A kultúra és a tudomány regionális-helyi intézményei

A Múltunk wikiből
1883. október 14.
A szegedi színház megnyitása.
1896.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FEMKE) megalakulása.

A művelődés adminisztratív vagy társadalmi úton létrehozott központosított, illetve központi funkciókat ellátó intézményei és szervezetei mellett korszakunkban gyorsan megszaporodik a kultúra sajátosan helyi igényeket kielégítő, az azokból kinőtt helyi viszonyokra méretezett és helyileg is fenntartott szerveinek száma is. Ennek a jegyében mindenekelőtt erősödik az igény – a még a reformkorból megindult elsősorban országos kezdemények helyi léptékű folytatásaként – regionális-helyi közgyűjtemények, elsősorban könyvtárak és múzeumok létesítésére.

Az elért eredmény számszerűleg könyvtári vonatkozásban látszik nagyobbnak: 1885-ben Magyarországon (Budapesten kívül) 1245 közkönyvtárat mutatott ki a statisztika csaknem 4 millió kötet könyvvel. A valóságban azonban e könyvtárak túlnyomó része iskolák, egyházi testületek és kaszinók tulajdonában van. Használatuk tehát – ha talán nem is intézményesen, de a gyakorlatban – erősen (a kaszinói tagságra, illetve az iskola tanulóira) korlátozott. Könyvanyaguk javarészt teljesen elavult; az állomány legnagyobb részét őrző, s már jóval korábbi alapítású egyházi könyvtárak tele vannak régi, latin nyelvű teológiai munkákkal. Az újabb alapítású könyvtárak jelentősebb modern és magyar nyelvű anyagot tartalmaznak, túlnyomórészt szépirodalmat, ám – kivált a kaszinói könyvtárakban – annak is egyre kevésbé értékes részét. A helyi, nemegyszer politikailag és társadalmilag kifejezetten progresszív igényű falusi-mezővárosi olvasókörök szintén korlátozott funkciójúak, ha társadalmi bázisuk néha meglepően széles is. Mindezen világi alapítású, modernebb anyagú újabb könyvtárak egyenkénti állománya ugyanakkor meglehetősen kicsiny, és korunkban vidéken általában még hiányzik a nagyszabású, valóban nyilvános modern könyvtáralapítás. Szinte Szeged városa az egyetlen, mely korszakunkban Somogyi József kanonok hagyatékából jelentős könyvtárhoz és egy kultúrpalota megépítéséhez elégséges induló tőkéhez jut, és azt méltóan fel is használja. 1867-ben Komáromban alakul közel 100 ezer kötetes vármegyei könyvtár ugyancsak egy nagy hagyatéknak, Kultsár István, a 19. század elején működött jeles lapszerkesztő könyvtárának alapján; a kicsiny Versecen 1886-ban hallunk 20 ezer kötetes városi könyvtár alapításáról. De a valódi, nemcsak használatának lehetőségeiben, hanem könyvanyagában is modern „public library” megteremtése a magyarországi vidéken – de tulajdonképpen Budapesten is – csak a század végén fog sürgető, hatóságilag megoldandó feladattá válni.

