A korona és kard viszálya

A Múltunk wikiből
1050 körül
Béla herceg lengyel feleségével együtt hazatér Magyarországra; Endrétől megkapja az egész dukátust, pénzverési joggal.
1053
Endrének feleségétől, Jaroszlav kijevi nagyfejedelem leányától fia születik, Salamon.
1055
I. Endre megalapítja a tihanyi apátságot.
Béla herceg, Benedek esztergomi érsek és Zacheus nádor a fő méltóságviselők.
1057
Magyarországról hazatér Angliába az egy évtizede itt élő Edmund angolszász herceg.
1058
szeptember: IV. Henrik nővérét, Juditot a Morva folyó mellett átadják a gyermek Salamon jegyeséül. Német–magyar békekötés.
1059 körül
Salamont apja királlyá koronáztatja Székesfehérvárott. A trónutódlásban mellőzött Béla herceget I. Endre a Tisza melletti Várkonyban választás elé állítja: a koronát vagy a kardot választja-e. Béla, noha a kardot választotta, Lengyelországba menekül.
1060
ősz: Béla herceg három lengyel dandárral a Tisza-vidékre nyomul. I. Endre családját Ausztriába küldi, és német segédcsapatokat kér. A Tiszán átkelő német sereget Béla bekeríti. A menekülő I. Endre a mosoni kapunál szerencsétlenül jár, s fogságba esve rövidesen meghal a zirci udvarházban.

Béla herceg a Levente halála és a német támadás közötti időben Endre hívására trónörökösnek jött haza; egyedül megkapta az egész dukátust, mely 1031–1032 óta nem volt hercegi kézen, és azelőtt is többnyire több dux között oszlott meg.

A dukátus lényegében két egymást keresztező szervezet volt, egy területi és egy ettől független, szórt birtokszervezet. Világossá teszi ezt Kálmán király törvénye (I. XII. §), amely kimondja, hogy a herceg „szolgái” (ministri), akik a király megyéjében vannak, és a királyéi, akik a herceg megyéjében vannak, az ispán és a bíró előtt pereskedjenek, a kisebbrendűek pedig az ispán előtt. Ez azt jelenti, hogy volt körülhatárolt királyi és hercegi terület (mega), és voltak hercegi birtokok a király, és királyiak a herceg területén.[1]

Mindkét szervezetnek megvoltak a maga előzményei a X. századi társadalomban. Ami a dukátus területi szervezetét illeti, a hódolt, illetve csatlakozott népek fő szállásterületéből vezethető le. Jelentette ez nagyjából az ország egyharmada, tehát az István kori 45 vármegye közül mintegy 15 feletti uralmat. Egyik tömbje Nyitra volt: ezt 1031–1032-ig Vazul bírta, 1043-ban pedig alighanem Bélát akarta III. Henrik e határvárakkal megtűzdelt hercegi részbe behelyezni. Határa nyugat felé a Morva, kelet felé a Garam volt, dél felé pedig a Duna, de Esztergom és Komárom megye területe nem tartozott ide. Másik fő tömbje a hatalmas Nyír, illetve Szabolcs megyét és Biharországot ölelte fel; az utóbbihoz több határos megye is tartozott, melyek idevonása vitatható. Volt egy tömbje az Al-Duna mellett, Krassóvár körül is.

A dukátusi birtokszervezet elterjedését a hercegek által tett birtokadományokból, főként Álmos hercegnek a dömösi prépostság javára tett alapítványából ismerjük meg.[2] Álmos herceg egyrészt Tolna megyében adott birtokokat, ahol az uradalmak zöme mindig is a trónörököst illette, másrészt szórt birtokokat, illetve szolganépeket, javarészt a Tisza és a Körös partján. Ha figyelembe vesszük, hogy a Tolna megyei birtokok központja Koppány volt, a Tisza- és Körös-parti birtokok között pedig Décsi (Géza) falu állt egy-egy századnagyság élén, valószínű, hogy ezek Koppány és Géza hercegkori udvarhelyeinek és a hozzájuk tartozó szolganépeknek a szervezetét örökölték. Így Béla Tolna megyei, szekszárdi monostoralapítása és birtokadományozása trónra lépése évében, 1061-ben, alighanem hercegkori intézkedésének befejező aktusa.

Mindebből az is következik, hogy a dukátusi megyékben levő szórt királyi birtokok javarészt szintén olyan udvarhelyekből és tartozékaikból erednek, amelyek jövedelmét a X. század második felében a nagyfejedelem élvezte. Valószínűleg ilyen volt Szabolcs „város”, ahol Szent László zsinatot tartott, továbbá számos olyan falu a dukátus területén, amely már a XI. században királyi főegyházak tulajdonába ment át.

