A kultúra és a tudomány országos intézményei

A Múltunk wikiből
1876.
Megindul a Martin-acélgyártás Resicán.
Az Országos Régészeti és Embertani Társulat és a Magyar Pedagógiai Társaság megalakulása.
Nemzetközi statisztikai kongresszus Budapesten.
1881
Berlinben megalakul az Allgemeiner Deutscher Schulverein és felhívásban tiltakozik a magyarországi németek magyarosítása ellen.
A budapesti Országos Chemiai Intézet és Központi Vegykísérleti Állomás létesítése.
1884. szeptember 27.
A budapesti Operaház megnyitása.

A gyorsan kiépülő, központilag szervezett és irányított művelődési – elsősorban oktatási – intézményrendszerhez e korszak kezdi meg hozzáilleszteni egyelőre a legnagyobb, közvetlenül állami fenntartású közgyűjtemények: a központi múzeumok, könyvtárak, levéltárak lassan bővülni és igényeiben modernizálódni kezdő együttesét is.

Mindenekelőtt a Nemzeti Múzeum indul gyors fejlődésnek ezekben az évtizedekben: 1867 óta az országgyűléstől évi 100 ezer forint dotációban részesül. Az 1880-as évek végére éremtára már rendkívül gazdag; régiségtára a most kibontakozó hazai régészet első nagy feltárásainak anyagával és a feudalizmus tárgyi hagyatékának egyre több értékes és jellegzetes darabjával gazdagodik; természetrajzi tárában Európa egyik legjelentősebb, több tízezer darabos ásványgyűjteményét őrzik; állattárának fő értéke a hatalmas rovar- és madárgyűjtemény; növénytára a teljes magyarországi flóra feltárására és bemutatására törekszik; képtárának több száz darabja az újabb magyar festőművészet legteljesebb gyűjteménye. A már 1872-ben megszervezett néprajzi tár még csak bontakozóban van, de már ide kerülnek be azok a tárgyak, melyeket Reguly Antal és Pápay József a magyarok távoli rokonainál, Xantus János pedig kelet-ázsiai útján gyűjtött. A múzeum hatalmas arcképgyűjteményéből 1884-ben szervezik meg a Magyar Történeti Képcsarnokot, s mint egy leendő, külön Országos Képtár anyagának alapját, 1871-ben az állam megvásárolja a nagy értékű Esterházy-gyűjteményt, melynek bővítéséről továbbra is viszonylag jelentős összegekkel gondoskodik. S már érlelődnek az 1872-től csupán merőben gyakorlati iparoktatási célból gyűjtött iparművészeti anyag külön múzeumi palotában való elhelyezésének tervei, amelyek majd 1896-ban valósulnak meg. Hasonlóan merőben gyakorlati szempontból 1877-ben Országos Tanszer Múzeumot is létrehoznak.

A nagy könyvtárak élén az Országos Széchényi Könyvtár áll, mely az ország vezető könyvtáraként már a reformkor óta jogosult a köteles példányok gyűjtésére, a 80-as évek vége felé már közel félmillió kötetet tartalmaz; kézirattárában nagy értékű kódexek sorakoznak, köztük egyes, a szultántól visszakapott Corvinák; levéltárába egyre-másra helyezik el családi levéltáraikat az ország legelőkelőbb nemesi családjai. A Tudományegyetem nagy múltú könyvtára a korszak folyamán az egyetemi építkezések sorában kap pompás új palotát. A művek számát tekintve egyenként félszázezer körül van (vagy erősen efelé tart) az olyan jelentős tudományos könyvtárak állománya is, mint az Akadémia, a Képviselőház, a Statisztikai Hivatal, a Műegyetem könyvtára: fejlesztésükről már rendszeres és viszonylag jelentős – ha a nagy európai könyvtárak ellátmányaihoz nem is hasonlítható nagyságú – állami ellátmányok gondoskodnak; minél könnyebb felhasználhatóságuk érdekében megindul a kor modern könyvtártani elveinek megfelelő rendezésük és katalogizálásuk is. Az 1874-ben újjászervezett Országos Levéltár, átvéve immár a feudalizmus legfőbb igazgatási és igazságszolgáltatási szerveinek – legértékesebb részükben Bécsben őrzött – egész levéltári anyagát, megnehezedett elhelyezési viszonyai között is megindul azon az úton, hogy a magyar történeti kutatás legjelentősebb bázisává váljék.

