A májusi nemzetiségi tanácskozások

A Múltunk wikiből
1848. május 10–11.
A szlovák nemzeti vezetők liptószentmiklósi tanácskozása.

Mire tehát május derekán megnyíltak a magyarországi nemzetiségek első nagy nemzeti gyűlései, magyar részről már éppen elég olyan lépést tettek, amely a magyar forradalomtól nemcsak az érte márciusban még lelkesedő nemzetiségi politikusok közül távolíthatott el sokakat, hanem a nem magyar közemberek tekintélyes hányadát is alkalmas volt jóvátehetetlenül elidegeníteni tőle. Miközben a bécsi udvar iránti illúziók mind nagyobb tért hódítottak maguknak a nemzetiségi mozgalmak soraiban – elsősorban annak az ideiglenes alkotmánynak a jóvoltából, amelyet az uralkodó az osztrák kormány javaslatai alapján április 25-én bocsátott ki Ausztria számára. Ez az alkotmányirat ugyanis a birodalom Lajtán túli területein a magyarországival – legalábbis papíron – merőben ellentétes helyzetet teremtett, amennyiben Ausztria valamennyi népét biztosította nyelvének és nemzetiségének sérthetetlenségéről.

Az udvar iránti illúziók térhódítása pedig apránkint a kifejezett magyarellenességet is lángra lobbanthatta – kivált az olyan nemzetiségi politikusok körében, akik a nemzeti egyenjogúság kivívását a belső polgári átalakulásnál is sokkalta fontosabbnak vélték. És az udvar iránti illúziók térhódítása azután magával hozta azt is, hogy az ilyen nemzetiségi politikusoknak az állásai most még inkább megszilárdultak a nemzetiségi mozgalmak sorain belül, s ezzel párhuzamosan persze tovább erősödtek azoknak a nemzetiségi vezérférfiaknak az állásai is, akik eleve is az udvar készséges hívei voltak. S mert mindezenközben kezdett megteremtődni a nemzetiségi mozgalmak paraszti hátvédje is, most a részint eleve is magyarellenes, részint fokozatosan magyarellenes irányba terelődő nemzetiségi politikusok határozottsága is jócskán megnőtt.

Mindazonáltal a nemzetiségi mozgalmaknak a magyar forradalommal való szembefordulása teljessé még május derekára sem lett. A szlovák nemzeti mozgalom például egyértelműen még ez idő tájt sem mondott le a magyar forradalommal létrehozandó megegyezésről – már csak azért sem, mert akkora paraszti hátvédre, amekkorára más nemzetiségi mozgalmak, képtelen volt szert tenni, de azért sem, mert a horvát és a szerb határőrezredekhez hasonló kész fegyveres erőre sem támaszkodhatott. Nem beszélve arról, hogy – eltérően a magyar koronának alávetett szerbektől és románoktól, akikre a határokon túl élő szerbek, illetve románok együttérzése is bátorítóan hathatott – a szlovákok külső segítséget legfeljebb a csehektől remélhették, a cseh nemzeti mozgalom segítségének az igénybevételét pedig lehetőség szerint mellőzni szerették volna, nehogy végül is cseberből vederbe: magyar uralom helyett cseh főség alá kerüljenek.

Amikor tehát a szlovák mozgalom Liptószentmiklósra sereglett vezetői május 10-én mintegy negyvenen tanácskozást tartottak, hogy követeléseiket ez alkalommal immár a szlovák nép egészének a nevében foglalják írásba: valamennyien egyetértettek abban, hogy most a korábbiaknál messzebb menő követelésekkel kell előhozakodniuk, de egyetértettek abban is, hogy kívánságaikat még mindig nem határozat, csupán tárgyalási alapul szolgáló petíció köntösébe kell öltöztetniük, s az uralkodón kívül el kell juttatniok a magyar kormányhoz és a hamarosan összeülő népképviseleti országgyűléshez is.

