A langobardok

A Múltunk wikiből
509
A keletrómai birodalom Bassiana központtal megszerzi Pannonia Secunda keleti felét, a gót határváros Sirmium lesz.
A langobardok döntő győzelmet aratnak a herulok felett, ezt követően a langobardok megvetik lábukat Észak-Pannoniában.
510–540
Wacho langobard király. Uralma idején a langobardok egészen a Dráváig megszállják Pannoniát
518–527
Justinus császár uralkodása.
526
I. (Nagy) Theoderik halála.
527–565
I. Jusztinianosz keletrómai császár uralkodása.
528
Sikertelen gepida próbálkozás “Pannonia Sirmiensis” megszerzésére; Vitigis, a későbbi gót király visszaveri őket.
536–537 fordulója
A bizánci–gót háborúban a gót erők kivonása után a gepidák megszállják Sirmiumot.
539
Összehangolt itáliai frank és Duna menti gepida támadás Bizánc ellen, Moesia Primát és Dacia ripensist gepidák szállják meg.
546–547 fordulója
Audoin langobard király Bizánccal kötött szövetség fejében I. Jusztinianosz császártól Sirmium és környéke kivételével megkapja a hajdani gót Pannoniát.
549
A gepidák és langobardok először vonulnak fel egymás ellen, majd kétévi fegyverszünetet kötnek
551
nyár A langobardok győzelme az Asfelden a gepidák felett; I. Jusztinianosz békét parancsol, és harcba veti a két nép fegyvereseit Totila gótjai ellen; a gepidákat kényszerítik a Dunától délre eső hódításaik feladására.
552 után
A türkök megdöntik a belső-ázsiai zsuan-zsuanok hatalmát.
557 táján
A türkök és a perzsák megsemmisítik a közép-ázsiai heftalita-hunok uralmát.
557
Az avarok átlépik a Volgát, s még ez év végén a Kaukázus északi előterébe érkeznek.
557–558 tele
A Kandik vezette avar követség I. Jusztinianosszal tárgyal Konstantinápolyban.
562
Az avarok elérik az Al-Dunát, vezetőjük Baján kagán.
563
Tapogatózó hadjárat a Kárpátoktól északra, Sigebert, a frank Austrasia királya az Elbánál megállítja az avar sereget.

A VI. századi Dunántúl történetében a legjelentősebb szerepet a langobardok játszották. Népük egy évezrede kihalt, nevét a mai Lombardia őrzi. Itáliában írásba foglalt őstörténetük szerint őshazájuk Skandinávia „szigetén” volt, (eredetmondájukban) winnilnek nevezték magukat, s az ősgermán főisten, Wotán választott népe lettek volna. Skandináviai eredetüket semmi nem támasztja alá, a népvándorlás kori krónikások körében irodalmi divat volt a germán népek őshazáját a „népek kohójába” helyezni. Tiberius i.sz. 5-ben az Elba alsó folyásvidékén, a bal parton találta őket, s végigpusztította földjeiket.

A római világgal 166–167 telén kerültek ismét kapcsolatba. Ekkor már ők voltak a támadók. A nagy markomann–szarmata háború bevezető akkordjaként 6000 langobard harcos s a szövetséges obiusok a rokon szvéb törzsek segítségére sietve, Brigetio (Szőny) és Arrabona (Győr) között áttörték a pannoniai limest, de csakhamar felmorzsolta őket az akkor még töretlen római erők ellentámadása. Vállalkozásuk a népvándorlás előjátéka volt.

Már a vaskorban sajátos régészeti kultúra jelenik meg ott, ahol a római történetírók és földrajztudósok a langobardok népét megismerték. Hamburg, Lüneburg, Bardowick környékén, homokdűnékkel tarkított síkságon sok száz – sok ezer síros urnatemetők maradtak utánuk. A temetkezésben és a sírmellékletekben az időszámításunk előtti évszázadokban alig van említésre méltó eltérés, mind egyenlő szabad parasztok sírjai. A római kor idejétől kezdve azonban a szabad parasztokból katonáskodó, gazdag réteg emelkedett ki: az új harcos réteg a környéken lakó közösségekre is kiterjesztette uralmát. A II. században, a pannoniai vállalkozás idején feltűnnek az első állandó harci vezetők (marwedeli sírok) – a langobardok kuningnak hívták, a rómaiak királynak fordították. Fegyvereseik zöme már ekkoriban állandó, illetve alkalmilag összeverődő harci kíséretből került ki.

A langobardok népe – e nevet maguk is hosszú szakállúnak értelmezték – tehát a mai Északnyugat-Németországban alakult politikai egységgé. Azon a földön, amelyet még a Karoling-korszakban is Bardengaunak (Barden-gawi) neveztek. Ugyanezt igazolják a ránk maradt személynevek és a kisszámú langobard nyelvemlék. Nyelvük az ószásszal és ófrízzel volt rokon.