Elsősorban a felsőoktatás intézményei, de mellettük egyes középfokú oktatási intézmények (kivált egyes nagy múltú gimnáziumok) valamint a nagy központi közgyűjtemények, múzeumok, könyvtárak és az Országos Levéltár a profiljuknak vagy éppen egyes dolgozóik szakképzettségének és érdeklődésének megfelelő szakterületeken jelentős tudományos kutatómunkát is végeztek, de az állam már kész volt arra is, hogy főleg konkrét gazdasági szempontokból fontos kérdések tudományos vizsgálatára külön intézményeket állítson fel. Megfelelően részint az államkincstár bányászati feltárásokhoz fűződő érdekeinek, részint az ország döntően agrárjellegének, így került felállításra már 1869-ben a Földtani Intézet az államterület geológiai viszonyainak felmérésére, valamint, elsősorban az agrárérdek szolgálatában, 1870-ben – az 1890-es évek elejéig még csak igen szerény viszonyok között dolgozó – Meteorológiai Intézet, amely hozzákezd az időjárási megfigyelő állomások országos hálózatának kiépítéséhez. E korszakban indul meg a mezőgazdasági kísérletügy egyre bővülő profilú intézményei hálózatának kibontakozása is: 1880-ban jön létre az Országos Filoxéra Kísérleti Állomás, mely 1890-re Állami Rovartani Állomássá alakul. Ugyancsak a bortermelés gyakorlati igényei hívják életre 1881-ben a Borvizsgáló Állomást, mely már a következő évben általánosabb Vegykísérleti Állomássá szerveződik át, s alapja lesz a maga köré országos hálózatot is szervező Országos Chemiai Intézet és Központi Vegykísérleti Állomásnak (1892). 1887-ben indul meg az 1890-es évek elejére ugyancsak nagyra fejlődő [ http://www.ace.hu/daranyi/kiallitas/kutcim.html Budapesti Vetőmagvizsgáló Állomás] munkája. Sokat ígérő nevükhöz és nagy feladataikhoz képest sokáig még csak meglehetősen szerényen dotált és felszerelt, kis személyzetű intézmények ezek, de létrehozásuk már megteremti a szervezeti alapot e tudományok csakhamar gyorsan differenciálódó igényei kielégítéséhez. A tudományos kutatás közületi intézményeinek kiépülésével párhuzamosan, mintegy azok társadalmi és egyszersmind szakmai bázisának kiszélesítésére, valamint az országban – elsősorban az oktatási intézményekben – szétszórtan tudományos igényektől vezetett értelmiségiek munkájának az országos nyilvánossághoz kapcsolására irányuló kétoldalú igyekezet a kiegyezéstől egyre gyorsuló ütemben az országos hatókörű tudományos és szakmai egyletek egész sorát is létrehozta. Az egyletek, tagságukban egyesítve a vonatkozó tudományterület legnevesebb szakembereit és az ambiciózus amatőröket: egyetemi tanárokat, akadémikusokat éppúgy, mint érdeklődő vidéki pedagógusokat, ügyvédeket, hivatalnokokat, igen fontos feladatot láttak el. Az egyénileg, szétszórtan, a tudományos központoktól távol dolgozó vidéki szakemberek munkáját és eredményeit bekapcsolták a szakma országos vérkeringésébe, ugyanakkor megismertették velük az országos kutatás újabb eredményeit. Ezáltal némileg segítettek munkájukat kiszabadítani a provincializmus korlátai közül, másrészt az egyesületek vezetésében helyet foglaló szakmai (gyakran egyszersmind országos politikai) tekintélyek sokoldalúan befolyásolhatták a tagságot, felhasználva őket a hivatalos tudomány világnézetének (emellett nemegyszer politikai koncepciójának) terjesztésére is. Egyes szakmák egyesületeinek alakításában jelentős szerepet játszottak a szakmai érdekvédelem az egyesüléssel fokozottan biztosíthatónak vélt céljai, s az az igény, hogy az adott állami-társadalmi struktúrában a szaktudomány sajátos szakmai szempontjai is megfelelően érvényesülhessenek. Olyan igény volt ez, mely kivált a műszaki és természettudományi területeken működő, csaknem kizárólag polgári származású szakemberek hangját igyekezve erősíteni, szélesebb társadalmi vonatkozásokban sem volt lebecsülhető jelentőségű.