S a petíció pontjai közé – nem vitás – bekerültek olyanok is, amelyekről kidolgozóik eleve tudhatták, hogy magyar részről elfogadhatatlanoknak fogják minősíteni őket – hiszen ez a petíció már külön szlovák egyetem felállítását, a választójogi cenzus eltörlését, a sajtótörvényben előírt óvadékfizetési kötelezettség felszámolását meg Rotarides és Kráľ szabadonbocsátását is követelte, s követelte persze a szlovák népnek nemzetként való elismerését, sőt követelte, hogy az ország minden népe létrehozhassa a maga nemzeti törvényhozó testületét, az ország egészére kiterjedő hatáskörű országgyűlés pedig az egyes nemzetek képviselőiből tevődjék össze, és az ország valamennyi népének a nyelvét fogadja el tárgyalási nyelvéül, s ezekhez a pontokhoz a petíció még azt a követelést is hozzáfűzte, hogy a szlovák lakosságú területeken szervezzenek önálló szlovák nemzetőrséget –, nyilvánvaló azonban, hogy e követelések közül jó néhányat maguk a Liptószentmiklóson egybegyűltek is csak afféle diplomáciai többletkövetelésnek tekintettek.

Némelyikről pedig a tanácskozás résztvevői közül még az is elmondható, hogy azokat az akadályokat, amelyek a megegyezést nézetük szerint leginkább hátráltathatták volna, az útból egyenesen eltakarítani igyekeztek – olyannyira. hogy emiatt a gyűlés a petíció egyik legfontosabb pontját, a parasztkérdésnek szentelt 11. pontot a többitől eltérően csupán elkeseredett vita után tudta tető alá hozni. Hurban ugyanis azt javasolta, hogy ez a pont követelje a földesurak által a parasztoktól 1848 előtt önkényesen elvett irtásföldek és egyéb birtokterületek visszaszolgáltatását, továbbá a majorsági jobbágyok felszabadítását és a földesúri regalejogok eltörlését. Hodža viszont ellenezte ezt az indítványt, mondván, hogy ilyen követeléseknek a petícióba való felvétele „az urakat még jobban elidegeníti tőlük”.[jegyzet 1] S a vitában végül Hurban maradt felül, mert az elnöklő Štúr és a jelenlevők többsége az ő álláspontjához csatlakozott, megsemmisítő vereséget azonban Hodža sem szenvedett.

A petíció elkészülte után ugyanis Hurban annak a véleményének adott hangot, hogy a petícióban foglaltak nyilvánosságra hozatala végett másnap a környékbeli falvak lakóinak a mozgósításával nagy népgyűlést kellene tartani a megyeháza előtti piacon, majd a petíciót körözni kellene a szlovák lakosságú vármegyékben s csak, miután minél többen aláírták, kellene eljuttatni címzettjeihez. Hodža viszont, bár a petíció minél többekkel történő aláíratását maga is helyeselte, a másnapi tömeggyűlés ötletét – mint amelynek a kivitelezése szintén csak a magyarok felingerlésére volna jó, s amelyet az idevalósi népnek a mozgalom iránti nagyfokú részvétlensége miatt amúgy sem lehetne megvalósítani – kereken elutasította. Ebben a kérdésben pedig a többség végül is Hodžának adott igazat.

Végeredményben tehát a magyar–szlovák kiegyenlítés felé vivő út május 10-e után is nyitva maradt. Annál áthidalhatatlanabbá lett viszont ekkorra az a szakadék, amely a magyar forradalom és a horvát nemzeti mozgalom között tátongott. Mert az igaz ugyan, hogy az udvari körök a március 25-i zágrábi petíciónak a belső polgári átalakulást sürgető pontjaival éppoly kevéssé tudtak rokonszenvezni, mint a magyar forradalom hasonló törekvéseivel, a magyar forradalommal való nyílt szembefordulást pedig egyelőre elodázni igyekeztek, s ezért a petícióval Bécsbe siető horvát küldöttség az uralkodótól március 30-án kitérő választ kapott előterjesztéseire, csakhogy az elutasítás legfeljebb az udvarral szemben kelthetett elégedetlenséget – s azt is csupán a horvát nemzeti mozgalom liberális kisebbségében –, a magyar forradalomhoz való közeledésre viszont a horvát nemzeti mozgalom hívei közül ez még senkit sem ösztönzött. Gyakorlati következményekkel pedig a horvát liberálisoknak az udvarral szembeni mostani elégedetlensége sem járt, mert Jellačić jól tudta, mit tegyen, hogy őmögötte e liberálisok is éppoly lelkesen sorakozzanak fel, akár udvarhű társaik, s így azután – ha közvetlenül nem is – közvetve, mint az ő támogatóit, ezeket is csak be lehessen majd fogni az udvar ellenforradalmi törekvéseinek a szekerébe.