A langobard nép kivándorló része a régészeti adatok és az Itáliában lejegyzett genealógiák egybehangzó tanúsága szerint 450–480 között hagyta el az őshazát. Kivándorlásuk oka valószínűleg a klímaváltozás volt; az időjárás lényegesen csapadékosabbra fordult.

A kivándorló férfiakat katonai rendben sereggé szervezték, ez volt a hódítók megjelölése még Itáliában is. Fővezérük (királyuk) a Lething nemzetségbeli Agilmund lesz, a tízes egységekre oszló seregek vezérei a hercegek. Az V. század utolsó negyedében már a Cseh-medencében (Bihain) és a mai Morvaországban tanyáztak. Miután 487–488-ban Odoaker és Hunvulf elűzték a Duna északi partjáról a rugiakat, Godeoc vezetésével benyomultak az elhagyott Rugilandiába. Röviddel később egyes csoportjaik átköltöztek a Tullni-mezőre (Feld), s itt összeütköztek a Kisalföld barbár és egykor római oldalán röviddel előttük megtelepült herulokkal.

A langobardok korábban kívül maradtak valamennyi európai barbár szövetségi rendszeren, most mégis kénytelenek voltak szövetséget kötni, vagyis behódoltak a fenyegetően fellépő heruloknak. A szövetség második évtizedében, valószínűleg 509-ben, azonban háború tört ki a herulok és a langobardok között – úgy tűnik, mindkét fél készült a másikkal leszámolni. A langobardok Tato királyuk vezetésével váratlanul megtámadták a herulokat, és megsemmisítő győzelmet arattak felettük, maga Rodulf herul király is holtan maradt a csatatéren. A századok óta félelmetes harcosok hírében álló herul nép kétfelé szakadt: fele visszaküzdötte magát északra, másik fele a gepidákhoz, illetve keletrómai területre menekült (512). Theoderik király szövetségi rendszerének fontos láncszeme hullt ki, a keletrómai kormányzat pedig korábban ismeretlen, félelmetes új erőket fedezett fel a háttérben: a langobardokat.

A Tato halála után rövidesen (510 körül) hatalomra jutó, energikus langobard király, Wacho kezdettől fogva igyekezett népét kivezetni a politikai elszigeteltségből. Első – a kor szokása szerint házassággal megpecsételt – szövetségét a gepidákkal köti, ezzel a Kárpát-medencén belül biztosította helyzetét. A gepida szövetségre támaszkodva, a menekülő herulok nyomában a langobardok átkeltek a Dunán. Megszállták a Tullntól nagyjából Budapest környékéig terjedő Duna-szakaszt, egyes csoportjaik pedig kezdtek behatolni Észak-Pannonia területére, nagyjából a Balaton vidékéig.

Amikor Nagy Theoderik örökre lehunyta szemét (526. augusztus 29.), és a gót állam asszonyi régensuralom alá került, megmozdultak az ellenségek. 526 ősze után a langobardok elfoglalták Dél-Dunántúlt is, a dátum megfelelni látszik az egyik langobard történelmi hagyománynak, amely szerint 42 évig laktak volna „Pannoniában”. Hódítása biztosítására Wacho a közben európai hatalmassággá vált Austrasia Meroving királyaival kereste a szövetséget, ismét házasságokkal pecsételve meg a szerződést: I. Theoderik (511–534) fiához és utódához, a későbbi I. Theudeperthez (534–548) nagyobbik lányát, Wisigardát, az utóbbi fiához, az uralkodó unokájához, a későbbi Theudebald királyhoz (548–555) kisebbik lányát, Walderadát (frank nyelven: Wultradát) adta feleségül, mondhatnók: zálogul. Ezzel egyelőre biztosította magát az 531–535 között Türingiát és a bajorokat uralmuk alá hajtó frankoktól, akinek előőrsei a noricumi völgyekben, közvetlenül a langobardok szomszédságában tanyáztak.

