A kormány előkészületei az új politika bevezetésére

A Múltunk wikiből
1844. július 4.
V. Ferdinánd megparancsolja Mailáth Antal magyar kancellárnak, Jósika Samunak és Szögyény Lászlónak, hogy dolgozzák ki az országgyűlés után folytatandó politika elveit.
1844. november 11.
V. Ferdinánd jóváhagyja a bevezetendő adminisztrátori rendszer elveit.
1844. november 19.
V. Ferdinánd utasítja a helytartótanacsot, hogy az engedély nélkül működő egyesületeket tiltsa be.

Egyelőre úgy látszik, mintha a konfliktus feloldhatatlanságát (s már az országgyűlés alatt) a kormány észlelte volna elsőnek, mégpedig az ellenzéknek azon a törekvésón, hogy a reformok végrehajtása kapcsán a végrehajtó hatalom tevékenységét az országgyűlés ellenőrzése alá helyezze. Metternich 1844 márciusában nyilván azért javasolja Széchenyinek, hogy a gróf ajánlja: a financiális választmány helyett a szükséges tervek kidolgozására és azok végrehajtására az országgyűlés a megfelelő szakemberekkel rendelkező kormányt kérje fel. (Széchenyi nem tett ilyen javaslatot.) Valójában azonban a kancellár – mint aki leszámolt az országgyűléstől várható megoldásokkal – már 1844 januárjában azt javasolta a Staatskonferenznek: a magyar ügyek vezetését adják át neki, hogy a kibontakozásra tervet készíthessen.

Ennek jegyében Metternich május 9-én levélben fordult József nádorhoz, melyben szokott, csillogva, de laposan bölcselkedő modorában, aforisztikus formában vázolta fel a magyar politikai helyzet megoldását célzó javaslatait – ám ezúttal is anélkül, hogy az e helyzet objektív alapjául szolgáló gazdasági-társadalmi változásokról tudomást látszott. volna venni. Javaslatai ugyanis most is a helyzet kizárólag adminisztratív-politikai úton való megoldása körül mozogtak, annak legcsekélyebb kétsége nélkül, hogy a problémák megoldásához mindez elégséges is lesz. Ami a politikai mechanizmus alakulását illeti, itt a kancellár helyesen következtetett, amikor a nagy változást a magyarországi politikában 1825-ben látta: az uralkodó visszatérésében az alkotmányos formákhoz és a nyugati-európai demokratikus eszmék behatolásában a magyar politikai gondolkodásba. A következő két évtized alatt azonban – folytatja a levél – a kormány elveszítette befolyását a fejlődésre részint azért, mert a feudális alkotmány formaságai korlátozták az uralkodói hatalmat, s azt az 52 vármegye között osztották meg, részint, mert a magyarországi képviseleti rendszer mellett a kormány nem is tud magának többséget biztosítani a megyék befolyásolta alsótáblán, mely képes paralizálni a főrendi tábla még lojális, konstruktív működését is. Olyan válság ez, melyből a kibontakozást felülről kell kezdeményezni, különben a szociális forradalomnak nyílik meg az útja, annál is inkább, mert az országban az ellentétek rendkívül kiélezettek: nemzetiségi síkon éppúgy, mint a feudális privilégiumok és a nemesség polgárosodó érdekezi között.

Ilyen kizárólag politikai-taktikai megalapozás után nem meglepő, ha a megoldás nem megy mélyebbre. Felülről kiinduló reform kell, ennek előfeltételeként a kormánytöbbség megszerzése az alsótáblán, ez pedig az adott rendszerben a megyék kormányirányításának megerősítését követeli. Az országgyűlésen az uralkodónak nemcsak tárgyakat, hanem kész törvényjavaslatokat kell előterjesztenie, nem engedve ezáltal azt, hogy a rendek kezdeményezzenek. – törvényjavaslatokat királyi biztosok kell, hogy képviseljék: a vita irányítóiként és vitapartnerekként.

Metternich javaslata – melyben érdekes módon keverednek még az 1825–1827. évi országos bizottságok munkálatainak egyes, akkor visszautasított javaslatai az udvar részéről küldendő királyi biztosokra és a Jarcke-féle tervezet gondolatai – egészében mégis egy más, igaz, szándékaiban eltérő, megjelenésében azonban azonos koncepciót latszik tükrözni: Széchenyiét.

