A kormányzótanács újjáalakulása

A Múltunk wikiből

A lázas munka központja a kormányzótanács volt, amely elé napról napra új rendelettervezetek kerültek a fegyverek és az arany beszolgáltatásáról, az üzletek leltározásáról vagy a luxuscikkek árusításának tilalmáról. (Ruhát, cipőt, bútort, edényt is csak az vásárolhatott, akinek a házbizalmi külön vásárlási engedélyt állított ki.) Kétségkívül célszerűbb lett volna a halaszthatatlan kérdésekre koncentrálni, mint például a nagy értékek, vagyontárgyak elrejtésének, kicsempészésének megakadályozására. Ebben, mint általában a leltározásbán, nagy segítséget nyújtottak a különböző tanácsoknak és bizalmiaknak a tőke kisajátítását helyeslő kistisztviselők, kereskedősegédek, cselédek. A kormányzótanács azonban szándékosan törekedett gyors eredményekre, s igyekezett minél mélyebb sebeket ütni a tőkén e rövid lélegzetvételnyi szünetben. A milliók aktivitása még gyorsabbá tette a tempót, a népgazdaság szempontjából másodrangú területek dolgozói sem akartak lemaradni, s a felülről sűrűn érkező utasításokat is megelőzték, sokszor a nép nagyszerű ösztönével, máskor hibásan, meggondolatlanul, túl korán.

A kormányban folyó viták április elejéig nem voltak politikai jellegűek; inkább a tempó kérdésével összefüggő taktikai nézeteltéréseket fejezték ki. A centrista népbiztosok ilyen értelemben javasoltak néhány kérdésben óvatosabb taktikát; egyes esetekben ez indokolt volt, amennyiben ellenezték a vallásoktatás egységes megszüntetését vagy a polgári sajtó liberális-demokratikus részének betiltását; az üzemek államosítása felső határáról döntve azonban meg kellett hátrálniuk a realitások előtt. Egy kérdésben beszélhetünk a forradalmi álláspont alulmaradásáról: a kommunisták nem tudták megakadályozni a rendőrség és csendőrség beolvasztását a Vörös Őrségbe.

Az egyesülés még valóságosnak tűnt, kommunisták és szociáldemokraták még nem képeztek külön frontot. Amikor például a kormány április elsejei ülésén Bokányi egy tollvonással akart szocializálni minden jótékonysági intézményt, Kun és Böhm együtt ajánlottak „lassúbb tempót”, viszont amikor Weltner ugyanott szóvá tette a tömeges házkutatásokat, amelyek során sok elrejtett élelmiszert, textíliát stb. találtak, de szép számmal történtek visszaélések is, Böhm vette védelmébe a rekvirálókat: „nem olyan veszedelmes … meg kell szidni őket, de el kell ismerni, hogy óriási értékű anyagot fedeztek fel”.[1]

Az első politikai ellentétek a főváros vezetése körül támadtak: míg a választás nélkül, forradalmi úton létrejött kerületi munkástanácsok nagy része radikális, kommunista befolyás alatt állt, a Budapest élére állított 3 tagú ideiglenes direktórium két jobboldali beállítottságú tagja április elején elhagyta hivatalát, követte őket a Vörös őrség egyik szervezője, Bíró Dezső. Így az 1917-ben választott Szakszervezeti Tanács 11 tagja közül csak Böhm vállalt továbbra is politikai funkciót.

Más álláspontot képviselt a régi jobboldali pártvezetés Garami mellett legmarkánsabb alakja, Weltner Jakab. Mint az egyesülés egyik előmozdítója, kezdettől fogva a belső ellenzék szellemében szerkesztette a Népszavát, de nem értett egyet azokkal, akik a diktatúra gyors bukására spekuláltak, miután nem hitt abban, hogy vissza lehet térni oda, ahol március 21-én abbahagyták.

„Ha már rálépünk erre az útra – írta lapjában –, akkor csak vagy proletárdiktatúra, vagy kapitalista diktatúra lehet, más út nincs. Minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy megmaradjon az a formája a harcnak, hogy a tanácsok alapján a munkások gyakorolják a hatalmat. Minden más forma azt jelenti, hogy újra a régi rabság, újra a régi szolgaság és nyomorúság lesz a magyar munkások osztályrésze.”[2] Weltner azonban egyúttal az óvatosság, a polgársággal és a forradalom más ellenségeivel szemben tanúsított „emberséges és tisztességes eljárás” szószólója is volt. Fenti szavai az egyesülés utáni első nyílt konfliktussal kapcsolatosak, amikor a kormányzótanács április 1-i ülésén Pogány hadügyi népbiztos követelte, hogy a helyi tanácsoknak tiltsák meg a beavatkozást katonai ügyekbe, s egyben javasolta a katonatanácsok feloszlatását. A többi baloldali szociáldemokratával ellentétben, Pogány nehéz helyzetbe került az egyesüléssel. Pogányt, aki egészen március közepéig a kommunisták nélkül, azokra rálicitálva akarta radikális irányba terelni pártja politikáját, elődje, Böhm, éppúgy nem szívelte, mint kommunista helyettesei, Szamuely Tibor és Szántó Béla. Stromfeld Aurél hallani sem akart arról, hogy Pogány népbiztosságán dolgozzon.