Érdekes módon, a tulajdonképpen nehezebben létesíthető múzeumok vonatkozásában némileg más a helyzet. 1890-re (eltekintve egyes iskolák inkább bő szertárjellegű, bár ilyenként néha igen értékes, kivált régészeti anyagot őrző gyűjteményeitől) az 1867 óta alapított vidéki nyilvános múzeumok száma már jóval 20 felett van; köztük nem egy kifejezetten helyhatósági alapítás, mások mögött – mint olykor a könyvtáraknál is – helyi vagy regionális múzeumegyletek, régészeti, történeti társulatok állanak kezdeményezőként, fenntartóként. Az összegyűjtött anyag néha roppant gazdag, mint Kassa vagy Kolozsvár széles regionális gyűjtőkörű múzeumaiban, de korunkban többnyire még csak a szerény kezdeteknél tartunk, a személyi ellátottságot tekintve is: általában egy-egy tanár kezeli a gyűjteményeket, mellékfoglalkozásban, a hivatalsegéd alkalmi támogatásával. De a gyűjtemények gyorsan növekednek: polgárok, nemesek, de egyszerű parasztemberek is szívesen gyarapítják ajándékaikkal állományukat: egy-egy értékes tárggyal, képpel, kézirattal, régészeti lelettel (amatőr ásatások olykor meglepően értékes eredményeivel). És nem is egy helyen megnő a törvényhatóság vagy mezőváros levéltárának tudományos-kulturális rangja is: iratai a feudalizmus felszámolásával elvesztvén korábban oly fontos, a legutóbbi időkig is élő jogbiztosító jellegüket, kizárólag történeti forrássá válnak – s éppen ezáltal növekszik értékük. Még sokáig elsősorban a roppant módon megszaporodó, többnyire dilettáns, nem is mindig korrekt családkutatóknak szolgálnak nyersanyagul, de egyre több megye és város kezdi érezni felelősségét levéltára iránt a tudomány szempontjából is. Annál inkább, mert a Történelmi Társulat szaporodó vidéki vándorgyűléseinek résztvevői egyre-másra tárják fel e levéltárakból az éppen a hanyatló nemesi uralkodó osztály önérzetét növelni alkalmas dokumentumokat.

A közgyűjtemény létrehozása és fejlesztése mellett a regionális-helyi kulturális-tudományos igények kielégítésnek másik jellegzetes, az előbbihez szorosan kapcsolódó irányát az ilyen jellegű társadalmi egyletek számának gyors növekedése jelzi. Ezek, a társadalom immár szélesebb rétegeiben is spontán jelentkező kulturális igényeknek részint irányára, részint földrajzi elhelyezkedésére (s ezzel részben társadalmi bázisára is) jellemzően, nagyjából öt típusba csoportosíthatók.

Az első két típus inkább foglalkozási-szakmai jellegű, s kulturálisnak inkább csak a szóban forgó szakmáknak a művelődéshez, illetve részben a tudományhoz is többé-kevésbé szorosan kapcsolódó volta folytán tekinthető. A helyi, általában megyei keretben szervezett orvos-gyógyszerész egyletek, amelyekből a kiegyezéstől 1890-ig 13 alakult, elsősorban érdekvédelmi, de nem kisebb jelentőséggel szakmai-tapasztalatátadási feladattal létesültek: olyan funkcióval, melynek realitását és fontosságát népbetegségek roppant kiterjedésének és a népegészség a helyi társadalmi viszonyok által sokszor nagyon is meghatározott voltának ismeretében nem lehet kétségbe vonni. (S nyilván orvosok és gyógyszerészek alkották – legfeljebb természettudományi szakos tanárokkal kibővített – magvát a 70-es években megalakult további 4 vidéki úgynevezett természettudományi társulatnak is.)

A második típusnak, a népiskolai tanítóegyleteknek megalakításáról (az abszolutizmus alatti sikertelen kezdeményezések után, ám továbbra is csak határozatlan formában) a népiskolai törvény intézkedett. Eötvös személyesen is szorgalmazta létesítésüket: ezeknek mint a fenntartóktól független (vagy legalábbis ilyeneknek remélt) szakmai és érdekképviseleti fórumoknak a révén vélte némileg ellensúlyozni a népoktatásnak felekezeti kézen való meghagyását, s ráadásul több (részben kifejezetten a nemzetiségeket képviselő) felekezet közötti szétforgácsolódását. Az egyesületek megalakítása azonban lassan ment, 1890-ig mindössze kb. 300 jött tartósan létre, s ezeknek is csak mintegy harmada volt általános, területi alapon szervezett. A többi általában a fenntartó egyházi hatóságok nyomására felekezeti (csaknem egészében római katolikus és protestáns) alapon jött létre, s így nemigen volt alkalmas a kívánt cél elérésére.