Említettük, hogy Széchenyit a kormány felé tett első közeledési kísérletének hűvös fogadtatása erősen lehangolta, az országgyűlési események azonban, melyek már kezdetben azt mutatták, hogy a kezdeményezést a kormányellenes reformellenzék ragadta magához, ismét aktivizálták. 1843. július 17-én emlékiratot juttatott el Metternichhez (aki – emlékezhetünk – utoljára írásos javaslatokat kért tőle): eszerint a kormánynak az alsótáblán többséget kell biztosítania magának, de anélkül, hogy ennek során letérne az alkotmányos és „nemzeti” útról. 1825 óta a kormány bizonytalanul politizált egyöntetű terv nélkül, így gyengeségével és következetlenségével éppenséggel kompromittálta a jó érzelműeket. A megyék most már olyan erősek, hogy velük szemben a kormánynak is erős pártot kell szerveznie: ez az egyetlen mód, hogy szembeszállhasson velük. A közvetlen cél mindezek révén az kell legyen, hogy a nemesség adózzék (olyan követelmény, melynek jelentősége – mint látni fogjuk – a vámrendszer sokszor követelt reformjának szempontjából lesz nyilvánvaló), illetve, hogy a végrehajtó hatalom erős legyen.

Széchenyi e tervezete – melyben könnyű felismerni Metternich későbbi aforizmáinak legfőbb gondolatait – ismét nem talált kedvező fogadtatásra. Gervay Kübecknek is megmutatta, aki lenézően adta vissza, mint amiben nincsen semmi, Metternich is tagadta, hogy akkor elolvasta volna. Hasonló lett a sorsa – legalábbis ezt mondták – Széchenyi december 17-i újabb memorandumának is, melyben tekintettel az egyre zavarosabb és már az ausztriai belpolitikai viszonyokat is károsan befolyásolni kezdő magyar helyzetre, a gyökeres és következetes rendcsinálás érdekében Bécsben egy, a magyar kancelláriától is független (s ennek jeleként egyenesen a Burgban ülésező) magyar bizottság megszervezését javasolta. A bizottság – melynek nem kellene titkosnak lennie, de beszélni sem kellene róla sokat – tagjaiként többek között Ficquelmontot, az udvar egyik magyar szakértőjét, gróf Mailáth Antal kancellárt, gróf Apponyi Györgyöt, az újkonzervatívok tekintélyben is egyre inkább Dessewffy Aurél örökébe lépő vezetőjét, Szögyény udvari tanácsost, Lonovics püspököt, Ferstl-t, a titkosrendőrség az országgyűlést ellenőrző csoportjának vezetőjét és saját magát javasolta. A bizottság feladata lenne az események megfigyelése és a szükséges lépések jó előre való megtervezése, hogy az udvar ne kerüljön időzavarba.

Bár Széchenyi sértődötten azzal zárta felterjesztését, hogy ha a kormány bizalmatlan vele, ő a saját útján fog tovább haladni: mindez nem hatotta meg Metternichet. Ez a javaslat is hetekig olvasatlanul feküdt irodájában, vagy talán a herceg csak azért mondta (illetve mondatta embereivel) ezt, hogy (régi elvéhez képest) megtörje Széchenyi önbizalmát. Amit ha Metternichnek nem sikerült is elérnie, az kétségtelen, hogy a gróf itt felvetett gondolatait nagyon is felhasználta a már ismert május eleji aforizmáinak összeállításakor.

Ezekre azonban egyelőre, már 1844. május 14-én József nádor válaszolt, abban a józan és konkrét modorban, mely általában is jellemezte tevékenységét. A herceg fellengző eszmefuttatásaira nála a hazai viszonyok ismeretében kialakított konkrétumok válaszolnak. A nádor rámutat arra, hogy a kormánynak éppen nem lehetetlen többséget szereznie a vármegyékben, csak meg kell ezt szervezni; a nemzeti ellentétek nem annyira élesek (a horvát viszonyoktól eltekintve); ha a kormány kész törvényjavaslatokkal akar előállni, nagyon helyes, de kell, hogy azokat a magyar viszonyokat, a közszellemet és a nemzeti hibákat ismerő személyek készítsék elő; ahhoz viszont, hogy ez a rendszer egyáltalán bevezethető legyen, az szükséges, hogy a megyék utasításaikban ezt kifejezetten kérjék, s hogy a törvényjavaslatok az országot meggyőzzék a kormány jó szándékáról: a közvéleménnyel szemben ugyanis nem lehet eljárni.

