A koronázási hitlevél

A Múltunk wikiből
1790 június 10.
Budán hivatalosan megnyílik a magyar országgyűlés.
1790 június 15–18.
Az országgyűlés tagjai esküt tesznek az alkotmányra.
1790 június 19.
A kerületi ülések megkezdik a hitlevél tervezetének kidolgozását.
1790 június 22.
A tiszai kerületek a protestánsok teljes vallási egyenjogúsítását követelik az országgyűlésen.
1790 június 26.
Reichenbachban megkezdődnek az osztrák–porosz tárgyalások.
1790 június 27.
A két dunai kerület fenn kívánja tartani a katolikus vallás előjogait; az akatolikusokat csak „bevett” vallásnak hajlandó tekinteni.
1790 július 5.
A Graeven-huszárezred magyar tisztjei folyamodványt nyújtanak be az országgyűlésen.
1790 július 11. körül
A reichenbachi tárgyalásokon a porosz fél a megegyezés feltételének nyilvánítja a magyar alkotmány porosz részről való garantálását.
1790 július 12.
Az országgyűlés vegyes bizottságot állít fel a végleges hitlevéltervezet kidolgozására.
Jacobi porosz követ jelenti: magyar ellenzékiek arról tudakozódtak nála, hogy nyílt összeütközés esetén számíthatnak-e a porosz király segítségére.
1790 július 16.
Elkészül a tiszai kerületek radikális hitlevéltervezete.
1790 július 20.
II. Lipót értesül arról, hogy a magyar elégedetlenek a porosz udvarral tárgyalnak.
1790 július 21.
Az országgyűlés feliratban kéri a királyt, hogy a török béketárgyalásokra küldjön magyar követet is.
1790 július 24.
II. Lipót királyi válasza engedélyezi, hogy a török béketárgyalásokon magyar követ is részt vegyen.
1790 július 27.
Reichenbachban a status quo ante alapján létrejön a megegyezés a porosz és az osztrák udvar között.
1790 augusztus 3.
Budán elterjed a reichenbachi egyezmény híre.
1790 augusztus 6.
II. Lipót áthelyezi Festetics Györgyöt, a Graeven-huszárezred ezredesét, s eljárást indíttat az ezred kérvényét aláíró tisztek ellen.
1790 augusztus 8.
Alois Hoffmann II. Lipót megbízásából a városok rendi jogait kiterjeszteni kívánó kérvényt irat alá a pesti polgárokkal.
1790 augusztus 12.
Az alsótábla védelmébe veszi a Graeven-huszárezred tisztjeit.
1790 augusztus 15.
Az országgyűlés elfogadja, hogy vegyes ülésen tárgyalják a hitlevéltervezetet. A két tábla küldöttséget küld az uralkodóhoz.
1790 augusztus 20.
II. Lipót az országgyűlés küldöttségével közlendő levelet intéz Pálffy Károly kancellárhoz, melyben kijelenti, hogy csak III. Károly vagy Mária Terézia hitlevelére hajlandó megesküdni.
1790 augusztus 21.
II. Lipót utasítja a Magyar Udvari Kancelláriát, hogy a porosz udvarral tárgyaló magyar vezetők ellen készítse elő a hűtlenségi pert.
1790 augusztus 30.
Az országgyűlés elejti a radikális hitlevéltervezeteket.
1790 szeptember 2.
Az országgyűlés kimondja, hogy a viták miatt megoldhatatlan vallásügyet az uralkodó döntésére bízza.
1790 szeptember 5.
Az országgyűlés felirata felterjeszti Mária Terézia új kívánságokkal kiegészített hitlevelét, az ország jogait biztosítani hivatott úgynevezett koronázás előtti törvények tervezetét, s a kerületi ülésekben kidolgozott vallásügyi munkálatokat.
1790 szeptember 19.
II. Lipót elutasítja az országgyűlés hitlevéltervezetét.
1790 szeptember 21.
II. Lipót hozzájárul ahhoz, hogy a szeptember 5-én felterjesztett törvényjavaslatokat a koronázás után, módosított formában, az országgyűlés törvénybe iktassa.
1790 szeptember 29.
II. Lipót Gyurgyevóban fegyverszünetet köt III. Szelim szultánnal.
1790 szeptember 30.
II. Lipótot Frankfurtban német-római császárrá választják.
1790 október 5.
Az országgyűlés felirata közli az uralkodóval, hogy a változtatás elvi joga fenntartásával a két tábla elfogadta Mária Terézia hitlevelét.
1790 október 15.
II. Lipót kitűzi a koronázás időpontját, hozzájárul a nádorválasztáshoz, s áthelyezi Pozsonyba az országgyűlést.
1791
Megjelenik Gvadányi József A mostan folyó ország gyűlésének satyrico critice való leírása című verses politikai szatírája.

