A kudarc oka: az udvar taktikája

A Múltunk wikiből

Az udvar taktikája, amivel a reformellenzék mindezen jól és részletesen kidolgozott terveit (melyekben tényleg benne volt már egy „konstituáló” országgyűlés számos igénye) végül is elgáncsolta, alapjában rendkívül primitív volt, és sikerét csak az az előnyös helyzet biztosította, melyet a rendi országgyűlések mechanizmusában az udvar élvezett. Ez a taktika azon a jogon alapult, mely a király számára biztosította az országgyűlés bezárása időpontjának meghatározását: az idő ügyes elhúzásával az ellenfél így teljes időzavarba volt hozható. Ez a taktika már akkor érvényesülni kezdett, amikor az országgyűlés tervezett irányát a nádorral közlő Metternich a legszigorúbb titoktartást kérte a főhercegtől. Az irány nem ismerete ugyanis az ellenzéket eleve megfosztotta annak lehetőségétől, hogy a várható témákra alaposan felkészülve jöjjön az országgyűlésre, ez pedig a királyi előadásokra adandó válasz és a szükséges törvényjavaslatok kidolgozását máris hetekkel, ha nem hónapokkal volt alkalmas késleltetni. Valóban, a büntetőtörvénykezés és a katonatartás reformját, valamint a Duna-szabályozás műszaki kérdéseit kivéve (ahol, mint láttuk, a két országgyűlés között országos bizottságok működtek), a rendek csak 1844 februárjára, közel 9 hónappal az országgyűlés megnyitása után jutottak el odáig, hogy megkezdhessék nagyszabású törvényjavaslataik beterjesztését. Csak február 5-én adják be a szabad királyi városi, valamint a megyei közgyűlési kihágások elleni törvényjavaslatot és márciusban a szabad kerületi rendezések törvényjavaslatait. Május a bányatörvény, június a tengermelléki városok és a szepesi városi kerület, valamint a szabad községek rendszerét tárgyaló javaslatok benyújtásának jegyében áll, de augusztusban az udvar már kitűzi az országgyűlés bezárásának október 15-i dátumát, és ezt végül is csak egy hónappal lesz hajlandó elhalasztani. Pedig a financiális választmány csak április 17-én kezdte meg munkáját, s már ismertetett nagy munkálatát a törvényjavaslatok egész sorával csak szeptember 9-én tudta felterjeszteni; a külkereskedelem szabadságát és a vámszabályok megváltoztatását országgyűlési hatáskörnek kijelentő törvényjavaslat pedig a főrendekkel folytatott vita és a szeptember 13-i felirat után csak október 25-én kerül felterjesztésre. Csak a legfontosabb tárgyakat említettük, de már ez is mutatja, hogy az udvar, intézményes előnyét messzemenően kihasználva, taktikájával a rendeket sikeresen időzavarba hozta, és a legtöbb ügy érdemi tárgyalását sikerült (már csak az időhiány miatt is) egyszerűen elmellőztetnie. Ez pedig alkalmas volt arra is, hogy egyes törvényjavaslatokra ne is válaszoljon, azokat legalább a következő országgyűlésig függőben tartsa.

Az így és bármily korán vagy időben benyújtott törvényjavaslatok további útjának meghosszabbítására azonban az udvarnak ugyancsak megvoltak a maga módszerei. Ezen a ponton lépett be ugyanis a főrendi tábla azzal, hogy az alsótábla által megküldött törvényjavaslatok saját és az udvar többnyire azonos érdekeinek megfelelő átalakítására tegyen javaslatot. Ezzel megindult a két tábla közötti üzenetváltások hosszú sora, mely, ha a törvényjavaslatok módosítgatása nem sikerült is, legalább arra alkalmasnak bizonyult, hogy az időt elhúzza, és így megakadályozza, hogy a törvényjavaslat egyáltalán vagy legalábbis időben az udvar elé kerülhessen. Ennek a taktikának néhány kivált jellegzetes példájára az alábbiakban még részletesen visszatérünk.