Amikor pedig a frankok a gepidákkal szövetkeztek (539), e ezáltal mintegy harapófogóba szorították a langobardokat, Wacho Justinianushoz közeledett. Ugyanezen esztendőben már a birodalommal kötött „keresztény” szövetségre hivatkozva utasította vissza a keletrómaiaktól Ravennába zárt Vitigis gót király segélykérését, semleges maradt a keletrómaiak ellen indított frank–gepida hadjárat idején is. Wacho röviddel később meghalt (540).[1]

A következő években a Duna-völgyi népek körében egy időben kitört belpolitikai válságok évekre megbénították az erőket. A langobardoknál Wacho kiskorú fia, Waltari uralkodása alatt pártküzdelmek bontakoztak ki. Az 526. évi hódítással a langobard szövetség soknépűvé vált, népei közt a legerősebbek a hanyatló késő római civilizációtól még érintett dunai szvébek voltak. Amióta a gepidák a birodalom ellenségei közé számítottak, a langobardok számára csak egy politikai lehetőség maradt: katonai szövetség Bizánccal. Az 546-ban megkötött szerződés értelmében I. Justinianus átengedte Audoin langobard királynak Dél-Pannonia és Kelet-Noricum városait és erődítményeit, a gepidák szemében mindenesetre túl sok várost, és a korábban a gepidáknak fizetett évjáradékot. A szövetség értelmében a langobardoknak keletrómai segítséggel el kellett űzniük a gepidákat Pannonia Sirmiensisből. Az 547. évi langobard katonai akció sikeresen indult, váratlanul megszállták a Drávától délre Mursát (Eszék) és Cibalae-t (Vinkovci), a fontos késő antik várost is, alig 50 km-re Sirmiumtól. A sikeresen előnyomuló sereget a langobardok cseh és morva földön lakó hulláma követte a Dunántúlra, elhagyott ottani telepeiket röviddel később szlávok foglalták el.

A langobardok támadása a döntő pillanatban befulladt, mivel a keletrómai segítség elmaradt, nagyobb létszámú ellenfeleik megállították őket. A mérleg nyelvének kibillentését mindkét nép Bizánctól várta. Bármekkora naivitásnak tűnt is ez az adott pillanatban a gepidák részéről, a következmények őket igazolták: Bizáncnak saját érdekei voltak fontosak, barbár szövetségeseire való tekintet nélkül.

A gepidák 551 nyarán a Sirmium és Cibalae között fekvő Asfelden (az As-ok, a 12 égi isten mezején, vagyis a csatatéren) súlyos vereséget szenvedtek. Hogy a gepidák hatalma már ekkor nem omlott össze, azt egyedül Justinianus itáliai ügyei magyarázzák. A császárnak szüksége volt a győztes hadseregre, a status quo alapján azonnali békét parancsolt mindkét népnek.

A langobardok Pannonia földjén többféle lakosságot találtak. Északon germánok voltak a korábbi urak, herulok és szvébek. A római provinciális lakosság maradványai északkeleten és a limes mentén már csak elvétve tengődhettek, nagyobb számú, részben városlakó kézműves-paraszti réteggel csak az Alpok mentén, a tartomány belsejében és déli felében számolhatunk. A római maradványoktól lakott Dél- és Nyugat-Pannoniát a langobardok nem telepítették be, lényegében a korábbi barbár területen foglaltak földet. Állattartó életmódjuknak megfelelően a dombos–erdős vidékeket is kedvelték.

Bécstől a Dráva torkolatáig, az egykori római limes majd minden fontosabb pontján régészeti nyomuk maradt, maguk is valamiféle gepida limest létesítettek. Önálló langobard falutelepülést Pannoniából eddig nem ismerünk, a telepeikre utaló régészeti leletek római castrumok, városok, villák és vicusok területéről származnak, illetve az utóbbiak közelében fekszenek temetőik. A langobardok felhasználták a romos épületeket, vagy a falak közé építették saját faházaikat. Ugyanezt tapasztaljuk hódításuk után a felső-olaszországi városokban.

Legkisebb, egyetlen sírsorból álló temetőik udvarházakra–majorságokra utalnak (curtis, langobard: sala). A többi egy-egy langobard nemzetségi ágazat (fára) temetője, a Dunántúl északi felében átlag 100, déli felében 50 temetkezéssel; a kor élet- és halandósági viszonyainak ismeretében az öt évtizeden át használt előbbi temetők tükrözhetik jobban egy–egy fára átlagos létszámát. Temetkezési módjukban ősi hagyományokat őriztek (hamvasztás, tölgyfa koporsó, halotti házak), viseletük és fegyverzetük azonban alig különbözött a Meroving-korabeli Európa nyugati népeitől. A sírleletek tanúsága szerint a langobardok erős, magas emberek voltak, asszonyaik közt sok volt a helyi provinciális származású.

Irodalom

A langobardok eredetének és korai történetének alapvető forrása az ismeretlen langobard szerző által 640 körül szájhagyományok és családi feljegyzések(?) alapján összeállított Origo gentis langobardorum, amely a langobardokra vonatkozó vala­mennyi itáliai forrással együtt megtalálható az MGH Scriptores rerum Lango­bardicarum et Italicarum saec. VI-IX. kötetben (Hannover, 1878; 1964, a Pannoniáig terjedő részeket a c. 1-5 tartalmazza. Az "Origo"-ra támaszkodik a langobard történelem nagy krónikása, Paulus Diaconus: Historia Langobardorum (az SRG, Hannover, 1878. kiadást idézzük). Korai hagyományokat őriz az ismeret­len 9. század eleji szerzőtől származó kompiláció: Historia Langobardorum codicis Gothani (MGH Scriptores rerum Lango­bardicarum et Italicarum MGH Scriptores rerum Langobardicarum et Italicarum saec. VI-IX. 7-9).