A vidéki kulturális egyletek harmadik típusát az irodalmi jellegű helyi egyletek alkották. A korszak folyamán hét ilyen alakult: a székesfehérvári Vörösmarty és a debreceni Csokonai kör mellett a többi 5 (Pozsony, Sopron, Eperjes, Arad, Kolozsvár) kifejezetten a helyi, mintegy nyelvi szigeten vagy jobb esetben félszigeten élő magyar értelmiség általános humán irányú kulturális-társadalmi egyesületeként, mely irodalmi rendezvényei mellett a nemzetiségi intelligencia nyelvi magyarosítását is elő akarta mozdítani. Sokban rokon volt ezzel, de konkrétabb s tudományosabb céljai révén nála hatékonyabbnak bizonyult a negyedik típus, amely kifejezetten helyi történelmi és régészeti profilú egyesületeket fogott össze, annak, a Magyar Történelmi Társulat által már 1868-ban meghirdetett igénynek jegyében, mely az ország minél több részében múzeumok és múzeumegyletek létesítését sürgette. Korunkban – követve a már korábban hasonló igénnyel, de szélesebb területi hatókörrel megalakult és magas színvonalon igen eredményesen működő Erdélyi Múzeum Egyletet – ezen az alapon mintegy 19 egyesület alakult meg és működött többnyire megyei vagy városi szinten. Közülük nem egy értékes régészeti ásatásokat végzett, tárgyi és írásos történeti emlékeket gyűjtött, nagy értékű muzeális gyűjteményeket hordott össze, és számukra több helyen múzeumépületet is emelt, vagy ilyennek (a millenniumra többnyire meg is valósult) építkezését kezdeményezte. (A hiányos kultúrstatisztikák mintegy 25, e korszakban szervezett vidéki múzeumról tudnak.) Közülük majd mindegyik létrehozott értékes helytörténeti adatokat közlő évkönyv- vagy folyóiratszerű kiadványt; volt ahol már tervbe vették, másutt meg is íratták a megye vagy város monográfiáját. Sokoldalú funkcióik és eredményeik folytán a helyi közművelődés szempontjából az ebben a típusban végzett egyesületi munkát tekinthetjük a leghasznosabbnak és legmaradandóbb értékűnek, mint ahogy az összes helyi művelődési egylet közül ez a típus kapcsolódott legszervesebben és legszorosabban a megfelelő központi intézményekhez: vezetősége és tagsága legjobb részében tagja az országos tudományos társulatoknak, folyóiratcikkek és monográfiák szerzője, nem egy közülük tagja az Akadémiának. Ez az eleven és reális kapcsolat eredményeikben legalább olyan nagy szerepet játszott, mint az őket fenntartó helyi igény realitása. Nem voltak kevésbé igényesek azok a célok sem, melyeket Eötvös 1867-ben a helyi „önkéntes népnevelési egyletek” felállításával akart elérni: a helyi értelmiség mozgósítását a népoktatási rendszer hézagait kitöltendő egy általános, szélesebb laikus közműveltség közvetítésére a tömegek felé. Ami azonban ebből a vidéki kulturális egyletek ötödik típusaként az 1880-as évek végén végül is kibontakozott, az elsősorban a nemzetiségi területeken és a magyar nyelv terjesztésének állíttatott szolgálatába: kiadványokkal, magyar tannyelvű óvodák, iskolák segélyezésével, a magyarosításban jó eredményeket elért tanítók jutalmazásával. 1867-től 1890-ig 22 ilyen egyletet hoznak létre (ebből 15-öt 1880 után); természetszerűleg elsősorban a nemzetiségi területek magyar nyelvszigeteiben, illetve a magyar nyelvhatár közelében. Az általában törvényhatósági szintű egyletek fölé néha nagyobb, regionális szervezet is épül, illetve éppen ilyen indítja meg az alacsonyabb fokú egyletek szervezését: így jön létre a Felvidéki Magyar Közművelődési Egylet 1882-ben, az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egylet (EMKE) 1885-ben, 1890-ben pedig egy dunántúli közművelődési egylet. Az egyletek tagságát kétségtelenül nagyon is reális veszélyérzet mozgatja; a lehetőségekhez képest a tagok ügybuzgalma sem csekély, és nem hiányzik a kormánytámogatás sem. A vállalkozások mégis eredménytelenek maradnak: a magyar nyelv terjesztésére nem magyar nyelvű tömbök esetén ezek az eszközök éppúgy használhatatlanok, mint ahogy végül is eredményteleneknek bizonyulnak az adminisztratív módszerek is.

