A legális szociáldemokrata tömegpárt

A Múltunk wikiből
1898. január 2.
A Szakszervezeti Tanács újjászervezése Teszársz Károly és Jászai Samu vezetésével.
1898. március 3–15.
Az Oroszországi Szociáldemokrata Párt alakuló kongresszusa Minszkben.
1899. február 19.
Munkástüntetés Budapesten az általános választójogért.
1899. május 21–22.
Az első szakszervezeti kongresszus Magyarországon.

A válaszút elé került szociáldemokrácia, amint láttuk, az osztályharcos irányzat háttérbe szorításával megtette az első, a radikális egalitárius agrármozgalom elutasításával a második lépést a legális tömegpárt konszolidálása felé. Az 1897. december végén tartott második földmunkáskongresszus összegezte és világos formába Öntötte a munkavíszonyok javítására irányuló agrárproletár követeléseket, beillesztette őket a szocialista programba, a földmunkásmozgalmat pedig a legális szakszervezkedés kereteibe. Elutasítván a Független Szocialista Párt agrárprogramját, elhatárolta magát a földosztó mozgalomtól, és legfőbb közvetlen célként a választójogi harcot tűzte ki. Az elhatárolódáshoz az elvi nézetkülönbségeken túl, bizonyára a Bánffy-kormány különlegesen erőszakos, ezekben az években terrorisztikusnak minősíthető fellépése is hozzájárult.

A párt azért nem hibáztatható. hogy igyekezett kitérni az államhatalom fegyveres és közigazgatási túlsúlyával megindított támadás elől, és nem fogadta el azoknak a lázongó szegényparasztoknak a hívását, akik egy kaszás felkelésre készültek. Ha a felkelés feltételei hiányzanak, ha az erőviszonyok egyenlőtlenek, akkor elkerülhetetlen a taktikai visszavonulás. Leegyszerűsíti tehát a kérdést az a vélemény, amely a szociáldemokrata párt „bűnös nemtörődömségét”, opportunista elgyávulását hibáztatja. Ez az ítélkezés méltánytalan, mert nem veszi tekintetbe a szociáldemokrácia nagy érdemét a demokratikus szabadságjogok értékének megvilágításában, a szocialista eszmék és szervezetek terjesztésében. Azt sem lehet elvárni egy szociáldemokrata típusú párttól, hogy egy radikális egalitárius parasztpárttal fuzionáljon. Ami historikus módon kifogásolható, az főként a párt vezetőinek elméleti igénytelensége és taktikai átgondolatlansága, az a felszínesség, hogy nem hatoltak le az irrealitás és az irracionalitás alatt rejlő racionális maghoz, és nem kísérelték meg azt a szociáldemokrata tömegpárt programjába és taktikájába az adott körülmények között is lehetséges módon beilleszteni, a hazai szocializmus integráns alkotóelemévé tenni.

A századvégen a párt vezetésében és szervezeti felépítésében a centrumot erősítő változások következtek be. 1898 elején, miután több tagját kitiltották Budapestről, szükségessé vált a pártvezetőség kiegészítése. Ekkor választották be a hamarosan nagy tekintélyt szerző Garami Ernő műszerészt, aki addig Németországban dolgozott, és a pártvezetőség hívására jött haza.

Garami példaképe a német, illetve az osztrák típusú szociáldemokrata párt volt, amely a szakszervezetek széles hálózatára és tömegeire támaszkodva, a parlamenti pártok versenytársaként léphet fel. Itthoni tevékenységének kezdetén megkísérelt együttműködést létrehozni a függetlenségi parttal, amely abban az időben kezdte meg az erőteljes agitációt az önálló vámterületért. A szociáldemokrata párt az együttműködés feltételéül az általános, titkos választójog parlamenti támogatását állította, s ennek fejében követelései közé iktatta volna az önálló vámterületet.

1898–1899-ben az új pártvezetőség a szakszervezeti mozgalom újjászervezését, megerősítését tartotta másik alapvető feladatának. 1898-ban újjászervezték a Szakszervezeti Tanácsot; Teszársz Károly és Jászai Samu, a szakszervezeti mozgalom régi és tapasztalt vezetői lettek az irányítói. 1899-ben rendezték meg az első szakszervezeti kongresszust. Ekkor már 126 szakmai egylet működött az országban, taglétszámuk meghaladta a 23 ezer főt. A kongresszus határozatban foglalt állást a szakszervezetek országossá fejlesztése mellett, követelte a szervezkedési szabadságot és a sztrájkjogot.

A magyarországi munkásmozgalom a század végére jelentős fejlődést ért el. A marxi szocializmus eszméi több áttételen keresztül népszerűsítve és népi értelmezéssel elterjedtek az ipari és mezőgazdasági proletariátus soraiban, amely ekkortájt éveken át heves harcokat vívott a hatalommal. A meg-megújuló üldözés bebizonyította, hogy a forradalmi jellegű, legális harci szervezet kialakítása az uralkodó osztályok kíméletet nem ismerő ellenállásába ütközik. A szociáldemokrata párt, bár szívósan állta a harcot, kibírta az üldözést és nem tűrte az önkényt, a századforduló idején fokozatosan alkalmazkodott a kormány szabta feltételekhez. Ezekhez igazította felvilágosító munkáját, a szervezkedés módját, a politikai és gazdasági harcok határait. Az illegális határátlépéseket ugyan elkerülve, de a legális kereteket kihasználva, eredményesen szervezte a városi és a falusi proletariátust, s vezette politikai és gazdasági küzdelmeiket. A párt a századfordulóra az országos politikában is számottevő erővé vált.


Munkásmozgalom és agrárszocializmus a Bánffy-kormány idején
Az utópikus egyenlőséghit Tartalomjegyzék A Bánffy-terror