A kormányválság és a felül levők tehetetlensége

A Múltunk wikiből
1918. október 14.
Wekerle ismételt lemondását az uralkodó ismételten nem fogadja el.
1918. október 17.
Tisza István elismeri a háború elvesztését.
1918. október 24.
Wekerle ismét lemond, de ismét a helyén marad.

A Wekerle-kormány már szeptember 30-án kérte felmentését, de nem tudtak helyébe mást állítani, ezért megbízást kapott az ügyek továbbvitelére. A képviselőház október 16-i ülésén Károlyi éles hangon követelte a kormány átadását azoknak, akik a bel- és külpolitikában új orientációt követhetnek, elszakadnak Németországtól, és az elveszett háború után még megmenthetik a békét. A párt felirati javaslatát Hock János olvasta fel: nevezzen ki az uralkodó új kormányt, amely megvalósítja az önálló Magyarországot, hazarendeli az ország védelmére a külföldön levő magyar katonaságot, haladéktalanul megindítja a béketárgyalásokat, ezeken saját külügyminiszterrel képviselteti magát és megvédi az ország területi integritását. Az új kormány valósítsa meg a demokratikus szabadságjogokat, kezdeményezzen a népet birtokhoz juttató földbirtokpolitikát, és Wilson szellemében rendezze a nemzetiségi kérdést, biztosítva az anyanyelv szabad használatát.

Másnap Tisza is elismerte a háború elvesztését. A wilsoni elveket úgy értelmezte, hogy „nekünk a demokratizálás alapjára helyezkednünk nem szükséges, mert ezen az alapon vagyunk már régóta”.[1] Wekerle is hasonlóan próbálkozott előző napi programbeszédében: „A Wilson-féle tételek elfogadása által, azt hiszem, nem jutottunk ellentétbe a mi hagyományos álláspontunkkal.”[2] Tisza megnyilatkozásai arra mutatnak, hogy Magyarország belpolitikai rendszeréhez változatlanul ragaszkodott, és csak az ország külpolitikai helyzetében regisztrált bizonyos elkerülhetetlen változást: „A perszonál uniónak – mondotta – magában kell foglalnia a hadsereg teljes különválasztását és magában kell foglalnia a magyar nemzetnek a külképviselethez való különjogát is. …abban az átmeneti állapotban is, amelyben a béketárgyaláskor leszünk, feltétlenül gondoskodni kell arról, hogy a magyar nemzet érdekei a béketárgyalásnál megfelelő pozícióval és felhatalmazással bíró megfelelő magyar ember által képviseltessenek.„[3] Ugyanakkor Tisza Magyarország Németországgal fennálló szoros kapcsolatára továbbra is épített, bár számolt a formális szövetség megszűnésével.

Ezen a bel- és külpolitikai platformon próbálta létrehozni október közepén a magyar politikai pártok egységét. A munkapárt október 15-i értekezletén azt javasolta a képviselőknek, hogy csatlakozzanak a Wekerle-kormány bázisát alkotó 48-as Alkotmánypárthoz. Október 18-án a parlamenti pártok fúziója érdekeben vezetőik megbeszélését kezdeményezte, de csak a kormánypárt legjobboldalibb szárnya vállalkozott fúzióra a munkapárttal; Andrássy csupán pártkoalíciót akart, egybeolvadást nem; Károlyi el sem ment.

A függetlenségiek, a polgári radikálisok és a szociáldemokrata vezetők arra számítottak„ hogy az egyre világosabb helyzetben a hatalmon levők átadják a kormány gyeplőjét és ők biztosítják a válság forradalommentes levezetését, a politikai viszonyok demokratizálását; s antantbarátságuk révén kielégítő békét köthetnek. A hatalmat azonban a régi rezsim vezető emberei nem adták át, sőt a reakciós pártok koncentrációjával kívánták megerősíteni.

Október 23-án a képviselőházat először az háborította fel, hogy a királyt Debrecenben a Gotterhalteval fogadta a zenekar. Ezután érkezett meg a fiumei – nagyrészt horvát – helyőrség lázadásának, a horvát zászlók középületekre való kitűzésének híre. Ekkor kitört a pánik. Az ülést félbe kellett szakítani. A pártvezérek tanácskozása nem hozott sikert. Károlyi ragaszkodott ahhoz, hogy pártja, valamint a parlamenten kívüli radikálisok és szociáldemokraták túlsúlyával alakuljon kormány, amelyben részt vehet Andrássy, Apponyi, a Néppárt és Vázsonyi is, de csak kisebbségben. Andrássy és Apponyi viszont olyan kormányt kívánt, amelyben a régi mérsékelt ellenzék van túlsúlyban. Megegyezés nem született, de késő este Wekerle bejelentette lemondását,

Amíg Andrássy, Wekerle, Apponyi, Tisza, az uralkodó és a többiek megkezdték az új kormányt összetákoló tárgyalásaikat, a baloldali pártok október 23-ról 24-re virradó éjjel döntő lépésre határozták el magukat: kimondták a Magyar Nemzeti Tanács megalakítását. A tanács önmagát tekintette a magyar nemzet képviselőjének, szembehelyezkedett az úri parlamenttel és attól független népkormány alakítását határozta el. A nemzeti tanács megalakítása forradalmi jellegű lépést jelentett. Éppen ezért a forradalom elkerülését kívánó megalakítói úgy döntöttek, hogy nem hozzák nyilvánosságra elhatározásukat, még egy utolsó kísérletet tesznek arra, hogy parlamentáris úton hatalomra juthassanak.

A Gödöllőn tartózkodó uralkodó várószobájában és dolgozószobájában folytak a kormányalakítási tárgyalások. A szálak Andrássy kezébe futottak össze, akit október 24-én az uralkodó Burián helyébe közös külügyminiszterré nevezett ki. Jellemzően mutatja elképzeléseiket a Bárczy István elnökletével alakítandó magyar kormány terve. Ez a kombináció az Andrássy köréhez tartozó politikusakra épített, de ezekben a napokban már Andrássy és Tisza nyíltan összefogtak. A Bárczy kormány e tábort képviselte volna azzal a hátsó gondolattal, hogy liberális frázisokkal leplezi a szélső reakció uralmat, és részben kisajátítja Károlyi programját. A terv irrealitását maguk a kombinációba vett személyek is látták. A Bárczy-kormány pénzügyminiszterének szánt Krausz Simon írja: „Vagy jönnie kell Hadiknak a »vaskezű«-nek, Lukachich tábornokkal (a fegyveressel) vagy pedig jöjjön a megegyezés a szocialistákkal, Károlyiékkal, a radikálisokkal.”[4] Bárczy maga sem vállalta a kormányalakítást.

Akiknek még a kezükben volt a hatalom, tétováztak, nem tudtak dönteni. A felül levők válsága teljes volt. S ekkor döntő események kezdődtek a frontokon.

Lábjegyzetek

  1. Képviselőházi Napló 1910–1915. XLI. Budapest, 1918. 295.
  2. Ugyanott, 275.
  3. Ugyanott, 292.
  4. Krausz Simon, Életem. Budapest, 1937, 273.


Összeomlás és forradalom
A néptömegek forradalmasodása és a szociáldemokrata párt Tartalomjegyzék A balkáni antanthaderő előnyomulása és az olasz támadás megindulása