A kudarc okait tovább keresve azt is meg kell állapítanunk, hogy mind a törvényjavaslatok és feliratok készítése, mind az üzenetváltások során az időhúzásban kétségtelen segítségére volt az udvarnak a rendi tábla tárgyalásainak rendkívüli terjengőssége. A kerületi és országos ülések naplóit olvasva (még akkor is, ha feltételezzük, hogy a szónokok a gyorsírói feljegyzéseken utólag még csiszoltak és azokat esetleg ki is egészítették) megdöbbentő az egyes kérdések rendkívül aprólékos, roppant bőbeszédű tárgyalása, amit csak részben indokol az udvar politikájával szembeni teljes és nem jogosulatlan bizalmatlanság és az aggodalom attól, hogy bármilyen, a szövegezésben észre nem vett apró pontatlanságot, következetlenséget az ellenfél messzemenően kihasználhat. Ez a rendkívüli aprólékosság, ami már a törvényjavaslatok megfogalmazásában megnyilvánult, és ami a szövegeket számos, nem is oda tartozó aprósággal (például a szavazatgyűjtő ládák aprólékos, minden csalást sokszorosan kizáró technikai leírásával) terhelte meg, önmagában is jelentősen hozzájárult a törvényjavaslatok, feliratok, határozatok elkészültének elhúzódásához.

Ezt az udvar a maga részéről még azzal is elő tudta segíteni – és segítette is –, hogy szinte végig az országgyűlés folyamán eldöntetlenül tartott három olyan kérdést, melynek királyi üzenet formájában való visszakerülése a rendi táblához minden esetben néhány napra megszakította és visszavetette a bármely más tárgy feletti tárgyalást. Ez a vallás, a nemzeti nyelv és ennek kapcsán a horvát követek országgyűlési nyelvhasználatának kérdése volt. Királyi leirat formájában történő időnkénti ügyes bevetésük az országgyűlés tárgyalási menetébe mindig – bármilyen ügy tárgyalását félbeszakítani képes – több napos heves vitákat eredményezett. A vallási kérdésben a vita akörül forgott, hogy a törvény ne teremtsen olyan helyzetet, melyben egyáltalán reverzális követelésére sor kerülhet: tehát mondja ki, hogy a gyermekek mindig az apa vallását követik. Ennek a követelésnek, ami kétségtelenül a katolikus dogmába való beavatkozást jelentette, az udvar végül is sikerrel ellenállt, de a tárgyalások e kérdések (köztük például a katolikus vallásról a protestánsra való áttérés lehetősége és módozatai) körül igen hosszú időt vettek igénybe. Ugyanígy sokszorosan visszatért a magyar államnyelv bevezetésének kérdése és hatályának köre. Az udvar ezen a ponton végül engedett a rendeknek, amiben kétségtelenül nagy része volt Metternich közbelépésének, akit azonban korántsem valamely a magyar álláspont iránti megértés, inkább a magyar reformmozgalom ellen így biztosabban feltámadó nemzetiségi ellenszenv felkeltése vezethetett. A harmadik kérdés, ami talán a leghosszabb időt vette el a tárgyalásokban, a horvát követek nyelvhasználata volt. A horvát követek ugyanis az országgyűlés kezdetén egyszerre latinul kezdtek beszélni, ami egyrészt mérhetetlen vitákra, majd a latin beszéd kategorikus eltiltását kimondó rendi határozatra vezetett. Ezt azonban egy királyi leirat megsemmisítette, arra való hivatkozással, hogy törvényes alapja nincs. Néhány rendkívül forró és feszült légkörű napon keresztül úgy látszott, hogy ez az egy kérdés szétrobbanthatja az egész országgyűlést. Az alsótábla azonban bizonyos óvások fenntartásával végül is engedett, ami még az eltiltással különben egyet nem értő Kossuth részéről is a következetlenség vádját zúdította fejére és az ellenzék népszerűségét (az udvar szándékaitól nem eltérően) erősen csökkentette.