Ez a kétféle előzményből összefonódott uradalmi és gazdasági szervezet végső fokon az ország politikai, katonai és gazdasági erőforrásainak egyharmadát tette ki, és így, amikor felújítása után az uralkodó osztály politikailag meghasonlott a németekkel „együttműködő” és császárellenes táborra, a dukátus fegyvert adott az utóbbi kezébe.

Béla azzal foglalta el a dukátust, hogy a szeniorátus rendje szerint ő örökli a trónt, és mivel már ekkor két fia volt, Géza és László, s rövidesen harmadik is született, Lampert, ágának uralma hosszú időre biztosítottnak látszott.

A konfliktus akkor vetítette előre árnyékát, amikor 1053-ban Endre királynak, elkésve, fia született, Salamon, akit nem sokkal utóbb Dávid követett. Endre felesége Jaroszlav kijevi nagyfejedelem leánya volt. Endre ennek révén Izjaszlav orosz nagyfejedelemmel (1054–1078), I. Henrik francia királlyal (1031–1059) és III. Harald norvég királlyal (1047–1066) volt sógorságban.[3] Endre udvarában élt menekültként a két angolszász királyfi, Edward, aki itt halt meg, és Edmund, aki 1057-ben tért haza Angliába, valamint Vratiszlav cseh-morva herceg (1055–1056). Ők itt is házasodtak meg. Endre saját fiát már csak fényes európai rokonsága miatt is méltóbbnak találta a trónra, mint öccsét, de az európai uralkodóházakban ekkor általánossá is vált az elsőszülött trónutódlása, a primogenitúra, s mivel Magyarországon is ezt vezette be Géza és István király a szeniorátussal szemben, Endre, öccsét mellőzve, saját fiát kívánta utódául állítani. Az utódlás megváltoztatására akkor került sor, amikor III. Henrik özvegye, a francia Poitou Ágnes, leányát hajlandó volt fiához, Salamonhoz adni. 1058 szeptemberében a Morva folyó mellett adták át a tizenegy éves Juditot (Jutta), a nyolcéves IV. Henrik nővérét, az ötéves Salamonnak.[4] A két ország főurai megesküdtek a békére, Béla azonban kíséretével távol maradt.

Salamon és Judit házasságának nagy előképe volt Szent István és Gizella házassága, valamint az a kívánatos viszony, ami ennek nyomán István és II. Henrik között kialakult. Béla mellőzésével szemben pedig óva intett a történelmi példa: Koppány belháborút kiváltó mellőzése. Endre a német és orosz sógorsággal elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy kisfiát megkoronáztassa.[5] A fehérvári koronázáson, amely az angolszász koronázási szertartás[6] szerint folyt le, ez az ének is elhangzott: „Légy ura fivéreidnek” (Esto dominus fratrum tuorum)[jegyzet 1]. Béla „jóakarói” sietve tudatták vele, hogy ezáltal a gyermeket az ő urává is tették, ami végleg elfordította bátyjától. A hordszékre kárhoztatott, beteg Endre tisztában volt vele, hogy ha meghal, a gyermek király egyedül nem állhat meg Bélával szemben. Tanácsosai azt javasolták, hogy tétesse el Bélát láb alól, a békés megoldásokra hajló Endre viszont abban reménykedett, hogy Béla önként lemond a koronáról Salamon javára, mint hajdan Levente lemondott az ő javára.

Ebben a helyzetben került sor a híres várkonyi jelenetre. A Magyar Krónika szerint a király a herceget választás elé kívánta állítani, hogy a koronára tart-e igényt, avagy a karddal jelképezett hercegségre. Elébe teszik a két uralkodói jelvényt, s ha a korona után nyúl, két főúr helyben lekaszabolja, ha megelégszik a karddal, békével uralkodhat saját országrészén. A király tiszavárkonyi „palotájában” találkozott a mit sem sejtő herceggel. Belépésekor a főajtónálló, a Bélához húzó Miklós ispán odasúgta neki: „A kardot válaszd, ha kedves az életed!”[jegyzet 2][7] Béla ráébredve a veszélyre, a kardot választotta, mire a testvérgyilkosságtól borzadó király hálából öccse lábához borult.

Bélából a gyilkos kényszerhelyzet tudata minden kíméletet kiölt. Örült, hogy ezúttal ép bőrrel szabadult, és családostul tüstént Lengyelországba ment, felesége[8] unokaöccséhez, II. Boleszló lengyel fejedelemhez (1058–1079), hogy lengyel segédcsapatokkal álljon bosszút mellőzéséért, és biztosítsa magának a magyar koronát.

