A második hajdúfelkelés

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 27., 10:56-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
1607
január 22. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (Megerősíti Rákóczi Zsigmond kormányzóságát.)
január 30. A felső-magyarországi vármegyék gyűlése Kassán. (Elhatározza, hogy a bécsi béke értelmében visszatérnek a király hűségére.)
február 11. Rákóczi Zsigmondot az erdélyi országgyűlés Kolozsvárott fejedelemmé választja. (Uralkodik 1608-ig.)
június 10. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (Az 1595 utáni törvénytelen birtokadományok érvénytelenek.)
július 25. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba. (A király távolmaradása miatt tárgyalás nélkül eloszlik.)
október közepe A hajdúk szövetséget kötnek Ali budai pasával a bécsi béke védelmére.
november eleje A hajdúk táborba szállnak, majd Miskolc felé indulnak.
december 10. A hajdúk és a nemesek megbízottai eredménytelenül tárgyalnak Szerencsen.
A Haditanács kimutatása szerint a királyság végváraiban 6156 főnyi őrség szolgál: 2005 magyar gyalogos, 1300 német gyalogos, 1750 magyar huszár, 400 német nehézlovas, 594 naszádos, 107 tüzér.
1608
február 6. Megegyezés a hajdúk és Báthori Gábor között. (A hajdúk támogatják Báthorit az erdélyi fejedelemség elnyerésében.)
március 5. Rákóczi Zsigmond lemond az erdélyi fejedelemségről.
március 7. Báthori Gábort az erdélyi országgyűlés fejedelemmé választja. (Uralkodik 1613-ig.)
március 27. Mátyás főherceg és Ali budai pasa közös nyilatkozata. (A felkelésben részt vett hajdúknak büntetlenséget biztosít.)
április 19. A hajdúk szerteszélednek.

Bocskai halála után a Habsburgokra visszaszálló területek átvételére kijelölt biztosok közül Forgách Zsigmond és Dóczy András buzgó katolikusok voltak, s társuk, a lutheránus Thurzó György, ha lehet, még Illésházynál is jobban gyűlölte a birtokait felprédáló hajdúkat. Mátyás főherceg kitűnő sakkhúzással gondoskodott Thurzó hajdúgyűlöletének megszilárdításáról azzal, hogy neki adományozta Tokajt, amelynek régi tartozékai voltak a Bocskai által hajdútelepeknek kijelölt falvak. Magánföldesúri érdeke is arra indította tehát Thurzót, hogy Bocskai hajdútelepítését kijátssza. Így azután nemcsak a hajdúk egy részének végkielégítése, más részének végvárakba való szállítása nem történt meg, hanem a földdel és nemességgel megadományozottak sem juthattak a magukéhoz. A királyi kapitányok alá került Tokaj és Kálló őrségei valóságos háborút vívtak a falvaikat birtokba venni akaró hajdúkkal. Mindenütt ölték, kergették őket „úgyannyira, hogy még az prédikációra is fegyverrel kellet mennünk”[1] – panaszolták. Az elfogottakat ló farkára kötve hurcolták végig Debrecen utcáin. Országszerte ugyanez folyt a többi hajdú ellen is azon a címen, hogy a földesurak a közéjük szökött jobbágyaikat próbálták az eke szarvához visszakényszeríteni.

Miközben a magyar uralkodó osztály a maga rövidlátó módján próbálta a hajdúkérdést megoldani, Prágában és Bécsben Bocskai kettős békeművének megsemmisítésére készültek. Rudolf a török elleni háború folytatásáról, külföldi katonaság behozataláról, a Bocskai-párt vezetőinek, főleg Illésházynak elfogatásáról és megbüntetéséről szövögetett terveket. Erre buzdította őket a magyar katolikus klérus beadványa is (1607. február), amely a bécsi béke szentesítésének megtagadását követelte. Mátyás főherceg nemkülönben el volt szánva az engedmények visszavonására, de ezt a magyar rendekkel való alkudozások útján akarta elérni, s 1607 júliusára országgyűlést hirdetett. A rendek a bécsi béke törvénybe iktatását remélve össze is sereglettek, de Rudolf megtagadta öccsétől az addig évről évre kiadott megbízást az országgyűlés levezetésére, azon a címen, hogy a magyarokat le kell szoktatni a lázongásra alkalmat adó gyűlésezésről. A rendek szeptemberben eloszlottak, egyelőre még lojális hangú nyilatkozatot adva tárgyalási készségükről, mihelyt az uralkodó újra összehívja őket.

A magyar uralkodó osztály tanácstalanul vergődött a dinasztia és a hajdúk közti szorongattatásban. A holtpontról a hajdúk mozdították el az eseményeket. 1607 októberében Nagy András Debrecenben kitűzte a második hajdúfelkelés lobogóját. Ez az úri mendemonda szerint „juhok pásztorából lett farkasok pásztora”,[2] más változatban kurtanemesi származású hajdúkapitány tanult Lippai példájából, aki alatt már Osgyánnál ott harcolt. Nem adta magát feltétel nélkül úri vezetés alá, hanem önálló hajdúpolitikát folytatott, amiben Foktői Máté kálvinista prédikátor volt a tanácsadója. Tárgyalásokat kezdeményezett Homonnai Bálinttal és Báthori Gáborral, akiket Bocskai örököseinek vélt, s nem indokolatlanul, mert maga Bocskai is bennük szerette volna művének folytatóit látni: Homonnait jelölte erdélyi fejedelemnek, s szívére kötötte, hogy a magyar urak közül Báthorira hallgasson, akit talán a maga helyére Magyarország fejedelmének szánt. A vén ravasz Rákóczi Zsigmond azonban mindkettőjüket kijátszotta, és erdélyi kormányzóságából adódó előnyét felhasználva, még februárban rávette az erdélyieket, hogy őt válasszák fejedelemmé. A Portáról hozott athnáméból a megvesztegetett csausszal kivakartatta Homonnai nevét, és a magáét íratta helyébe. A két kárvallott egyelőre nem mozgolódott nyilvánosan, és Nagy Andrással folyó tárgyalásaikat is tagadták. A hajdúvezér így elszigeteltségéből csak egy kiutat látott, ezt is Bocskai példája mutatta: a törökhöz fordult.