A polgárosodás sodrában – a feudális maradványok sok területen, főleg a társadalmi tudat szféráiban, szívós továbbélésének ellenére is – e tudományos egyesületek új, modernebb szempontok, kutatási módszerek irányába fordították tagságuk figyelmét, országos kapcsolatokat hoztak létre a szakemberek között (ezt egyes társulatok vidéki vándorgyűlései mellett kivált az egyleti-szakmai folyóiratok erősítették), s ezáltal a központilag irányított és fenntartott, intézményes tudományos munkának is fontos és hasznos kiegészítői és animálói is lettek.

A kiegyezéskor már aktívan működő, részben még a reformkorban alakult tudományos igényű egyletek (1841: Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlése; 1842: Budapesti Királyi Orvosegylet; 1844: Természettudományí Társulat; 1850: Magyarhoni Földtani Társulat; 1851, illetve 1866: Országos Erdészeti Egylet; 1859: Erdélyi Múzeum Egylet) sorához korunkban csatlakozik az 1867-ben megalakult Magyar Történelmi Társulat, ugyanezen évben a Magyar Mérnök és Építész Egylet, 1872-ben a Magyarországi Gyógyszerészegylet, 1873-ban a Magyar Földrajzi Társaság, 1876-ban az Országos Régészeti és Embertani Társulat, valamint a Budapesti Philologiai Társaság, 1879-ben a Magyar Jogászegylet, 1880-ban az Állatorvosok Egyesülete, 1883-ban a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társulat, 1888-ban a Magyar Néprajzi Társaság. Különös súlyt ad létrejöttüknek az a körülmény, hogy csaknem valamennyi egyesület (közülük több a Nemzeti Múzeummal együttműködve) előbb-utóbb megteremtette a saját folyóiratát (1867: Századok; 1868: Erdészeti Lapok, Bányászati és Kohászati Lapok; 1869 : Természettudományi Közlöny; 1872: Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye – majd Havi Értesítője; 1873: Földrajzi Közlemények; 1876: Magyar Könyvszemle; 1877: Egyetemes Philologiai Közlöny; 1879: Archaeologiai Értesítő, valamint a Jogászegyleti Értekezések; 1883: Turul; 1890: Ethnographia). A szakterület jeletős új tudományos eredményeinek publikálásával e folyóiratok egy-egy tudományszak szakmai fejlődésének éppúgy fontos eszkezeive váltak, mint társadalmi súlya növekedésének.

A közoktatás és a tudomány e központosított, illetve központosult, részint állami, részint társadalmi szerveinek az egészséges munkamegosztást biztosító kapcsolata elsősorban a tudomány vonatkozásában igényelt további szabályozást. Míg az oktatásügy egészének (az iskolatípusok, illetve fenntartók szerint különböző hatásfokú) irányítása a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium kezében összpontosult, a tudományos kutatás irányítása megosztva maradt az utóbbinak félig-meddig alárendelt egyetemek és főiskolák, egyes, a Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumnak vagy a Pénzügyminisztériumnak alárendelt tudományos kutatóintézetek és állomások, valamint a társadalmi alapon létrejött országos szakmai-tudományos egyesületek között. Az utóbbiakhoz a korszak folyamán spontán létrejött és bizonyos típusaikban kivált érdemes és hasznos munkát végző helyi-regionális tudományos társaságok és egyesületek bővülő sora csatlakozott.