Pogány és Szamuely nyílt összecsapása következtében végül is mindkettőjüknek távozniuk kellett a hadügyből. Kun Béla azonban, nem először és nem utoljára, a válságot a kibontakozás meggyorsítására tudta felhasználni. Az aktuális személycserék lebonyolításával az egész kormányzótanácsot átalakították, a népbiztoshelyettesek is népbiztosok lettek, és így a legtöbb népbiztosság élére 2–3 tagú kollégium került. Mivel a népbiztoshelyettesek többsége kommunista volt, ezzel az arányok az ő javukra változtak meg, megszűnt tehát az eltérés a forradalom erőviszonyai és a kormány összetétele között.

Az újjáalakult kormányzótanács tagjai a következők lettek: a kormányzótanács elnöke változatlanul Garbai Sándor; belügyi, vasúti és hajózási népbiztosok Landler Jenő, Vágó Béla; földművelésügyi népbiztosok Hamburger Jenő, Nyisztor György, Vántus Károly; hadügyi népbiztosok Kun Béla, Böhm Vilmos, Fiedler Rezső, Haubrich József, Szántó Béla; igazságügyi népbiztosok Rónai Zoltán, Ládai István; közélelmezési népbiztosok Erdélyi Mór, Illés Artur, Kondor Bernát; közoktatásügyi népbiztosok Kunfi Zsigmond, Lukács György, Szabados Sándor, Szamuely Tibor; külügyi népbiztosok Kun Béla, Ágoston Péter, Pogány József; munkaügyi és népjóléti népbiztosok Bokányi Dezső, Guth Antal; német népbiztos Kalmár Henrik; pénzügyi népbiztosok Székely Béla, Lengyel Gyula; ruszin népbiztos Stefán Ágoston; a szociális termelés népbiztosai Varga Jenő, Dovcsák Antal, Hevesi Gyula, Kelen József, Rákosi Mátyás, Bajáki Ferenc. Ez a névsor lényegében alig változott júniusig, bár az intervenció megindulása után néhány más beosztású népbiztos, mint Szamuely és Pogány teljesen a katonai feladatoknak szentelte magát.

A kormányzótanács 34 tagja közül 13 tartozott március 21-e előtt a kommunista párthoz, 7 kifejezetten baloldali szociáldemokrata, tehát olyan, aki már az őszirózsás forradalomtól kezdve a pártvezetőség nyílt, ellenzéki bírálója volt. A baloldali többség mellett jelentős a BöhmGarbaiKunfi-féle centrum, valamint a sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem sorolható munkásvezetők (Bajáki, Bokányi) súlya. Kimondottan jobboldali szociáldemokratának a kormányzótanács 5-6 tagját tekinthetjük, ezek közül politikai szerepet főleg Dovcsák és a fenntartással ideszámítható Haubrich játszott, a többiek szakminiszterek, éppúgy, mint a két polgári szakember: Stefán és Ládai. A jobboldali szociáldemokrácia politikai súlya sokkal inkább a kormányzótanácson kívül – a szakszervezeti és pártapparátusban – érvényesült. Az átalakításkor került ki a kormányból és egyben a munkásmozgalomból is Csizmadia Sándor.

A baloldal fölényét a kormányzótanácsban elsősorban nem számbeli többségük, hanem a munkástömegek támogatása biztosította, ennek volt köszönhető, hogy a fő kérdésekben általában érvényesíteni tudták a forradalmi irányvonalat. A kormányzótanács igazi vezetője Kun Béla volt, akit mindenki Lenin, az oroszországi forradalom magyarországi küldöttének és mintegy az új internacionálé képviselőjének tekintett. Ő maga is így látta feladatát, ebben a minőségében igyekezett egységbe fogni a kommunisták és a szociáldemokraták különböző csoportjait.

A kormányzótanács összetételét vizsgálva azt is ki kell emelni, hogy 1867 óta aligha volt szellemi értékekben gazdagabb magyar kormány, amelyben Lukácsnál jobb művelődéspolitikus, Vargánál képzettebb közgazdász ült volna; mintegy 9–10 szociáldemokrata már előbb, a színvonalas emberekben nem szűkölködő Károlyi-, illetve Berinkey-kormánynak volt minisztere, államtitkára, kormánybiztosa; a kommunisták közül nem egyre később várt jelentős pálya. A 34 népbiztos közül 12 volt munkás, tehát a munkások aránya az adminisztratív és egyéb ismereteket igénylő magas beosztásban csekélyebb volt, mint a helyi tanácsokban. Közülük is csak 2-3 volt olyan, aki a háború kitörésekor még fizikai munkát végzett, a többi párt-, szakszervezeti vagy szövetkezeti funkcionárius. Alkalmazott értelmiségi 9; ügyvéd, orvos 5; különböző tisztviselő, egyéb alkalmazott 7.

Az értelmiségi többség annál érthetőbb, mivel egy részük pártalkalmazott, pártlapok munkatársa, szakszervezetek ügyvédje volt. A fővárosi szocialista értelmiség összetétele magyarázza elsősorban, hogy a kormányzótanács tagjai között igen sok zsidó származású volt. Ezt a körülményt az ellenforradalmi antiszemita agitáció nagymértékben kihasználta. Csizmadia leváltása után viszont mindössze 1 volt földmunkás maradt a népbiztosok között, maga is régi szakszervezeti funkcionárius.

Lábjegyzet

  1. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívum) 601/1. f.
  2. Népszava, 1919. április 4.


A Tanácsköztársaság belső helyzete
A Magyarországi Szocialista Párt belső problémái Tartalomjegyzék A tanácsválasztások