  1. Bizánc, illetve a gepidák és langobardok viszonyára hiteles adatok tömegét nyújtja Prokopios, De bello Gothico. II-IV. Ed. J. Haury (Lipsiae, 1963). II. 14 (209–214), 22 (248–249); az 537. évi első bizánci szövetségről: III. 32–35 (443&ndsash;­456); IV. 18 (580–584); IV. 25 (623–627).

Pogány vallási szokásaikról fontos ­bár gyakran felettébb naiv feljegyzéseket készített Nagy Gergely pápa (Greg. papa dial) (MGH Scriptores rerum Lango­bardicarum et Italicarum saec. VI-IX. 526–540: 1. 4; II. 17; III. 11, 26–29, 37–38; IV. 22–23). Korai elemeket és hagyományokat nem nélkülöző itáliai gazdaságtörténetükhöz nélkülözhetetlen okleveleik új, teljes kritikai kiadása: Codice Diplomatico Longobardo. I-II. Ed. L. Schiaparelli (Roma, 1953). Törvényeik legjobb új kiadása: Leges Langobardorum 643–866. Ed. Fr. Beyerle (Witzenhausen, 1962).

Velleius Paterculus jellemzése (Ex Historiae Romanae 106. 2. Ed. C. Halm. 108): "gens etiam germana feritate ferocior"; Tacitus jellemzése (Germania 40): "Contra Langobardos paucitas nobilitat; plurimis ac valentissimis nationibus cincti non per obsequium, sed proeliis ac periclitando tuti sunt." Kora császár­kori régészetük legújabb összefoglalása: W. Wegewitz, Stand der Langobar­denforschung im Gebiet der Niederelbe (In: Problemi della Civilt. e dell'Econo­mia Longobarda. Milano, 1964. 19–54). Késő császárkori régészetükhöz ma is a legjobb: G. Körner, Die südelbischen Langobarden zur Völkerwanderungszeit (HildesheimLeipzig, 1938).

Rothari király genealógiájáról, a langobard királyok listájáról és a "seregről" az Edictus Rothari bevezetőjéből értesülünk (Leges Langobardorum 643–866. Ed. Fr. Beyerle. Witzenhausen, 1962. 16-17). Duna vidéki történetükhöz máig alapvető Ludwig Schmidt, Ostgermanen 565–625, noha számos részletkérdésben helyesbítésre szorul. Főleg az első gepida–langobard háborúk korszakával foglalkozik: Bury, Later Roman Empire II. 298–304; Stein, Histoire du Bas-Empire II. 305–309, 525–535. Egész történetük jó áttekintését adja. Ph. Verdier, Historical Survey (In: Art of the Migration Period. Baltimore, 1961. 161–168).

A langobard történet pannoniai szakaszát a korábbi magyar szakirodalomra (Borovszky Samu, Márki Sándor) is támaszkodva Bóna István foglalta össze: Die Langobarden in Ungarn (Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 7. 1956. 231–242). Az újabb ásatások jelentős forrásanyagot tártak fel, amelyek új fényt vetnek a langobardok pannoniai korszakára: Sági Károly Vörsön tárt fel temetőt (Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 16. 1965. 359–408), e sorok írója pedig számos más helyen (összefoglaló beszámo­lók: Langobarden in Ungarn. Aus den Ergebnissen von 12 Forschungsjahren. Arheolški Vestnik 20–21. 1970–1971. 45–74; I longobardi e la Pannonia. In: La civilta dei longobardi in Europa. Roma, 1974, 241–255).

Az Alpok keleti nyúlványai közt megbúvó, a 6. század közepén még élő római városok - Celeia (Celje), Poetovio (Ptuj), Emona (Ljubljana) – közé számított Scarabantia (Sopron) is, de valószinűleg Savariában (Szombathely) is pislákolt a római élet. A felsorolt szlovéniai városok püspökei, valamint Vigilius, Scarabantia püspöke, 582-ben még megjelentek a gradói zsinaton (MGH Scriptores rerum Langobardicarum et Italicarum 393).

A langobard gazdasági élethez alapvető: E. Bernareggi, Il sistema economico e la monetazione dei longobardi nell'Italia Superiore (Milano, 1960). 1–60.

A népvándorlás kor és a korai középkor története Magyarországon
A gepidák Tartalomjegyzék Az avarok
A langobardok gazdasága és társadalma