A kultúra e lokális intézményeinek mind az öt – illetve a közgyűjteményekkel együtt hat – típusában legjellegzetesebb vonása az őket fenntartó spontán helyi igény, és fenntartásuknak – az esetleges központi támogatás mellett is – döntően helyi anyagi alapja: akár az önkormányzatok közgyűjteményi kezdeményezéseiről, akár valamely kifejezetten kulturális célra alakult helyi társadalmi-szakmai egyesületről légyen is szó. E helyi igények összetevői között első jellemző vonásként – elsősorban természetesen nem az olyan szűkebben szakmai-érdekképviseleti egyesületek, mint az orvos-, gyógyszerész- vagy tanítóegyletek esetén – a részvétel motívuma és az így kialakuló társadalmi bázis a jellegzetes. A motívumok között fontos szerepet játszik egyfajta lokálpatriotizmus: igény a terület múltjának, illetve jelen kultúrájának bekapcsolására a nemzeti múltnak és kultúrának abba a részleteiben egyre gazdagodó összképébe, mely a központilag szervezett tudományos kutatás során kibontakozóban van. De szerepet játszik benne az a törekvés is, hogy – kivált a nemzetiségi területeken – a magyarság szupremáciáját kultúrájának magasabb fokával és történeti érvekkel is biztosítsák. A helybeli arisztokrata és birtokos nemesi uralkodó rétegek, városokban a patrícius polgárok, a mozgalmakba bekapcsolódva saját családjuk és osztályuk hagyományos pozíciójának morális megerősítésére számítanak, a mindezt anyagilag nem kevésbé és nem kis mértékben támogató modern polgári elemek a történeti vezető réteg és annak eszményei felé irányuló asszimilációjuk bizonyítékaként kapcsolódnak be ezekbe az egyesületekbe. Az így induló helyi közművelődési kezdeményekben a szakszerűséget és a tényleges munkát végző elemet főleg tanáremberek, papok (köztük nagy számban tudós paptanárok), már jóval ritkábban valamely szakmában valóban elmélyedt vagy műgyűjtésükről híres földesurak vagy gazdag polgárok képviselik. A társadalmi tekintély bázisát az utóbbiak mellett részint a közigazgatás, részint az egyházak vezetői egészítik ki, akik egyúttal az így folyó tudományos-kulturális munkának az uralkodó osztály országos érdekeivel való helyi összehangolására is ügyelnek.