Június első hetében megindult a főrendek és a megyei követek gyülekezése a budai országgyűlésre. Mindenki eljött, aki számított, ilyen politikai gyülekezetet egy évszázad óta nem látott Magyarország. Ott volt valamennyi megyéspüspök gróf Batthyány József hercegprímással az élén, a káptalanok és a szerzetesrendek követei, az országos főméltóságok és vezető tisztviselők, köztük gróf Zichy Károly országbíró és Ürményi József személynök ; a hétszemélyes tábla és a királyi tábla bírái, Horvátország és Erdély két-két küldötte, a városok képviselői és mindenekelőtt a megyei követek, köztük a köznemesség vezérei. A főurak között ott találjuk a II. József által leváltott Forgách Miklós főispánt, a nagy katolikus Illésházy Istvánt, s a Voltaire-rel levelező szenvedélyes szónokot, gróf Fekete tábornokot, a reformer Batthyány Alajost, a II. József alatt magas állami hivatalokat viselt gróf Széchényi Ferencet, a Józseffel szemben álló, franciás műveltségű Sztáray Mihály grófot. A köznemesség hangadói protestáns részről az evangélikus ócsai Balogh Péter, Nógrád megye követe; a Tisza melléki vármegyék harcos református követei, Vay István és József, Domokos Lajos bihari alispán, mellettük Fáy Ágoston, a Beöthyek, Máriássyak, Lubyak, a Dunántúlról Bezerédj Ignác és Pázmándy János; a Felvidékről a szlovák anyanyelvű, lutheránus vallású, magyarul „tótosan beszélő” Jezerniczky Károly nyitrai alispán, a hungarus-nemesi típus késői megtestesítője és mások. Katolikus oldalról a vezér Almásy Ignác, mellette Árva megye küldötte, a buzgó szabadkőműves Abaffy Ferenc és Pest megyéből Szily alispán játszik még fontos szerepet. Említsük még meg az ősi szokás szerint egyenkénti képviselettel rendelkező szlavóniai megyék küldöttei közül a horvát Skerlecz Miklóst, gazdasági kérdésekben a diéta talán legképzettebb tagját.

A politikai pártok már jóval előbb kialakultak. A megyei követek óriási többsége a Balogh-féle program alapján állt. Közülük legradikálisabbak a keleti országrész küldöttei voltak, a dunántúliak inkább a Béccsel való megegyezés hívei. A főpapságot és a köré csoportosuló „papi pártot” nem is annyira alkotmányjogi meggondolások választották el tőlük, inkább egyházi szempontok: a katolikus vallás egyeduralmát féltették a protestánsoktól, s ez a meggondolás később az uralkodó felé hajlította őket. A főurak jelentős része ehhez a párthoz tartozott, s tüntetően a hercegprímást támogatta, aki különben – mivel nádor nem volt – a felsőtábla elnöki tisztét is betöltötte. A városi követek nem képviseltek külön pártot, akár nemesek voltak, akár nem, alig hallatták szavukat. Zichy Károly gróf országbíró csakúgy, mint Ürményi József személynök, az alsótábla elnöke, félúton állt az udvar és a rendek között; igyekeztek mérsékelni a túlzó nemesi követeléseket, ugyanakkor viszont az udvarral szemben is hangot adtak a rendi kívánságoknak. Számbavehető és hangját hallató udvari párt nem volt az országgyűlésen.

Az országgyűlés kezdeti jelenetei a francia alkotmányozó gyűlésre emlékeztettek, ami korántsem volt véletlen. Az egybegyűltek jól ismerték a franciaországi eseményeket, maguk is új alkotmányt akartak adni az országnak, s lelkesedéssel töltötte el őket a francia példa, ahol jelentősen megnyirbálták a király hatalmát. Ők is a „nép” küldötteinek érezték magukat, úgy látták, szerepük és hivatásuk azonos, a lényegi különbségeket ekkor még nem vették észre.

