészítő lépései világosan igazolták, éppúgy, mint az a taktika, amelyet már az 1841. november 15. és 1843. február 4. között tartott erdélyi országgyűlésen is alkalmazott.


Két országgyűlés között (1840–1843)
A büntetőjogi reform Tartalomjegyzék Az 1841–1843. évi erdélyi országgyűlés