Az udvar ilyen általános időhúzó taktikájának mechanizmusát különösen jellemzően mutatja a büntetőtörvény-javaslat sorsa. Az országos bizottság által készített munkálat Deák minden igyekezete ellenére is megmaradt a szakbírósági rendszer mellett, és az esküdtszéket elvetette. Az alsótábla törvényjavaslata azonban – mint az várható volt – módosította ezt a döntést, és az esküdtszékek szervezésének (és a halálbüntetés eltörlésének) alapjára helyezkedett. Az így módosított javaslatot (mely az összes, korábban vitás ponton a Deák különvéleményeiben kifejtett ellenzéki álláspontot tette magáévá) ezúttal 546 paragrafusban Szemere készítette el. A rendek ennek megfelelően elsőnek a büntetőtörvény anyagi részét tárgyalták le, s ezt átküldve a főrendekhez, a börtönrendszert vették tárgyalás alá. Mindezzel már 1843. szeptember végéig el is készültek. A főrendek, akik a javaslatok vitáját – jellemzően az időhúzás taktikájára – a börtönrendszer csak később megküldött tervezetével kezdték, egyelőre csak egy mintabörtön felállításáig voltak hajlandók elmenni és azt kívánták, hogy az anyagi jogi rész is (a büntetési tételek kiszabásánál) ehhez a helyzethez alkalmazkodjék. Ezt viszont a rendek nem voltak hajlandók elfogadni éppúgy, ahogy az átdolgozás miatt csak januárban elkészült eljárási részben is makacsul ragaszkodtak az esküdtszékhez. Utóbbit a főrendek 1844. szeptember 18-án elvileg is véglegesen visszautasították azzal, hogy csak állandó szakbíróság elfogadása alapján hajlandók tovább tárgyalni. A büntetőtörvény javaslata ilyen módon teljességgel zátonyra futott.

A leghevesebb vita a szabad királyi városok belrendezésének és országgyűlési szavazati jogának kérdései körül alakult ki. A rendeknek már a törvényjavaslatot a főrendekhez átküldő üzenete jelezte, hogy a kérdés két oldalát egymástól elválaszthatatlannak tartják, s egyiket a másik nélkül nem hajlandók tárgyalni. Az eredeti (különben Szentkirályi Móric által készített) törvényjavaslat a városok kormányfelügyeletét közvetlenül a helytartótanácsra bízta, és a főispánhoz hasonló közvetlen helyi kormányfunkcionáriusi állást nem szervezett. Ilyen persze eddig sem volt a városokban, de a városi magisztrátusok az udvarnak maximálisan elkötelezett volta és a királyi biztosoknak a kamara által a város gazdálkodásának vizsgálatára bármikor lehetséges kiküldése mellett nem is volt rá szükség. A belszerkezet erős demokratizálása azonban a kormány számára most egyszerre nagyon is indokolttá tette ilyen állás szervezését. A harc egy főfelügyelőnek nevezendő tisztviselői állás szervezése körül (mely végeredményben a demokratizálás minden eredményét alkalmas lett volna lecsökkenteni) az országgyűlés egész folyama alatt tartott, s megszervezését végül a kormány roppant nyomása folytán, egyes megyék követi utasításainak megváltoztatásával sikerült is kimondatni. Az ellenzék azonban a vitát ekkor a főfelügyelő leendő hatásköre körül kezdte megújítani, azt minél szűkebbre kívánván szabni; ezt viszont a főrendek nem fogadták el. Jellemzően a kérdés súlyára, az országgyűlés e ponton különösen szenvedélyes viták színhelyévé vált: a növekvő keserűség már az egész felsőtábla megszüntetésének gondolatát is felvetette. Az országgyűlés végül e kérdésben is – 9 üzenetváltás után – álláspontok teljes megmerevedésével ért véget; a két tábla álláspontjának fenntartásával, s ennek során az alsótábla üzenetével, mely elhárítja magáról a felelősséget azért, hogy a törvényjavaslat még el sem jutott az uralkodóhoz. És végül ugyanezzel a taktikával: a törvényjavaslat állandó módosítását kérő, s azt csak részben teljesítő vagy éppen megtagadó üzenetek kölcsönös küldözgetése után, az álláspontok teljes megmerevedésével futott zátonyra a megyei kihágások ellen szerkesztett törvényjavaslat is.