Béla fellépését a magyar társadalom jelentős része szimpátiával fogadta. A pogányságot visszakívánók, akik csalódtak Endrében, most Bélából látták reménységüket. A III. Henrik ellen harcolók, akik Endre német házassági politikája mögött országáruló komaságot sejtettek, Bélából a függetlenség védőjét látták. A jog és igazság hívei, akik Endrét esküszegőnek, a gyermek Salamont pedig uralomra alkalmatlannak tartották, Bélából a jogos juss védelmezőjét és a rátermettség, az „idoneitás” megtestesítőjét ünnepelték. Így amikor 1060 őszén három lengyel dandárral leereszkedett a Tiszántúlra, táborához a magyar urak és vitézek tömegesen csatlakoztak.

Endre hírt kapva Béla készülődéséről, családját és kincseit Ausztriába, Melk várába küldte, és katonai segítségért folyamodott a németekhez. A sors iróniája, hogy Endre, aki tizennégy éve a német csapatok segítségével harcoló Pétert kiütötte a nyeregből, most átcsúszva elődje szerepébe, maga volt kénytelen német hadakkal felvenni a harcot öccse ellen. A német uralkodóház a keleti tartományok hadait rendelte ki segítségére, a bajor és a cseh herceg, valamint a türingiai és meisseni őrgróf seregeit. Élükre Eppo zaitz-naumburgi püspök mellett Weimari Vilmos szász őrgrófot és a Magyarországot jól ismerő Poto bajor grófot állította. A javarészt idegen had, nem várva be a cseh segédcsapatokat, a királyi területen keresztül a Tiszáig nyomult, s itt Vilmos és Poto seregével átkelt a Tiszán. A német lovagok vitézül harcoltak, de miután Endre kevés magyarja is elpártolt tőlük, Béla serege bekerítette őket, és a vezéreket elfogta.[9] Endre megmaradt híveivel menekült, a mosoni kapunál azonban Béla serege utolérte. A csata hevében a király a földre zuhant, lovak és szekerek gázoltak át rajta. Béla emberei félholtan vitték a zirci udvarházba, ott lehelte ki lelkét. Tetemét az általa emelt tihanyi apátság altemplomában helyezték örök nyugalomra.[10] A bátyja halálát okozó herceg, hogy lelkén könnyítsen, tíz szolgát adományozott az apátságnak Endre lelki üdvéért, egyben a maga földi uralmának jobb jövője érdekében.[11]

Lábjegyzet

  1. SRH I. 353.
  2. SRH I. 354.

Irodalom

  1. A dukátusi szervezet kettősségére lásd Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 36. kk.
  2. A hercegi birtokszervezetet megvilágító dömösi alapítólevélre lásd Szabó Dénes, Magyar Nyelv 32. 1936. 64–57, 130–135, 203–206; A dömösi adománylevél hely- és vízrajza (Budapest, 1954).
  3. I. Endre kiterjedt családi kapcsolataira lásd Wertner, Az Árpádok családi története 117. kk.;
  4. Salamon házasságára az Annales Altahenses: Gombos I. 102; Bertold: Gombos I. 414; vesd össze Steindorff, Jahrbücher des Deutschen Reich unter Heinrich III. II. 346. kk.; vesd össze a Magyar Krónika zavaros kronológiájával: SRH I. 351 – 352. Az angol hercegekre irodalom: Wertner, Az Árpádok családi története 45. kk.; Kosáry, Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába I. 47, 71; III. 66; újabban a két ellentétes nézet képviselője: Sz. de Vajay, Duquesne Review 7. 1962. 71–87; Nagy Kázmér, Skócia pannóniai királynéja (München, 1971).
  5. Salamon koronázására: SRH I. 352–353;
  6. az angol koronázási ordóra lásd P. E. Schramm, ZRG 54. Kanonische Abteilung 23. 1934. 217. kk.; Z. Tóth, Attila's Schwert (Budapest, 1930). 131. kk.
  7. A várkonyi jelenetre: SRH I. 354– 355;
  8. Béla lengyel feleségére lásd Wertner, Az Árpádok családi története 142. kk.;
  9. Lengyelországból való visszatérésére és Endre legyőzésére (1060): SRH I. 356–357; Annales Altahenses: Gombos I. 102; Bertold: Gombos I. 414–415; Lambert: Gombos LT. 1390–1391.
  10. Endre halálozási és temetkezési adatait lásd SRH I. 180, 208, 357.
  11. Béla adománylevelére lásd A pannonhalmi Szent Benedek-rend története X. 500; Györffy György, LK 39. 1968. 3–8.


Endre és Béla
A német támadás és egy nomád invázió elhárítása Tartalomjegyzék Béla ezer napja