József nádor javaslatai – melyek mögött ugyancsak nem nehéz Széchenyi felfogásának egyes elemeit felismerni – Metternich számára, tervei szempontjából igen megfelelőknek bizonyultak. Május 26-án tehát a Staatskonferenz már nemcsak azt tárgyalta: milyen legyen az udvar álláspontja az országgyűlés kapcsán, mikorra tűzzék ki annak bezárását, hanem (ami még fontosabb) azt is: milyen legyen a kormány politikája a következő országgyűlés előkészítésében; hogyan lehet rendezni a közigazgatást, konzervatív többséget biztosítani és milyen törvényjavaslatokat készítsenek majd elő? A döntés a történeti-alkotmányos formák – Metternich egész ideológiájából logikusan következően – tartandó volta mellett a kormány részéről reformok kezdeményezését javasolta, s azt, hogy ezeket a konzervatívok közül kiválasztott személyekkel hajthassák végre. Július 4-én azután a reformjavaslatok konkrét kidolgozására össze is ült a Metternich kijelölte négy tagból álló titkos bizottság (amit Széchenyi állítólag nem is olvasott javaslata is ajánlott), tagjai közül azonban Széchenyi éppúgy hiányzott, mint József nádor. A bizottság munkálata, mely Metternich intencióinak megfelelően a főispáni jogkör „helyreállítását”, s a megyék tevékenységének figyelésére egy, a kancellárián a közgyűlési jegyzőkönyveket ellenőrző és belőlük a problémákat összegyűjtő osztály megszervezését ajánlotta, ezek révén megszerezhetőnek tartotta az országgyűlési többséget, s kidolgozhatónak a törvényjavaslatok részletes programját. Végül az országgyűlés munkájának zavartalanságát biztosítandó, a bizottság megfelelő tanácskozási rend kidolgozását is javasolta. Az országbíró külön kikért javaslata a mindehhez szükséges szervezési taktikát érintette: ahhoz, hogy a kormány biztos lehessen megfelelő követek választásában, a főispánokat minden más hivatalos funkció alól mentesíteni kell, így állandóan a megyében lakhatnak, és ott maguk vezethetik a közigazgatást. Ha a jelenlegi főispán (például magas kormányhivatala folytán) ezt nem tudná vállalni, akkor címét (és ezzel, ha nem főnemes, főrendi táblai tagságát is) megtarthatná, de helyére a megyébe főispáni helytartót, adminisztrátort kell kiküldeni. Ha az akadályozott főispán helyett az adminisztrátor kinevezése önmagában még nem is volt újdonság, a megyét ténylegesen vezető főispánok, illetve adminisztrátorok számára most megállapított igen magas fizetés (a megyék nagysága szerint 4 ezer, illetve 5 ezer forint) tevékenységükkel szemben a kormány részéről támasztott új igényekre utal. Valóban: minden közgyűlésen és tiszti ülésen jelen kell lenniük; személyesen kell vezetniük a közigazgatást, kivált a katonatartási és adózási ügykörben; hozzájuk kell benyújtani a megyéhez intézett folyamodványokat, s ők is válaszoljak meg azokat. Javítani kell a kancellária és a helytartótanács munkáját is: ügyintézésük lassú, és kivált az utóbbiban sok az alkalmatlan ember. A közigazgatás így nem ütőképes, s meglazult a hivatali titoktartás is: ezért mindkét főhivatalnál elnöki irodákat kell szervezni. Miután mindezzel lényegében a nádor és a bizottság is egyetértett, az október 10-én benyújtott javaslatok csakhamar a Staatskonferenz elé kerültek, s ott is elfogadtatván, november elején megkapták az uralkodói aláírást.

Ezek az országgyűlés utolsó napjai: hajnaltól késő estig tartó (végül is eredménytelennek bizonyuló) tanácskozásokkal az utolsó törvényjavaslatok. és feliratok megfogalmazása érdekében, hogy a liberális polgári reformnak legalább irányát kijelöljék, s biztosítsak annak lehetőségét, hogy a következő országgyűlésen közvetlenül tovább tárgyalhassák őket A királyi aláírás azonban most már mást szentesít: a rendek által nem is sejtve, az abszolutizmus új rohamának tervei kapták meg vele a jóváhagyást.


Az arcvonalak végleges kialakulása
Tartalomjegyzék A Védegylet