A linzi béke és az 1647. évi országgyűlés

A Múltunk wikiből
1645
január 22. Megállapodás Nagyszombatban I. Rákóczi György közügyeket illető követeléseiről. (A vallásgyakorlat a templomhasználattal együtt legyen szabad mindenkinek, a parasztoknak is; más sérelmek ügyében döntsön az országgyűlés.)
február eleje I. Rákóczi György gyűlést hirdet a felső-magyarországi rendeknek Bártfára. (A békekötés feltételéül a templomok szabad használatának kimondását állítja; a többi ügyben sürgősen országgyűlést kell tartani.)
július 27. I. Rákóczi György holicsi táborában eredményesen lezárulnak a béketárgyalások. (A Korona minden alattvalójának vallásgyakorlata szabad, a templomok használatával együtt, a parasztok vallásgyakorlatát sem szabad háborgatni. Az 1638. évi országgyűlésen visszakövetelt protestáns templomok ügyében a következő országgyűlésnek kell döntenie. A békét is a következő országgyűlésnek kell törvénybe foglalnia. Egy sor nem vallásügyi tételt a következő országgyűlésre utal. A király három hónapon belül hirdessen országgyűlést. A fejedelem személyes kielégítéseként életére megkapja a Bethlen Gábor kezén volt hét felső-magyarországi vármegyét.)
december 16. I. Rákóczi György biztosai Linzben kicserélik a III. Ferdinánddal kötött béke okmányait.
1646
augusztus 24. III. Ferdinánd eredetileg május 1-re, majd az időpontot módosítva e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (V. tc.: törvénybe iktatja az 1644. decemberi linzi békét; VI. tc.: elrendeli a protestánsok által 1638-ban követelt 146 templom közül 90 visszaadását; X. tc.: ott, ahol a templomot nem adták vissza, a földesúr három hónapon belül jelöljön ki telket új templom, paplak és iskola céljára, a temetőt és a harangokat pedig közösen használják; XX. tc.; a hét vármegye a Bethlen-időszak feltételeihez hasonló módon kerül I. Rákóczi György kormányzása alá; XXI. tc.: a király vagy utódai a jövőben nem idegeníthetik el az ország vármegyéit, sem magánszemélyek uradalmait; XXII. tc.: más földjén élő nemesek felett eltörli az úriszék joghatóságát; XXXVI. tc.: a portát, az adózás alapját az igásállatok számával határozza meg.)
szeptember 25. Draskovich Jánost a pozsonyi országgyűlés nádorrá választja. (Méltóságát haláláig, 1648-ig viseli.)
1647
március 16. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (A Porta adóemelési szándékáról tárgyal. A fejedelem javaslatára elzárkózik az 5 ezer arannyal felemelt összeg kifizetésétől.)
1648
október 24. XIV. Lajos francia király, Krisztina svéd királynő és III. Ferdinánd császár biztosai aaláírják a Münsterben és Osnabrückben tárgyalt vesztfáliai béke okmányait. (A vesztfáliai béke lezárja a harmincéves háborút. Névlegessé teszi a császár hahtalmát a német birodalmi fejedelemségek felett.

A Linzben 1645. december 16-án aláírt békeszerződésben III. Ferdinánd „az erdélyi fejedelemnek és a pártjához szegődött magyaroknak a kívánságára és követelésére”[1] lényegileg a bécsi békét erősítette meg, de Rákóczinak életére átengedett hét felső-magyarországi vármegyét, sőt a vallásügyben is újabb engedményeket tett. Elsősorban – a Lónyai Zsigmond vezette erdélyi békeküldöttség hajthatatlanságának engedve – törvénybe iktatta a parasztok szabad vallásgyakorlását, a protestáns lelkészek elűzésének tilalmát, a templomfoglalások megszüntetését, a háború idején elfoglalt templomok kölcsönös visszaadását és – amiről eddig Bécsben és Nagyszombatban, az esztergomi érsek ideiglenes székhelyén hallani sem akartak – a vallási sérelmek országgyűlési megtárgyalását. Az 1646-ban összehívott országgyűlés bőségesen élt is ezzel a joggal, s rögtön 90 templomot adatott vissza a protestánsoknak. Viszont nem egy esetben már ekkor belenyugodtak a protestáns rendek abba, hogy elvett templomaik visszaadása helyett újakat építhessenek.