A francia példa ösztönözte Abaffy Ferencet, amikor indítványozta, hogy a labdaházi eskü mintájára, az országgyűlési küldöttek tegyenek szent fogadalmat: az országgyűlés jóváhagyása nélkül az udvartól nem fogadnak el sem kinevezést, sem ajándékot, s nem távoznak, amíg az országnak alkotmányt nem adtak. Június 18-án a megyei küldöttek az egész köznemesi párt nagy lelkesedése közepette felesküdtek. Ugyancsak francia hatásra elhangzott az a javaslat is, hogy az alsó- és felsőtábla közös ülésen tanácskozzék, amikor is a megyei követek leszavazhatták volna a főrendeket; a felsőtábla azonban elutasította a javaslatot, s keresztülvitelére alkotmányos mód nem volt. Június 19-én az alsótáblán megkezdődtek a koronázási hitlevél, a koronázási diploma pontjainak tárgyalásai.

Először a kerületi üléseken vitatták meg a dolgot, az alsótábla teljes ülése elé már csak a négy kerület javaslata került. A 19. században, a reformkori országgyűléseken oly nagy szerepet játszó kerületi ülések szokása és rendje ekkor alakult ki véglegesen. A négy kerület: a dunántúli, a Dunán inneni – mely az északnyugati megyéket foglalta magában –, az Alföldet. tömörítő tiszántúli és az északkeleti országrészt összefogó Tiszán inneni. Ez utóbbi kettő többnyire együtt ülésezett, tiszai kerületek néven. A kerületi ülések rendszere lehetővé tette egységes, érett álláspontok kialakítását, s ezzel komolyabbá vált a plenáris ülések munkája.

A hangadó a két tiszai kerület volt, állásfoglalásuk erősen befolyásolta a többieket. A Balogh-féle tervezet szellemében abból indultak ki – ezt a szempontot különben az egész országgyűlés magáévá tette –, hogy az uralkodóval kötendő új szerződés lényegét már a koronázási hitlevélnek tartalmaznia kell, ezt csak kiegészítik, részletezik majd a koronázás előtt alkotandó törvények. Az uralkodó megkoronázásának alapfeltétele, hogy mindkettőt elfogadja és a hitlevélre az esküt letegye.

A kerületi ülések lassan haladtak a munkával, pedig többen szóvá tették, hogy az idő múlása nem javítja, hanem rontja lehetőségeiket. Majd egy hónapba telt, mire a hitlevéltervezetek első formában elkészültek, és július derekát írták, amikor megkezdődhetett az együttes munka.

A tiszai kerületek tervezetében a király – mert hiszen a terv az ő nevében szólt – elöljáróban elismerte, hogy II. József megszegte az ország törvényeit: országgyűlés, hitlevél, eskü és koronázás nélkül uralkodott, és ezzel „megszakította az örökösödés fonalát, melynek alaptörvényeit már a felséges Mária Terézia is sokban megsértette”.[jegyzet 1] Jogos tehát, hogy – bár az örökösödés rendjén megilleti Lipótot a trón – a rendek az ország biztonsága és boldogsága érdekében új feltételeket szabjanak. A feltételek 27 pontban a nemesi-nemzeti program már ismert követeléseit tartalmazták. Bennük az uralkodó kinyilatkoztatja, hogy Magyarország „szabad és független ország, vagyis semmi más országnak vagy népnek nincs alávetve”.[jegyzet 2] Eskü alatt fogadja, hogy az ország szabadságjogait, kiváltságait, törvényeit és jogszokásait megtartja, beleértve ezekbe az 1222-es Aranybullát és annak az ellenállásról szóló, a korábbi királyok esküjéből kimaradt 31. pontját is, azzal a megszorítással, hogy az ellenállás joga csupán a felállításra kerülő szenátusra és az országgyűlésre vonatkozik, nem pedig az egyes személyekre. Kinyilvánítja a protestáns vallások teljes egyenjogúságát, az évenként kötelező országgyűlést (amelyre a rendek uralkodói meghívó nélkül is összegyűlhetnek), a külön magyar szenátus, kincstár, katonai főparancsnokság és hadsereg felállítását. Elismeri, hogy a törvényhozó hatalom csak az országgyűléssel közösen illeti, meg, s ígéri, hogy a végrehajtó hatalomban csak magyarokat fog alkalmazni. Tudomásul veszi, hogy az adókivetésben, hadüzenetben és békekötésben csak a diéta (illetve a szenátus) jóváhagyásával járhat el, s az országgyűlés végzését csak egyszer vétózhatja meg. A bányákat, a postát magyar kézbe adja, méltóságokat és birtokot is csak magyaroknak adományoz, a szenátus javaslata alapján. A nádori méltóságot fenntartja és betölti, a határőrvidéket visszacsatolja a magyar kormány fennhatósága alá, a külföldi hatalmaknál magyar követeket is tart, szabaddá teszi a sajtót és a tanítást. Az ország hivatalos nyelve a magyar (Horvát-Szlavonország azonban megtarthatja a latint), csak a törvényeket hozzák latinul. Magyar az oktatás nyelve is. Az uralkodó családtagjai kötelesek magyarul megtanulni. Végül kijelenti, hogy az 1606-os bécsi béke alapján elfogadja Szilézia hercegének, a porosz királynak a garanciáját. Majd a záradék: „Abban az esetben, ha mi – ami távol áll tőlünk – vagy utódaink bármely módon a fentiek ellen cselekednénk, kegyesen hozzájárulunk, hogy a karok és rendek és a szent korona minden tagja nekünk az engedelmességet megtagadja.”[jegyzet 3]