Kezdte pedig Jellačić azzal, hogy Zágrábba érkezte után egy ünnepélyes szózatban kinyilatkoztatta: „Az én vágyam és az én fő célom a nemzet és a haza boldogulása.” Majd ehhez mindjárt hozzáfűzte azt is, hogy amíg Horvátország és Magyarország viszonyát merőben új, az önállóság és az egyenlőség szellemének tökéletesen megfelelő alapokra nem helyezik, addig ő a magyar kormánnyal semmiféle érintkezésbe nem fog lépni. S minthogy a szózatban nemcsak azt hangsúlyozta, hogy maga is rendkívül fontosnak tartja a horvát szábor mielőbbi összehívását, hanem azt is, hogy a szábornak „rendi különbség nélkül” létrehozandó testületnek kell lennie:[jegyzet 2] a horvát liberálisokat már ezzel a bemutatkozó nyilatkozattal is nagymértékben a maga javára hangolhatta.

Tovább öregbíthette azután a horvát liberálisok Jellačić iránti rokonszenvét a jobbágyfelszabadításról intézkedő április 25-i báni nyilatkozat, meg a szábor előkészítése céljából május 8-ával kezdődően megrendezett báni értekezlet is. Mert Jellačić ügyelt arra, hogy a Horvát Nemzeti Párttal szemben álló, magyarbarát politikusok közül senki se lehessen jelen az értekezleten, a Horvát Nemzeti Párt liberális kisebbségének a hangadói viszont kellő számban részt vehessenek rajta. S mert ugyanő az értekezlettel olyan választójogi szabályzatot fogadtatott el azután, amely lehetővé tette ugyan, hogy a horvát főrendek és közjogi méltóságok továbbra is helyet foglaljanak a száborban, a törvényhatóságok képviselőinek a megválasztásába azonban (igaz, csak közvetve, elektorok révén) végre valóban beleszólást biztosított a nem nemeseknek is.

Mire tehát ismeretessé lett Zágrábban, hogy a május elején Bécsben járt Batthyány követelésére az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat a magyar kormány iránti engedelmességre utasította, s ilyen értelmű utasítást küldött Jellačićnak is: a talaj már kellőképpen elő volt készítve ahhoz, hogy a horvát nemzeti mozgalomnak a báni értekezleten éppen együtt ülő vezetői – a liberálisok is – mind kötelességüknek érezzék azonnali óvást emelni ez ellen a lépés ellen. S május 11-re meg is született a báni értekezletnek az uralkodóhoz intézett felirata, amely egyfelől hosszan méltatta Jellačić érdemeit, másfelől meg immár az értekezlet résztvevőinek a nevében is kinyilvánította, hogy a horvátok nem vethetik alá magukat a magyar kormánynak, s nem pusztán azért nem, mert ez sértené a horvát nemzeti érdekeket, de azért sem, mert a magyarok Ausztriától teljesen független magyar állam létrehozásán fáradoznak, és így súlyosan veszélyeztetik az uralkodóház nagyságát és „az osztrák államkötelék épségé”-t. A báni értekezlet liberális résztvevői pedig nemcsak ennek a szempontnak a kiemelésébe egyeztek bele, hanem abba is, hogy a felirat végezetül még a horvát nemzet „rendíthetlen jobbágyi hűség”-ből fakadó segítségét is felajánlja „a trón megszilárdításá”-ra és a birodalmi egység megvédelmezésére.