Amennyire a mágnások és nemesek nem tudtak a vallási ügyekben megegyezni, oly hiánytalan egyetértésben indítottak támadást a városok ellen. Ahogyan annak idején a bécsi béke fedezékéből a parasztság gúzsbakötésére indultak rohamra, így most a királyi fegyverek által kivívott újabb győzelmeiket a városi szabadságok eltiprására igyekeztek kihasználni. Míg a korábbi országgyűlések megelégedtek azzal, hogy a nemesek számára a városokban lakhatást, városi ház szerzését és városi tisztség viselését biztosítsák, és kötelezték őket a városi terhek viselésére és városi ügyekben a városi bíróság elismerésére, addig most törvénycikkek hosszú sorában kimondták, hogy a nemesek személye, szolgái, vagyona ügyében a városi bíróság nem ítélkezhetik, hanem csak királyi vagy vármegyei bíróság, ezért ez utóbbiak működése, vallatása polgári segédlet nélkül is végbemehet a városokban, ahová a nemességet illető ügyekben az alispán is bemehet, s hivatalosan tevékenykedhetik. De a városok még saját ítélkezésükben is az országos törvényekkel éljenek, s ezekkel ellenkező törvényeik nemesekkel szemben érvénytelenek. A városi szabadság jogi megsemmisítését, gyakorlatilag a városoknak a nemesi vármegye alá rendelését kiegészítette az a döntés, hogy polgári terhek, munkák, személyes fizetések alól a városi nemesek örökre mentesek legyenek, sőt a városokban a hűtlenség címén elítélt polgárok javai sem a városra szálljanak, mint eddig, hanem a fiskusra. Végül mindazok (értsd: városiak), akik a fentiek ellen vétenek, hatalmaskodásért rövidített perfolyammal a megyei törvényszéken marasztaltatnak el. Hogy pedig ennek a brutális jogfosztásnak a nemességet ért sérelem jogos megtorlása színezetet adják, Kassa város túlkapásait hozták fel indoklásul, mely „valamiféle köztársaság korlátlan hatalmának a maga részére való bitorlásával”[2] a városban lakó és azon kívüli nemesek szabadságát elnyomta, vallásgyakorlatát korlátozta. Ezért a város főbíráját és két tanácsosát a nádor és az ország főbírái elé idézték fiskális perbe.

E törvénycikkek ellen a városok és a királyi fiskus tiltakozást jelentett be, de az 1649. évi országgyűlés a tiltakozást visszautasította, s csak a kassai elöljárók megbüntetésétől tekintett el – feltételesen. Ebből is látható, hogy a kassai ügy csak jogcím volt arra, hogy a werbőczyánus rendszert immár a parasztságról a városokra is ki lehessen terjeszteni, s a nemesi uralmat minden nem nemes fölött korlátlanná lehessen tenni. Ha ez a városnyomorító törvénykezés nem érvényesülhetett is betű szerint és teljes következetességében, annyit mindenesetre elárul, hogy mit várhatott volna az ország nem nemesi többsége a rendi önkormányzat teljes megvalósításától.

Lábjegyzetek

  1. Corpus Iuris Hungarici 1647:V. törvénycikk
  2. Corpus Iuris Hungarici 1647:LXXXII. törvénycikk

Irodalom

A békekötésre: Szilágyi Sándor, A linzi béke okirattára (Budapest, 1885); Zsilinszky Mihály, Lónyay Zsigmond és a nagyszombati béketanácskozmány 1644-45-ben (Akadémiai Értesítő 1886); ugyanő, A linczi békekötés és az 1647-iki vallásügyi törvényczikkek története (Budapest, 1890).


Erdély utolsó beavatkozása a harmincéves háborúba
A tizenhárom vármegye Rákóczi kezén Tartalomjegyzék A szatmárnémeti zsinat