Hasonló módon futtatta zátonyra az udvari politika egyéb, szabályozandónak még saját maga által javasolt kérdések megoldásának terveit is. A katonatartási országos bizottság, mely már 1841. április végén hozzákezdett javaslatának kidolgozásához, hatalmas munkálatát az országgyűlés kezdetén azonnal beterjesztette. A vita eredményeinek megfelelően a bizottságnak a továbbiakban a katonai szakértőkkel a katonatartási terhek évi meghatározott összeggel való megváltásáról kellett volna tárgyalnia. A nagy nehezen szeptember közepén végre megjelenő katonákról azonban kiderült, hogy nincs meghatalmazásuk sem arra, hogy egyezkedjenek, sem arra, hogy egyáltalán meghatározott megváltási összeget javasoljanak. A választmány joggal felháborodott többsége először az egész tárgy elejtését, a tárgyalások abbahagyását javasolta, később azonban, érezvén az ügy fontosságát, mégis megkísérelték a további tárgyalást. November 4-én, néhány nappal az országgyűlés bezárása előtt megváltási összegként végre meg is ajánlottak évi 1 millió forintot: az átvonuló katonaság iránti elszállásolási kötelezettség meghagyásával ugyan, de kikötve, hogy ennek költségeit a katonáknak ezentúl készpénzben és azonnal meg kell téríteniök. Az ajánlat megtételénél többre azonban az ügy már nem juthatott.

Ugyanígy hiúsult meg a szintén a királyi előadásokban szereplő hitelintézet megvalósítása is. A rendi javaslat, melyet több üzenetváltás után a kérdésben nem kevéssé érdekelt főrendek is elfogadtak, a létesítendő intézet igazgatóját – akit az országgyűlés jelöltjei közül a kormány választott volna ki – az országgyűlésnek tette felelőssé hivatali működését illetőleg. A királyi válasz azonban ezt megváltoztatva az igazgatónak csak a kormány iránti felelősségét állapította meg, ami máris azt sejtette, hogy a hitelintézet így a kormány kezében részben a pártérdek és korrumpálás, részben pedig éppenséggel az udvari gazdaságpolitika szolgálatában fog állni. Mivel ezt a rendek nem fogadhatták el, ennek az ügynek a tárgyalása is elakadt.

A kormánypolitika rosszindulata azonban legvilágosabban a már a közteherviselés elve alapján létrehozandó országos pénztár ügyének kezelésében mutatkozott meg, különös tekintettel arra, hogy az udvar évtizedeken keresztül a nemesség adómentességére hivatkozva szállt szembe az ország anyagi helyzetének tőle függő eszközökkel: a vámpolitika, a gazdaságpolitika eszközeivel való megjavítása gondolatával. Itt is a főrendek vállalták a javaslat megbuktatását. A szabad ajánlatként végül évi 2 millió 585 ezer forintot megajánló javaslattal szemben ugyanis a főrendek az összeget évi 1 millió forintra szállították le. A kérdés ezzel át is csúszott a két tábla hatásköri vitájába. A rendek ugyanis a főrendi tábla eljárásában adómegajánlási jogukat látták megsértve, ezért – néhány józanul látó (és az így megmaradó összegnek nagy tervek kiviteléhez nyilván elégtelen volta ellenére is legalább az elvet menteni akaró és a csökkentést elfogadó) megye állásfoglalásával szemben – nagy többséggel az egész kérdés felhagyása mellett döntöttek, pontosan azt cselekedve ezzel, amit az udvar is akart. Ezzel ugyanis a financiális választmány által az ország gazdasági felemelésére irányuló minden egyéb javaslat is kivitelezhetetlenné vált, lévén hogy valamennyinek anyagi fedezetét az így begyűlt összeg alkotta volna. Az ország gazdasági élete önfinanszírozás által történő fellendítésének így még e csekély lehetősége is meghiúsult.