S ha a horvát liberálisok még ebbe is belementek, azt – meglehet – csupán azért tették, mert a felirat nem egyszerűen a régi rend helyreállításában való közreműködésre, hanem egy új berendezkedésű, „szabad” és „szervesen tagolt” (értsd: az egyes tartományoknak – így Horvátországnak is – nagyfokú autonómiát biztosító) birodalomért vívandó harcra kötelezte el aláíróit,[jegyzet 3] s mert Jellačić liberális színezetű intézkedései meg az április 25-én nyilvánosságra hozott ideiglenes osztrák alkotmány szép szavai ekkorra már valóban, szívük mélyén is elültették bennük azt a – ténylegesen persze hiú – reményt, hogy a Habsburgok az ő szövetségesi szolgálataikat készek is lesznek a birodalom ilyesféle újjászervezésével viszonozni. Bármennyire kétségtelennek látszik is azonban, hogy a horvát liberálisokat májusban sem holmi ellenforradalmi törekvések diadalra segítésének, hanem egyedül a horvát nemzeti érdekek érvényesítésének a vágya vezérelte: ez sem változtat azon, hogy ha az udvarnak most ők is felkínálták a maguk segítségét, akkor ezzel ténylegesen most ők is az ellenforradalom szolgálatába szegődtek.

Amint az ellenforradalom esélyeit növelte a május 13–15-én Karlócán lebonyolított szerb nemzeti gyűlés is. Mert ennek a gyűlésnek a résztvevői között akadtak ugyan, akik – mint például Teodor Pavlović, a Pesten kiadott liberális szellemű Sveobite Jugoslavenske i Serbske Narodne Novine szerkesztője meg Jakov Ignjatović, a fiatal szentendrei író vagy Jovan Hadžić újvidéki városi tanácsnok – sejtették, hogy ha a szerbek most frontot nyitnak a magyarok ellen, akkor ebből mindkét népnek csak kára lehet, s akik ezért még mindig, a magyar részről mutatott eddigi hajthatatlanság ellenére is a magyarokkal kötendő megegyezés útját szerették volna egyengetni, ezeknek a férfiaknak a hangja azonban a szó szoros értelmében elveszett a Karlócát ellepő – nagyrészt a határőrvidék falvaiból kikerült, s a gyűlés vége felé már 6–8 ezres létszámúvá terebélyesedett – sokaság szenvedélyes zúgásában. Annál nagyobb tábora volt viszont Karlócán Stratimirovićnak, aki a Habsburgokra – Hadžićékhoz hasonlóan – maga is illúziók nélkül tekintett ugyan, de Pozsonyból hazatérte óta abban a meggyőződésben volt, hogy kellő engedményekre a magyarok csupán határozott fellépéssel lesznek rábírhatóak, s ezért többé a fegyveres magyarellenes felkelés gondolatától sem idegenkedett. A gyűlés résztvevőinek a zöme pedig – így a nagy számban megjelent papok és határőrtisztek, sőt ekkor már az egyszerű falusiak legtöbbje is – a forradalmi mozgalmak iránti gyűlöletben felülmúlhatatlan Rajačić mögött állott.

S igaz, RajačićJellačićtól eltérően – elsősorban nem azért igyekezett saját népét harcba vinni a magyar forradalom ellen, hogy ezzel a Habsburgokat hozzásegítse márciusban megingott birodalmi rendszerük újólagos megszilárdításához, hanem hogy kiverekedje az autonóm vajdaságot, s a vajdaság élén azután a maga egyházfői hatalmához olyasféle politikai hatalmat is társítson, aminőre nagy elődje, Arsenije Čarjojević pátriárka meg a Crna Gora-i püspökfejedelmek tettek szert valaha; más utat azonban ennek a célnak az elérésére nem látott, mint a magyar forradalom ellen a Habsburgok oldalán megvívandó harcot, mert ő is abban a hitben élt, hogy ilyetén szolgálattétellel a Habsburgokat képes is lesz rákényszeríteni megfelelő viszontszolgálatokra. Minek folytán Rajačić a karlócai gyűlést megnyitó beszédének a középpontjába is azt a gondolatot állította, hogy a szerbeknek nemzeti jogaikért most késedelem nélkül harcba kell szállniok a magyarok ellen, s hogy habozniuk már csak azért sem szabad, mert törekvéseiknek végre a külső körülmények is kedveznek, hiszen az uralkodó április 25-i alkotmányiratában már meg is ígérte népeinek a teljes nemzeti egyenjogúságot.