Kevésbé éles fogalmazásban, de lényegét illetően megegyezett ezzel a tervezettel a másik két kerület hitlevéljavaslata is. A Dunán inneniek II. József uralmát interregnumnak minősítették, mely szolgaságra vetette a szabad magyar nemzetet. A kétoldalú szerződés alapján és „a polgári társaság céljai értelmében” joga volna a nemzetnek az örökösödés felmondására is,[jegyzet 4] de hűségből elállnak ettől, feltéve, hogy egyszer s mindenkorra szóló törvényes biztosítékot nyernek a diplomában. Ez a hitlevéltervezet nem volt olyan. részletes, mint a tiszaiaké, gondolatmenete azonban szinte azonos, egyes részleteiben még radikálisabb is. Így Józsefnek nemcsak a rendeleteit érvényteleníti, hanem adományait is, s még egyszeri vétót sem engedélyez az uralkodónak, aki tehát az országgyűlés végzését minden esetben köteles elfogadni.

A dunántúliak tervezete két ponton tér el az előzőktől. Egyik, hogy a protestánsok szabad vallásgyakorlatát biztosítaná ugyan, de csak a katolikus vallás sérelme és megbotránkoztatása nélkül, a földesúri jogok fenntartásával. A másik, hogy a szerződést megszegő uralkodóval szemben kimondja a nemzet királyválasztó jogának feléledését, ez a választás azonban csak az ausztriai házon belül történhet.

Mindhárom tervben közös volt, hogy régi elemek felélesztésével és újak beiktatásával – közöttük az új francia alkotmányból kölcsönzött részletekkel – számos nemzeti sérelmet próbált orvosolni; ugyanakkor gúzsba kötötte az uralkodót, s minden hatalmat a köznemesség kezébe adott.

Július közepén az alsótábla kijelölte a „vegyes bizottságot” (tagjai: kerületenként 4-4 köznemes, a királyi tábla 4 tagja, Horvátország 2 küldötte és 5 egyházi személy), amelynek a három javaslat alapján ki kellett dolgoznia a végleges tervet.

A rendek nagy többségének hangulata lelkes és magabiztos volt. Az alsótábla ülésein Izdenczy államtanácsos és a horvát bán, Balassa Ferenc leváltását követelték, s nem kímélték magát az uralkodót sem, amiért idegen tanácsadókra hallgat. Elutasították a dél-magyarországi szerb főpapság beadványát, melyben az uralkodó által a szerb „nemzetnek” juttatott korábbi kiváltságok elismerését kérte. Felkarolták Viszont a Graeven-huszárezred tisztjeinek beadványát. Az ezred tisztikarának egy része (Festetics György gróf alezredes, Laczkovics János kapitány, Szily Ádám hadnagy és mások) ugyanis július elején kérvénnyel fordult az országgyűléshez: a magyar ezredek számára magyar tiszteket és magyar vezényleti nyelvet kértek, s azt, hogy Magyarországon állomásozzanak.[1] Amikor híre ment, hogy Lipót király engedélyezte a szerb nemzeti kongresszus összehívását, egyszerre felcsattant az országgyűlés hangja. Az udvar eljárása felszította az amúgy is izzó hangulatot, a vezetést teljesen a radikális rendi-nacionalisták vették át.

Július 12-én Jacobi bécsi porosz követ azt jelentette, hogy a magyarok titkos küldöttsége járt nála, s azt kérdezték, nyílt összeütközés esetén számíthatnak-e a porosz király katonai támogatására. Ha igen, készek a jogilag a magyar koronához tartozó Galíciát átengedni Poroszországnak.[2] Július 19-én az alsótáblán Domokos Lajos azt javasolta, hogy az országgyűlés küldjön követeket a porosz királlyal és a törökkel folyó béketárgyalásokra; utóbbit a rendek el is fogadták, és határozatban mondták ki.