A reform többi kérdésében az udvar azután már minden taktikázás nélkül nyíltan, ha kellett, brutálisan járt el: a felterjesztett törvényjavaslatok egy részére például nem is válaszolt. Így maradt – a rendek november 9-i keserű felirata szerint – elintézetlenül a népnevelés, „melytől a nép polgárosodása és boldogsága feltételezve van”; „a mostoha viszonyok alatt szenvedő kereskedésünk felszabadítása s szabályozása, a személyes bátorság érdekében elmulaszthatatlanul szükséges s az emberiség érzetétől követelt büntető törvénykönyv és általános börtönrendszer”;[1] a szabad királyi városok, az ősiség, az adózás rendszerének szabályozása stb. Mindez az országgyűlés utolsó napjaira derült ki, amikor a kérdések tárgyalására vagy a kialakult helyzet megváltoztatására már nem volt semmi mód. Ilyen körülmények között érkezett meg november 10-én a királyi válasz az emlékezetes szeptember 13-i feliratra, mely az udvartól új gazdaságpolitikát és a vámrendszer országgyűlési ellenőrzésének lehetővé tételét kívánta. A részletesen és színvonalasan indokolt feliratra az uralkodói válasz rövid és semmitmondó volt, üres frázisokkal biztosítva a rendeket arról, hogy a kereskedés érdekeit az udvar továbbra is szem előtt tartja, feltételeit javítani igyekszik. A leirat nyomán óriási felháborodás és elkeseredés tört ki: az egymás után szólásra emelkedő követek rövid idő alatt kimondták a Védegylet országos támogatását – ami az osztrák iparcikkek bojkottálásának képét vetítette az udvar elé –, és minden eddigi országgyűlési gyakorlatot félretéve, nyíltan bizalmatlanságot nyilvánítottak a kormánnyal szemben, mely az ország érdekeivel nem törődik, sőt azok ellen munkálkodik.

A kormányt végül is persze mindez kevéssé érdekelte. Célját többszörösen is elérte. Egyrészt ügyesen taktikázva sikerült megkapnia a korábbi években is megajánlott évi hadiadót, bár az eredeti összeg megajánlása érdekében ezúttal három üzenetváltásra is szükség volt a kértnél (mintegy bátortalanul zsarolni próbálkozva) először kevesebbet ajánló rendekkel. Másrészt azonban (és ez volt a fő cél) sikerült megakadályozazt, hogy a reformokat, melyeknek szükségéről bizonyos fokig az udvar meg volt győződve, az ellenzék kezdeményezésére és ennek megfelelően a polgári átalakulás felé mutató, azt mintegy előkészítő formában valósítsák meg.

Az országgyűlés megnyitásakor táplált nagy remények bukásának, s az országgyűlés minden előzőnél keserűbb hangulatban történő eloszlásának ellenére az országgyűlés jelentősége, utólag visszatekintve, rendkívüli volt. Társadalom és gazdaság vonatkozásában a benyújtott törvényjavaslatok és kialakult programok igen jelentős változás jelei. A társadalom intézményes kereteinek irányításába az egyáltalán polgárinak tekinthető igényű széles (és mint láttuk, erősödő) rétegek tervezett bevonása és az így egy valódibb önkormányzati alapra helyezett igazgatásból az abszolutizmus befolyásának visszaszorítása; az ország gazdasági életének az eddigi kiváltságolt rétegek már polgári módon, közteherviselés útján történő megterhelésével, egyfajta önfinanszírozás útján megkísérelt fellendítése (és ezt a gazdaság egy olyan területén, a nemesi adózás, illetve a jórészben ebből gyarapodó országos pénztár útján indítva meg, melyre az abszolutizmusnak csak korlátozott befolyása volt): megvalósulva mindkettő olyan helyzetet teremtett volna, mely már tervként is érezhetően így és polgári úton megnyíló lehetőségeivel szükségképpen kérdőjelezte meg az országot Ausztriához fűző kötelékek, kapcsolatok fennálló szoros rendszerének indokoltságát. A javaslatokban polgárinak, demokratikusnak és nemzetinek ilyen egyre szorosabb összekapcsolódása indokolja azt, hogy az országgyűlés törvényjavaslatai közül oly soknak a gondolatai fognak majd visszatérni 1848 törvényhozásában. Ugyanakkor elgáncsolásuk világossá tette a kormány rosszindulatát és rosszhiszeműségét, amit eloszlatni már csak az segített volna, ha a következő évek kormánypolitikája valóban őszinte reformvágyról és ezt kifejező kezdeményezésekről és intézkedésekről tett volna tanúságot. Ám az országgyűlés bezárásával megkezdődő évek eseményei nem ezt bizonyították.

Lábjegyzet

  1. Ugyanott 549. sz., V. 81.


Az 1843–1844. évi országgyűlés
Az országgyűlés mérlege Tartalomjegyzék