A gyűlés pedig ezeket. a jelszavakat a legnagyobb lelkesedéssel tette magáéivá. Az egybegyűltek tehát a szerbek pátriárkájává kiáltották ki Rajačićot, majd a megszervezendő vajdaság fegyveres erőinek a vezérletére vajdát is választottak a 3. (ogulini) határőr-gyalogezred parancsnokának, a pillanatnyilag Észak-Itáliában szolgáló Stevan Šupljikac ezredesnek a személyében. S május 15-re azután formát öltöttek a gyűlés határozatai is, amelyek kimondották, hogy a szerbek magukat „politikailag szabad és független nemzetté” nyilvánítják, hogy a Bácskából, a Temesközből, a Szerémségből és Baranyából létre akarják hozni a maguk autonóm vajdaságát, hogy ez a vajdaság politikai szövetségre fog lépni a horvátok Háromegy Királyságával, s hogy a magyar kormánnyal nem óhajtanak tárgyalásokba bocsátkozni, az uralkodóhoz viszont küldöttséget fognak meneszteni a nemzeti gyűlés kívánságainak előterjesztése meg annak a „szeretetnek és ragaszkodásnak” a tolmácsolása végett, amellyel a szerb nép az uralkodóház iránt viseltetik.[jegyzet 4]

Ezek után pedig már csak a megindítandó fegyveres felkelés vezérkarának az életre hívása volt hátra. A gyűlés résztvevői tehát végezetül megalakították a szerb nemzeti főodbort, s ennek az elnökségét először szintén Rajačićra bízták, majd – mivel Rajačić túlságosan messzire menni nem akart, amíg az udvari körök bizonyságát nem adják annak, hogy csakugyan elégedettséggel fogadják az ő fegyvertársi felkínálkozását – ezt a tisztet néhány nap múlva Stratimirovićra ruházták át.

A nemzetiségi kérdés elmérgesedéséről tanúskodó tények sorjázása azonban ezeknek a határozatoknak a megszületésével még egyáltalán nem fejeződött be, hiszen hátra volt még az erdélyi románok nemzeti gyűlése is, amely épp a karlócai tanácskozás záróülésének a napján, május 15-én nyílt meg Balázsfalván, éspedig a Karlócáról eloszlónál is ötszörte nagyobb, 30–40 ezres tömeg részvételével. Ámbár ez a gyűlés – elsősorban éppen e hatalmas tömeg jelenléte miatt – némileg másként zajlott le, mint a karlócai. Az erdélyi román parasztok ugyanis jövőjüket ekkor még közel sem látták annyira megnyugtatóan eldőltnek, mint a vajdaság létrehozásától minden nehézségük végérvényes kiküszöbölését remélő szerb sorstársaik, s Balázsfalván ezért elsősorban a jobbágyfelszabadításról akartak hallani. Ez pedig már eleve lehetetlenné tette, hogy Șaguna a nemzeti mozgalomnak ehelyütt ugyanolyan kizárólagos irányítójává emelje magát, amilyenné Rajačić lett Karlócán.

Igaz viszont, hogy a román–magyar megegyezés esélyeire nézve különösebb haszonnal a nemzeti mozgalom konzervatív szárnya által játszott szerep korlátozódása sem járt. Mert a balázsfalvi gyűlés magyarbarát résztvevői szintén teljességgel háttérbe szorultak, a román nemzeti mozgalomnak a magyar forradalomhoz való közeledését pedig különben sem segítették volna elő; a szóban forgó magyarbarátok, Lemény püspök és követői ugyanis nemcsak a román nemzeti mozgalomnak a magyar vezető körökkel való esetleges kenyértörését ellenezték, hanem a polgári átalakulást is. S a román nemzeti mozgalom táborán belül vélük szemben kialakult ugyan egy elszánt és erős radikális csoport is, ezek a Iancu és Papiu-Ilarian körül tömörülő fiatalok azonban – bármennyire rokonak voltak is törekvéseik a magyar forradalom törekvéseivel – a magyar–román közeledést ekkor már ugyancsak nem mozdíthatták elő, hiszen a Tamás-vasárnapi gyűlés alkalmával teljesen Bărnuț uszályába kerültek. Amint – látván, hogy immár Bărnuț mögött áll a gyűlés jobbágyrendű résztvevőinek legtöbbje is – végül a román liberálisok is mind fejet hajtottak Bărnuț előtt, mégpedig már a gyűlés voltaképpeni megnyitását megelőző napon, május 14-én, mikor is a Balázsfalvára érkezett román értelmiségiek a további teendők megvitatása céljából előtanácskozásra ültek össze a helybeli székesegyházban. Holott Bărnuț, aki a szót ezen az összejövetelen mindjárt magához ragadta, ez alkalommal mindennemű köntörfalazás nélkül feltárta nézeteit, az általa előadottak pedig teljesen nyilvánvalóvá tehették, hogy álláspontja sok vonatkozásban nagyon is eltér a megbeszélés más résztvevőinek az álláspontjától.

