A lengyel–magyar unió terve

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 27., 10:53-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

A Bocskai-szabadságharc a közép-kelet-európai országok rendi fejlődésében is fordulatot hozott. A határvillongásokat intéző alkalmi bizottságokon kívül még a Habsburg-országok rendjei közt sem volt eddig semmiféle testületi érintkezés, főleg nem a rendi jogok védelmében való közös fellépés. Mindegyik ország, tartomány külön-külön vívta harcát a központi hatalommal, s inkább elzárkózni igyekezett a többitől, mintsem szövetkezni velük. A konföderáció fogalma ugyanazon ország rendjeinek szövetkezését jelentette, és tudtunkkal először Bocskai használta két ország szövetkezésének értelmében, Magyarország és Erdély konföderációját sürgetve. Lengyelország és Litvánia uniója nevében is, tartalmában is más volt: egy perszonálunió kötelékeit fűzte szorosabbra. A Habsburg-országok rendjeinek bevonása a bécsi béke szavatolásába ekkor még nem járt ugyan együtt konföderációval, de először létesített a közös uralkodó személyét megkerülő, közvetlen politikai kapcsolatot, sőt egymás ügyeiben való érdekeltséget a rendi testületek között. A rendiség megerősödésének idején a közép-kelet-európai országok dinasztikus kapcsolatoktól független, rendi konföderációk szövetségének formájában kialakuló államrendszere nem lett volna a politikai közgondolkozástól idegen elképzelés az abszolutizmus veszélye elleni közös védekezésre – adva lévén – persze más gazdasági-társadalmi feltételek közt, de formailag hasonlóan – a németalföldi vagy akár a svájci példa is, amelyeket a magyar kálvinista prédikátorok tanulóéveikből jól ismertek. A németalföldi vagy svájci típusú politikai koncepció azonban a rendiségből polgári kezdeményezésre sarjadt, ez pedig Közép-Kelet-Európában hiányzott: Itt a dinasztikus kapcsolatok feudális receptje szerint járt az emberek esze, valahányszor államok közti szövetség szüksége merült fel, még azután is, hogy az abszolutista törekvések mindinkább ráébresztették a rendeket ezek lehető veszedelmére.

1605 őszén, mikor Bocskai és a Habsburgok közti tárgyalások megszakadni látszottak, IV. (Pfalzi) Frigyes azzal a gondolattal játszadozott, hogy ha a magyarok felkínálják, elfogadja Szent István koronáját, mert „a közjót többre kell tartani, mint az osztrák házat”, s egyébként is – tette hozzá, Bajor Ottóra célozva – „ezelőtt egyszer már volt egy pfalzi gróf király Magyarországon”.[1] Ugyanebben az időben álhírek terjedtek el, hogy IV. HenrikBocskaival tárgyal arról, hogy természetes fiát magyar királlyá teszik s aztán a német fejedelmeket megnyerve; magát római királynak választatja”[2] – mint Robert Cecil angol államminiszter lengyelországi titkos ügynöke jelentette. Végeredményben Bocskai is egy dinasztikus unió távlatában képzelte el, átmeneti megoldásként, Magyarország és Erdély konföderációját, s élete utolsó hónapjaiban, a lengyelországi bonyodalmak kapcsán, egy másik unió reménye villant fel előtte.

III. Zsigmond jezsuita környezete nyilvánosan sürgette a rendi jogok korlátozását, az országgyűlésnek törvényhozóból tanácsadó szervvé süllyesztését, a választókirályságnak örökössé alakítását, sőt – a nagy és kis földesurak felháborodására – a polgárság jogainak szélesítését és a paraszti terhek, főleg a robot enyhítését is. Az udvar és a rendek közötti feszültség egyre növekedett, s mikor a svéd trónöröklés visszaszerzésére indított háborús áldozatok hiábavalónak bizonyultak, az ál-Dmitrijjel való oroszországi próbálkozás pedig 1606-ban a moszkvai lengyel megszállók lemészárlásával végződött, nyíltan kitört az elégedetlenség a király bel- és külpolitikájával szemben. Hogy mindebben a magyarországi események is szerepet játszottak, mi sem bizonyítja jobban, mint az 1606 augusztusában Sandomierzben létrejött rokosz, azaz rendi konföderáció programja. A felkelők követelték a külföldieknek a hivatalokból s a jezsuitáknak a királyi udvarból és a városokból, a papoknak a világi tisztségekből való eltávolítását, a protestánsok és pravoszlávok szabad vallásgyakorlását, a nemesek ügyeinek udvari helyett rendi törvényszékek elé utalását s az országgyűlési követek szigorú alkalmazkodását a helyi tartománygyűlések utasításaihoz. Bármennyire is hasonló társadalmi talajból fakadtak, ez önmagában még nem magyarázza e követelések azonosságát a nemrég befejeződött bécsi béketárgyalások pontjaival. Közvetlenebb kapcsolat állt fenn, amelyről széltében beszéltek. Szeptember 4-én Robert Cecil angol államminiszter fentebb már idézett gdanski politikai ügynöke arról írt gazdájának, hogy Bocskai készen áll törökkel, tatárral segítségére sietni a lengyel felkelőknek, majd valamivel később arról ír, hogy a magyarok „egyetértve Németország és Törökország ellen, mindkettővel békét akarnak, de egyiktől sem függeni”.[3] S ezt a nagybeteg Bocskai úgy próbálja kivívni, hogy Báthori Gábort utódjául jelölve, a magyar és a lengyel koronát egyaránt megszerzi neki. A lengyel trónra törekvést egyébként Illésházy is ajánlotta Bocskainak.

Lábjegyzetek

  1. MOE XI. 221.
  2. Elementa ad fontium editiones. VI. Ed. C. H. Talbot. Roma, 1969. 14.
  3. Ugyanott, 17.

Irodalom

A lengyel felkelésre lásd az előzőkben idézett lengyel műveket. Ami Szekfű Gyulának azt a véleményét illeti, hogy a magyar rendeknek a Habsburg-birodalom más országaival kötött konföderációja Habsburg-érdek s tulajdonképpen a Pragmatica Sanctio előzménye volt (Magyar Történet III. Budapest, 19352. 286), ellenbizonyítékot szolgáltat a központosítási törekvések háttérbe szorulása, a protestáns vallásszabadság átmeneti érvényesülése és az Erdély-ellenes támadások visszafogása. A konföderáció belső ellentmondásaira és végső csődjére rámutattunk, de rendi érdekeket szolgáló jellegét csak félremagyarázással lehet vitatni.


Bocskai történelmi szerepe
Tartalomjegyzék Bocskai utolsó hónapjai