Ali budai pasa, arra hivatkozva, hogy a császár a zsitvatoroki békében kikötött ajándékot nem küldte meg a Portára, s a Bocskai adományait szentesítő bécsi békét is megszegte a hajdútelepítés akadályozásával, nyíltan védelmébe vette a hajdúkat. Ezek november elején Szikszóra indultak királyválasztó gyűlésre. „Soha németet nem uralunk, hanem azt uraljuk, az ki magyar fejedelme leszen Magyarországnak”[3] – hangoztatták. Az útközben az ország minden részéből odasereglett hajdúkkal, végváriakkal és a falvakból maguk mellé esketett parasztokkal 7–8 ezerről kétszeresére növekedett felkelő had eredeti programja, a Bocskai által adott javak átengedésének követelése, majd a nemzeti királyválasztás terve fokozatosan egyre inkább antifeudális élt vett fel. Egyesek már azt hirdették, hogy az urak és a nemesek a hajdúk szolgái, s a jobbágyok a maguk urai lesznek. Forgách Zsigmond kétségbeesve írta Kassáról Thurzónak: „itt uram, egy nagy kereszteshad támada, mind ez világ feltámatt ide”,[4] kereszteseken a magyar köznyelvben akkor már általános azonosítással Dózsa kereszteseit értve. A magyar urak közt Nyáry Pál, Bocskai testamentomosainak egyike, úgyszólván egyedül állt véleményével, hogy teljesíteni kell a hajdúk jogos birtokkövetelését, „néhány hitvány falu miatt ne károsodjék az ország”. Ehelyett december 5-én általános felkelést hirdettek a hajdúk ellen, de a nemesség vonakodott felülni, s mindössze néhány vármegye jött össze úgy 100 lovassal. Ezeknek aztán megüzente Nagy András, hogy oszoljanak az urak, mert tűzzel-vassal megy reájuk; inkább az országra (azaz a bécsi béke végrehajtására) viseljenek gondot, mert azt „számonkérjük nagyságtoktól”.[5]

Homonnai és Báthori vonakodása, hogy a hajdúk kezéből fogadják el a magyar fejedelemséget, végül is beláttatta Nagy Andrással; hogy hiába keres új Bocskait az urak közt. Sőt, egyre inkább gyűlt ellene a sereg, amelynek élén Forgách és Mágochy mellett Homonnai és Báthori is ott forgolódtak. Fegyverre azonban egyik fél sem akarta vinni a dolgot. December 29-én Ináncson tárgyalásra került sor a hajdúk 33 pontba foglalt kívánságai alapján, melyek a Bocskai által adott hajdúkiváltság és a nemzeti király követelése mellett lényegében a bécsi béke kikötéseit (országgyűlés összehívása, nádorválasztás, protestáns vallásszabadság stb.) tartalmazták. Az urak a hajdútelepítést megígérték, a bécsi béke végrehajtásáról kijelentették, hogy a hajdúk törődjenek a maguk privilégiumával, a publikumot hagyják a rendekre, a nemzeti királyválasztást pedig kereken megtagadták, hiába fenyegetőzött Nagy András, hogy ha Homonnai nem vállalja, „bocskorost emelnek” a magyar fejedelemségre.[6] Így azután megegyezést nem, csak 50 napi fegyverszünetet kötöttek, s erre az időre a felső-magyarországi vármegyék vállalták a 14 ezer főnyi hajdúsereg téli elszállásolását.

Lábjegyzetek

  1. Rácz István, A hajdúk a XVII. században. Debrecen, 1969. 62.
  2. Ugyanott, 66.
  3. MTT XIII. 134.
  4. HK 1891. 20.
  5. A két idézet: Rácz István, A hajdúk a XVII. században. Debrecen, 1969. 76–77.
  6. Ugyanott, 79.

Irodalom

A második hajdúfelkelés főbb forrásai: Szepsi Laczkó Máté idézett krónikája (Erdélyi történelmi adatok I–III. Szerkesztette Mikó Imre gr.; IV. Új folyam I. Szerkesztette Szabó Károly (Kolozsvár, 1855–1862) III); Komáromy András, Levelek és akták az 1607-08. hajdúlázadáshoz (Hadtörténelmi Közlemények 1898). — Az első feldolgozás: Komáromy András, Az 1607. hajdúlázadás történetéhez (Hadtörténelmi Közlemények 1891), fontos adalék: Majláth Béla, A hajdúk kibékítési kísérlete Ináncson 1607. (Budapest, 1882). Újabban és sok új adattal: Benda Kálmán, Der Haidukenaufstand in Ungarn und das Erstarken der Stände in der Habsburgermonarchie, 1607–1608. (Nouvelles Etudes Historiques I–II. (Budapest, 1965) 1965); Rácz István, A hajdúk a XVII. században (Debrecen, 1969).


Az osztrák Habsburgok hatalmi válsága
Tartalomjegyzék A hajdúk szövetkezése Báthori Gáborral