Bărnuț ugyanis először egyértelmű elismeréssel, sőt elragadtatással emlékezett meg az uralkodó nevében április 25-én Ausztria számára kibocsátott alkotmányiratról. Elismerte továbbá azt is, hogy a magyar forradalom alapvető fontosságú szabadságjogokat léptetett életbe, s hogy ezeknek a szabadságjogoknak az élvezetét a magyarok felkínálták az ország nem magyar lakóinak, így – az unió megvalósulásának a függvényeként – az erdélyi nem magyaroknak is. Az unió azonban – fűzte hozzá ehhez – a román nemzetet valójában mégsem szabadsághoz juttatná, hanem az eddiginél is nyomasztóbb szolgaságba süllyesztené. Mert a nem magyarok a valóságban éppen nem élvezhetnek egyenlő szabadságot addig, amíg a magyarok ragaszkodnak az államgépezet szigorú központosításához, s az államegység nélkülözhetetlen biztosítékának vallják a magyar államnyelv kizárólagosságát, amíg tehát a nem magyarok nem szervezhetnek nemzeti gyűléseket, a tisztviselőket pedig az általuk lakott területeken nem választhatják meg a maguk soraiból, s véleményüket a parlamenti vagy megyegyűlési vitákban nem fejthetik ki anyanyelvükön – úgy, amint azt például Belgiumban vagy Svájcban bárki megteheti.

S az persze igaz – jegyezte meg Bărnuț –, hogy a magyarok a jobbágyrendszert is felszámolták és a jobbágyfelszabadítás Erdélyre való kiterjesztését szintén felajánlották az unió keresztülvitelének az esetére. Csakhogy – folytatta – a feudális viszonyokat most már a különállását megőrző Erdélyben is okvetlenül ki fogja küszöbölni „egy irtózatos és láthatatlan erő, amely mindenütt a zsarnokság ellen dolgozik”. Következésképpen – sommázta álláspontját – a magyar forradalommal való összefogásból és az unióból a románoknak hasznuk nem, csupán káruk származnék, s ezért, aki a román nép javát akarja, csak azt kiálthatja: „ne járuljunk a magyar szabadság asztalához, mert azon minden falat mérgezett.”[jegyzet 5]

Ezek a fejtegetések pedig osztatlan egyetértést igazán nem kelthettek Bărnuț valamennyi hallgatójában. Hiszen a tanácskozáson részt vett többek között Bariț is, aki tisztában volt azzal, hogy a feudális viszonyok kötelékéből Erdély népét nem valami „láthatatlan erő”, hanem egyedül a polgári átalakulás román és magyar híveinek együttes harca szabadíthatja ki. És az összejövetelen jelen volt az évek óta Havaselvén, az ottani liberálisok legnagyobbika, Nicolae Bălcescu mellett tevékenykedő August Treboniu Laurian is, aki most Bălcescuval egyetértésben éppen azért sietett vissza szülőföldjére, hogy az erdélyi románokat rábírja, „foglaljanak állást a románok jogai mellett”, szakítani azonban „ne szakítsanak a magyarokkal”, hanem igyekezzenek megértetni vélük, hogy nékik maguknak is elemi érdekük fűződik a románok kielégítéséhez.[jegyzet 6] De hiába: Balázsfalván ekkor már olyan légkör uralkodott, amelyben Bărnuț eszmefuttatásának a lényegéről másként, mint pártolólag, ők sem nyilatkozhattak többé.