Lipót király, bár figyelemmel kísérte az országgyűlési vitákat, mindeddig nem nyilatkozott. Tudta, hogy mindenekelőtt a porosszal kell békét kötnie. Megbízottja, Spielmann báró június 26-án kezdte meg a tárgyalásokat a sziléziai Reichenbachban. Hertzberg porosz miniszter királya nevében a következő feltételeket terjesztette elő: Lipót visszaad minden a töröktől elhódított területet, és felmondja az orosz szövetséget. Ha Ausztria elfogadja a status quo ante visszaállítását, Poroszország is lemond sziléziai területi követeléseiről. Spielmann – a neki adott utasítás értelmében – legalább Orsovát mint hídfőállást akarta megmenteni Ausztriának, az orosszal való szakítást pedig elutasította. Július közepén a poroszok újabb feltétellel jöttek : a megegyezésbe vegyék be a magyar alkotmány garantálását. A tárgyalások elakadtak, Spielmann újabb utasítást kért Bécstől.

Lipót július 20-án értesült arról, hogy a magyar országgyűlés a porosz királyhoz akar fordulni. Azonnal határozott: gyorsfutárral utasította Spielmannt, hogy mindenben fogadja el a porosz feltételeket, kivéve a Magyarországra vonatkozó garanciát. A magyar rendek nyomása oly nagy volt, s az uralkodó kezében egyelőre annyira nem volt fegyver, hogy pár nappal később, július 24-én Lipót kénytelen volt hozzájárulni, hogy a törökkel való béketárgyalásokon Magyarország külön követtel képviseltesse magát. Július 27-én azonban aláírták a porosz–osztrák reichenbachi egyezményt. Frigyes Vilmos király a számára jelentős nemzetközi presztízsnyereséget nem kockáztatta az egyébként is csak zsarolásként felhasznált magyar garanciáért; az egyezségben egy szó sincs a magyarokról. Lipót így tudósította testvérét, Mária Krisztinát a megegyezésről : „Jobb feltételeket nem lehetett elérni a magyarok hűtlensége miatt, akik általános felkeléssel fenyegettek, fegyvert fogtak, a porosszal szoros összeköttetésben álltak és mindent megtettek a Monarchia szétrombolására.”[jegyzet 5]

Az egyezmény híre augusztus 3-án ért Budára, s hatása leverő volt: a rendek biztonságérzete megingott. A kokárdát, az elszánt küzdelem jelvényét egyre többen vették le ruhájukról; akik eddig hangosak voltak, egyszerre elnémultak. Gvadányi az országgyűlésről írt verses beszámolójában így jellemezte a hirtelen hangulatváltozást:

De hogy békességrül vettek bizonyos hírt;
Egy fej leütve járt, más a szegletbe sírt.
Sok szív szorultába magával alig bírt,
Látván, sebeikre már nem kaphatnak írt.[jegyzet 6]

A hatás lemérhető a vegyes bizottság néhány nap múlva beterjesztett diplomatervezetén: az új alkotmány lényegét fenntartották ugyan, de milyen más a hangja ezeknek a javaslatoknak, mint volt a kerületeké. Immár nincs szó az örökösödés megakadályozásáról, a kétoldalú szerződés József által történt megszegéséről, elmaradt az ellenállás joga, megelégszenek háromévenkénti diétával, s háromszori vétót engedélyeznek ugyanabban az ügyben az uralkodónak. Hadüzenet és békekötés esetében csak a magyar tanács meghallgatását kérik, a külföldi garancia pedig említésre sem kerül. A két tábla együttes ülése augusztus 15-én elfogadta a tervezetet.

Lipót király most már nyeregben érezte magát s megindította a támadást az országgyűlés ellen. Augusztus 20-án közölte a diplomatervvel Bécsbe érkező küldöttséggel, hogy kész III. Károly vagy Mária Terézia hitlevelének aláírására és pontos megtartására, mást nem fogad el. A további kívánságokat kész meghallgatni, de csak a koronázás után. A rendek magatartásától teszi függővé, hogy még a császárrá koronázása előtt sort keríthet-e magyar királlyá koronázására.