Ennek a sokoldalúságnak ellenére végül is meglepő, hogy mindezen intézmények aránylag milyen keskeny bázison állnak, még az olyan valóban széles társadalmi bekapcsolódást lehetővé tevő egyesületeknél is, mint a történeti, régészeti, múzeumi, vagy a magyar nyelv terjesztésére vállalkozó egyletek. A tagok száma általában a lehetségeshez képest sehol sem nagy, és a rendelkezésre álló anyagi alap – talán az EMKÉ-t kivéve – meglepően csekély: ez a tagságnak vagy csekély áldozatkészségére, vagy még csekélyebb teherbíró képességére utal. Mindenesetre jellemző, hogy a tisztán társadalmi jellegű művelődési egyletek túlnyomó része az 1860–70-es évek fordulójának a gazdasági konjunktúrától is alátámasztott nemzeti felbuzdulásában alakul meg és indul fejlődésnek, az 1870-es évek végére viszont általános stagnálás következik be mind a tevékenység aktivitását, mind az anyagi támogatást, mind a taglétszám alakulását tekintve. Mintha a politikai áttörés után naiv módon szakmailag is várt gyors siker elmaradása demoralizálná a résztvevőket, hogy azután a millenniumi előkészületek kampánya indítson meg újabb, bár már meglehetősen lassú fellendülést. Valójában mindez nem meglepő: a művelődés helyi problémái iránti spontán társadalmi érdeklődés ilyen hullámzása pontosan egybevág azzal a folyamattal, melynek során a még 1848 előtt indult polgárosodás eszményei az őket politikailag elsősorban hordozó társadalmi osztály anyagi és morális hanyatlásával együtt elhalványulnak és a következő évtizedekre egy új, valódibb polgári művelődésnek adják át helyüket.

Ez a folyamat magyarázza azután részint a legszélesebb tömegek felé irányuló, általuk szervezett népművelési tevékenység majd minden formájának teljes hatástalanságát, részint ugyanakkor a sajátosan intellektuális típusú, tudományos igényű szervezkedések viszonylagos sikerét. Az 1848 előttről indult liberalizmus népművelési törekvései a széles paraszti tömegek számára már éppúgy nem mondtak semmit, mint ahogy az 1848 előttről öröklött bármely nagy könyvtár könyvállománya (túlnyomó részében egy holt nyelvnek és egy érdektelenné vált tudománynak csupán a könyvgyűjtők számára értékes darabjaival) sem volt használható a 19. század második felében; a nemzetiségi tömegekben pedig a régi fajta, de éppen ezekben az egyletekben magukat makacsul fenntartó magyarosító igények és illúziók már csak az ellenállást fokozták. A tudományos célú szervezkedésnek viszont – ha csak nagyon keskeny sávban is – de ekkorra már kezdett kialakulni a maga valóságos és a polgárosodás fő vonalában fekvő, lassan erősödő bázisa, főként a városi lakosságban. Mert végső fokon a társadalom a művelődésnek közművelés jellegű elemeit – ha másként nem: passzivitásával, elutasításával – éppúgy a saját igényeihez fogja hozzáidomítani, mint a közoktatásügy szervezetével tette, amikor rászorította a számára valóban szükséges iskolatípusok kialakítására.

Visszatekintve arra az útra, melyet a legtágabban vett művelődés kereteinek s országos és helyi intézményeinek megteremtésével e korszak mind mennyiség, mind minőség szempontjából megtett, nem lehet bizonyos elismerés nélkül nézni az energiát és szervezőkészséget, melyet a most kiépülő magyar polgári állam ennek során kifejtett. De meg kell látni az eredmények mögött döntő tényezőként a hazai polgárosodásnak azokat a már 1848 előtt alakulni kezdő, de az abszolutizmus alatt és által visszafojtott kulturális igényeit is, melyek ezt a kiegyezés utáni hirtelen fejlődést – helyesebben: továbblépést – mintegy megalapozva, lehetővé tették. Mert az így kialakult művelődési keretek kitöltése nem jelentett kisebb feladatot, mint megteremtésük. Ezt pedig pusztán adminisztratív eszközökkel, a társadalom mozgásában azonos irányú erőteljes tendenciáknak megléte nélkül nem lehetett volna megoldani.

Ám, hogy a korszaknak a kereteket megteremtő, s azt intézményekkel megtöltő tevékenységén túl, képünk – bármilyen nagy vonalakban is – immár a művelődés egészének képévé teljesedjék ki, e folyamat döntő mozzanataként meg kell ismernünk e művelődés tartalmát is, méghozzá, annak mindhárom ágában: a tudományban, az irodalmi-művészeti kultúrában és a tömegműveltségben egyaránt.


A művelődés keretei és intézményei
A kultúra és a tudomány országos intézményei Tartalomjegyzék