Így azután másnap, a nemzeti gyűlés hivatalos – s immár a teljes egybegyűlt sokaság részvételével, szabad téren lezajlott – megnyitását követően az első szó megint csak Bărnuțé volt. Bármit pedig most nemcsak azt indítványozta, hogy a gyűlés nyilvánítsa ki a román nép nemzeti különállását, s fogadjon örök hűséget az uralkodónak, hanem hallgatóit mindjárt fel is eskette az uralkodó és a román nemzeti érdekek iránti hűségre, az eskü szövegébe mindazonáltal – az itt megjelentek többségének kilétére való tekintettel – már beleillesztve egy olyan mondatot is, amely szerint az eskütevők kötelezettséget vállalnak arra, hogy „a lehetőségekhez mérten” „a jobbágyság megszüntetésén” is munkálkodni fognak.[jegyzet 7] És a nacionalista szempontok meg az antifeudális törekvések ilyetén összeegyeztetésére irányuló szándék jellemezte a gyűlés 16-ára megszületett határozatát is.

Ez a szöveg ugyanis mindenekelőtt a legfontosabb nemzeti jellegű követeléseket sorolta fel – így azt, hogy a román nemzetet ismerjék el külön nemzetnek, hogy a románok jussanak arányos országgyűlési képviselethez, hogy minden évben nemzeti gyűlést tarthassanak, hogy saját soraikból választhassanak maguknak tisztviselőket, hogy az állami életben is korlátlanul használhassák anyanyelvüket, gyermekeiket pedig ugyancsak anyanyelvükön iskoláztathassák, létesüljön számukra román tanítási nyelvű egyetem is –, ezek után azonban a határozat kitért a belső polgári átalakulás legfontosabb követelményeire is, s nem egy ponton lényegesen radikálisabb szellemben, mint aminő a pozsonyi törvényeket jellemezte. Így például nemcsak az úrbéres szolgáltatások és a papi tized (parasztrészről adandó kártérítés nélküli) megszüntetését sürgette, hanem a parasztok rovására korábban elkövetett földfoglalások jóvátételét, valamint a céhek eltörlését és a teljes iparszabadság bevezetését is, s állást foglalt az esküdtbíráskodás általánossá tétele meg a semminemű óvadékfizetéshez nem kötött sajtószabadság mellett is.

Igaz viszont, hogy ezeknek a megnyilatkozásoknak az értékét nagymértékben lerontotta a határozat utolsó pontja, amely azt a követelést tartalmazta, hogy az erdélyi országgyűlés mindaddig ne döntsön a Magyarországgal való egyesülésről, amíg az unió kérdésének a megvitatásában részt nem vehetnek a román nemzet képviselői is. És a pont ugyanis nem amellett tört lándzsát, hogy az unióról Erdélyben ne egy újabb rendi országgyűlés, hanem már egy népképviseleti alapon létrejövő (s ezért várhatólag román többségű) törvényhozó testület határozzon, csupán azt az igényt támasztotta, hogy a román népet Erdélyben most ismerjék el ugyanolyan feudális értelemben vett „törvényes nemzetnek”, amilyennek itt eddig kizárólag a magyar, a székely és a szász „nemzet” minősült, s ennek megfelelően a nagyfejedelemség következő rendi országgyűlésén már a román recepta natio követei is megjelenhessenek. Mintha csak a szóban forgó pont kiagyalói már eleve törésre akarták volna vinni a dolgot a magyar forradalomnak még azokkal a híveivel is, akik a polgári átalakulás érdekeire nézve nem sérelmes román nemzeti követelések – vagy ezeknek legalább egy része – iránt talán megértést tanúsítottak volna, azt a kezdeményezést viszont, hogy most a román nemzeti igények kielégítésének a címén a feudális kiváltságok rendszerének felszámolása helyett éppen az ilyen kiváltságok körének kiszélesítésére tétessenek lépések, magától értetődően csak a legteljesebb elutasítással fogadhatták.