A tudományos élet szervezetileg szétforgácsolt erőinek bármilyen tervszerű összefogása vagy éppenséggel irányítása a kor viszonyai között (már csak a kutatások szükségképpen szétágazó s ágazatonként igen eltérő igényei és fejlettsége folytán is) akkor is elképzelhetetlen, sőt indokolatlan lett volna, ha maga a szabadverseny egész gazdasági mechanizmusa, és a liberális ideológiára felépülő társadalmi mentalitás nem állt volna szemben az efféle kísérletekkel. Ez az ellenállás azonban nem tehette feleslegessé a bontakozó, s szervezetileg és szakmailag egyre inkább szétágazó tudományos kutatási tevékenység valamilyen beillesztését a társadalom művelődési igényeinek értékrendjébe, ezáltal legalább virtuálisan kijelölve annak helyét és értékét a társadalmi munkamegosztás teljességének rendszerében, s ennek megfelelően bizonyos irányítást adva az értékesnek talált kezdeményezések anyagi vagy morális támogatására. Ennek, a hazai tudományosság fejlődése szempontjából nagy jelentőségű, bár a korszak folyamán ilyen világosan tulajdonképpen soha meg nem határozott feladatnak ellátása korszakunkon végig elsősorban a Magyar Tudományos Akadémiára hárult. A kor változása azonban ilyen funkcióinak ellátásában az Akadémiát is elérte. Az 1869-ben, az abszolutizmus alatti korlátoktól megszabadulva, de a régi alapszabályoknak a modern viszonyok közötti elégtelenségét is érezve kidolgozott és elfogadott új alapszabályok az Akadémia feladatai között elsősorban a tudományok művelését és terjesztését említették. Az előbbire azonban az Akadémia gyakorlatilag csaknem teljességgel képtelennek bizonyult, mert anyagi eszközei nem tették számára lehetővé lényeges, ám költséges (kivált természettudományos) kutatások finanszírozását (legfeljebb bizonyos eredmények közzétételére nyújtva lehetőséget), sőt még tagjainak az alapszabályokban eredetileg különben előírt rendszeres dotációját sem. Tevékenysége így egyre inkább arra korlátozódott, hogy az 1869 óta 3 osztályban (nyelv- és széptudományi, bölcsészet-, társadalom- és történettudományi, matematikai és természettudományi) szervezett, 24 tiszteleti, 60 rendes, 152 levelező tagból összeállított tagsági keret betöltésével a már lefolyt vagy folyamatban levő hazai kutatásokat, illetve a szépirodalom egyes termékeit értékelje, minősítse, s ezen át bizonyos fokig – saját tudományos rangjának és hitelének elismertségétől függően – irányítsa is azok további menetét. Ez, ha a reformkorhoz képest megnőtt, ám most is csak meglehetősen korlátozott lehetőséget biztosított, hiszen önálló, szervező-kezdeményező tudománypolitikát az Akadémia sem folytathatott, kivált a természet- és műszaki tudományok irányításában nem, ahol mindvégig külső, más szervek által meghatározott kezdemények után volt kénytelen igazodni. A társadalomtudományok és a szépirodalom esetében kétségtelenül nagyobb lehetőségei voltak, mivel bizonyos kiadványok finanszírozásával, saját orgánumainak és kiadványsorozatainak fenntartásával és az általuk gyakorolt irodalmi és tudományos kritika révén jobban tudta érvényesíteni befolyását – noha korszakunkban a szépirodalomban és lassan már a társadalomtudományok terén is a szélesebb (s éppen a most polgárosuló) tömegek ízlésének és társadalmi tudatának formálásában egyre inkább a könyvkiadás tisztán üzleti szempontú vállalkozásai veszik át a vezető szerepet. Mindezen hátrányos tényezők ellenére is, az Akadémia – nem annyira elvi alapon, mint inkább ösztönös felismerésével annak a rugalmasan érvényesítendő osztályérdeknek, mely az Akadémia vezetésében továbbra is döntő pozíciókkal rendelkező hagyományos uralkodó osztálynak és a tudomány tényleges művelőiből kikerült, jórészt polgári-kispolgári-értelmiségi származású tudós tagoknak valamely együttműködése során végül is esetenként megfogalmazódott – a tudományos kiválasztásnak a fejlődés megkövetelte feladatok nagyságához nem méltatlan és – kivált a társadalomtudományokban – nem is hatástalan országos fórumaként tudott működni.


A művelődés keretei és intézményei
A felsőoktatás Tartalomjegyzék A kultúra és a tudomány regionális-helyi intézményei