Az már nyilvánvaló volt, hogy a rendek nem kényszeríthetik a királyt, de az még kérdéses volt, tudja-e a király kényszeríteni a rendeket.

Augusztus 21-én Lipót utasította a magyar kancelláriát, hogy készítse elő a hűtlenségi pert mindazok ellen, akik a porosz udvarral kapcsolatban voltak; Budán pedig elterjesztette, hogy a poroszok kiszolgáltatták neki „a hűtlenek” listáját (ami egyébként nem volt igaz). Szeptember 2-án megértő hangú levélben válaszolt a temesvári szerb kongresszus szeparatista törekvéseket hangoztató feliratára, s ugyanezekben a napokban megjelentek Budán a sziléziai határról odarendelt első császári ezredek. Ezzel egyidejűleg Hoffmann professzor utasítást kapott akciója folytatására: a városok országgyűlési képviseletet kérő instanciájának minél szélesebb körben történő aláíratására. Szalkay készenlétben állt. Családját minden eshetőségre számítva már előbb Bécsbe vitette, zsebében ott volt az uralkodói utasítás: a császári katonaság bárhol és bármikor köteles őt segíteni, ha kéri. A parasztok mozgósításával azonban még várt a király.[3]

Mindezek az intézkedések néhány hét alatt felőrölték a nemesi ellenzék erejét és ellenállását. Augusztus 12-én, arra a hírre, hogy az uralkodó haditörvényszék elé állíttatta a Graeven-ezred tisztjeit, az alsótábla viharos szónoklatokban kelt védelmükre és tiltakozott a rendelkezés ellen. Aztán váratlanul hamar beletörődtek, hogy a király az erősebb, nem tudják az országgyűléshez folyamodott tiszteket megvédeni. Egyre gyengébb utóvéd-csatározások folytak a diploma tárgyában is, s október 5-én a mérsékeltek kerekedtek felül: a rendek hozzájárultak, hogy az uralkodó a régi koronázási hitlevélre tegyen esküt, s a sérelmekkel és javaslatokkal csak a koronázás után foglalkozzék. Egy kikötést tartottak csupán fenn, ennél azonban régi törvényekre hivatkozhattak, hogy a nádor megválasztására még a koronázás előtt kerüljön sor.

Lipót Frankfurtban, császárrá koronázása ünnepségein, október 15-én fogadta a magyar rendek küldöttségét. Tudomásul vette felterjesztésüket s hozzájárult a nádorválasztáshoz, de közölte, hogy a koronázásra – sok elfoglaltsága miatt – a Bécshez közel eső Pozsonyt választja, s nem kívánja, hogy a megyék erre bandériumokat küldjenek.

A nemesi-nemzeti törekvések zátonyra futottak. Lipót király megnyerte a csatát a magyar rendekkel szemben.

Lábjegyzetek

  1. Marczali Henrik, Az 1790/1-diki országgyűlés. II. Budapest, 1907. 19.
  2. Ugyanott 20.
  3. Ugyanott 32.
  4. Ugyanott 35.
  5. A. Wolf, Leopold II. und Marie Christine. Wien, 1867. 189.
  6. Gvadányi József, A mostan folyó ország gyűlésének satyricocritice való leírása (továbbiakban: Gvadányi, A mostan folyó…). Lipsia (Pozsony), 1791.

Irodalom

A koronázási hitlevélterveket közli Marczali 1907. II. 6. és a következő oldalak.

  1. A Graeven-huszárok beadványára és annak országgyűlési fogadtatására lásd: A magyar jakobinusok iratai I. 209–258., ahol a kérdés teljes irodalma is megtalálható.
  2. A porosz kapcsolatokra ma is alapvető Gragger Róbert munkája, Preussen, Weimar und die ungarische Königskrone (Berlin, 1923). Újabb kiegészítő adatokat hoz Willy Andreas, Carl August von Weimar und das Angebot der ungarischen Königskrone (Ostdeutsche Wissenschaft, 1958). A porosz királlyal tárgyaló nemesek egyik megbízottjára, a fiatal Besse Jánosra lásd: Baumgarten Sándor, Jean-Charles Besse. Avanturier et philologue (Bologna, 1963).
  3. Hoffmann és Szalkay udvari megbízatásáról részletesen szól Mályusz 1931 és Silagi 1961. A diéta hangulatváltozására lásd Sándor Lipót iratai 25. és a következő oldalak.


Az 1790–1791. évi országgyűlés. Az uralkodó és a magyar nemesség kiegyezése.
Tartalomjegyzék A vallási kérdés