Amit egyébként megerősíteni látszanak a balázsfalvi gyűlés végakkordjai, meg a gyűlés berekesztése után történtek is. A tanácskozás május 17-i záróülésén ugyanis az egybegyűltek az előző napi határozatot petícióba foglalták, s úgy döntöttek ugyan, hogy a petíciót képviselőik ne csak az uralkodóhoz, hanem az összeülő erdélyi országgyűléshez is juttassák el, a diétára utazó küldötteket azonban szigorúan eltiltották attól, hogy a petíció tartalmáról esetleg alkudozásokba is belebocsátkozzanak. Majd a gyűlés hangadói a nemzeti mozgalom jövőbeli egységes irányítására alakítottak egy Román Nemzeti Bizottmánynak elkeresztelt állandó testületet, s ennek elnöki székébe Șagunát ültették, alelnökévé és tényleges mozgatójává pedig Bărnuțot tették meg. És a bizottmányban az ekkor már teljesen Bărnuț hatása alatt álló radikális fiatalok közül többeknek – így Iancunak, Papiu-Ilariannak és Buteanunak – is helyet biztosítottak, gondosan ügyeltek viszont arra, hogy a Barițhoz, Cipariuhoz vagy Laurianhoz hasonló liberálisok közül senki se kerüljön bele ebbe a testületbe. A bizottmány székhelyéül pedig Nagyszeben városát jelölték ki – nyilván nemcsak azért, mert itt székelt az erdélyi ortodox püspökség is, hanem mert a Szász Egyetemnek és az erdélyi főhadparancsnokságnak szintén ez a város volt a székhelye. Majd a tanácskozást legvégül egy Bărnuț tollából származó kiáltvány kibocsátásával koronázták meg, s ebben a gyűlésen rögzített nemzeti követelések ismertetését azzal a felhívással egészítették ki: „…Románok… fegyverkezzetek…”[jegyzet 8]

Amikor pedig május 21-én nyilvánosságra került a nagyváradi román fiatalaknak az erdélyi románokhoz intézett szózata, amely nemcsak a román nemzeti követelések kielégítését sürgette de azt is, hogy a polgári átalakulás román és magyar hívei szorosan fogjanak össze egymással, s a polgári átalakulás minél teljesebb sikerre vitele érdekében „Erdély és Magyarország legyen egy”[jegyzet 9]: válaszul erre Bărnuțék siettek megjelentetni egy újabb nyilatkozatot, s ebben az eddigieknél is határozottabban leszögezték, hogy tántoríthatatlan ellenségei az uniónak és tántoríthatatlan hívei maradnak az uralkodónak. A váradiaknak arra az érvére pedig, hogy a polgári átalakulás ügye mindennél előbbre való, Bărnuțék azt felelték, „a jobbágyság és a dézsma eltörlése titeket csupán testileg tett szabaddá, de lelkileg inkább rabok vagytok, mint ennek előtte”, mert „a szabadság nemzetiség nélkül olyan, mint a test lélek nélkül”.[jegyzet 10]

Lábjegyzetek

  1. Peter Vozárik tanúvallomása a liptószentmiklósi tanácskozáson történtekről, Liptószentmiklós, 1848. június 8–9. Közli: Rapant I/2. 321.
  2. Jellačić szózata, s. d. [[[Zágráb]], 1848. április]. Közli: Aktenstücke zur Geschichte des kroatisch-slavonischen Landtages und der nationalen Bewegung vom Jahre 1848. Hrsg. von Stephan Pejaković (továbbiakban: Pejaković). Wien, 1861. 1–3.
  3. A báni értekezlet az uralkodóhoz, Zágráb, 1848. május 11. Közölve: ugyanott 14–18.
  4. A karlócai gyűlés határozatai. s. .d (Karlóca, 1848. május 15.) Közli: Thim II. 206&ndahs;209.
  5. Simion Bărnuțiu, Romanii si ungurii. Discurs rostit in catedrala Blajului 2 (14) maiu 1848. Red. si introd. George Bogdan-Duică. Cluj, 1924. 9–47.
  6. Bălceseu erre vonatkozó jegyzeteit idézi: Cherestesiu 435.
  7. Az eskü szövegét lásd: ugyanott 468–469.
  8. A kiáltvány idézve: ugyanott 510
  9. A nagyváradi román fiatalok szózata az erdélyi románokhoz, Nagyvárad, 1848. május 9/21. Közli: Jakab Elek, Szabadságharczunk történetéhez. Visszaemlékezések 1848–1849-re. Budapest, 1880. 84–85.
  10. A nyilatkozatot idézi: Cherestesiu 551.


A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása
A parasztság és a nemzetiségi mozgalmak Tartalomjegyzék A kenyértörés