A magyar–román megegyezés

A Múltunk wikiből
1848. december 27.
Bem amnesztiát hirdet az erdélyi felkelőknek.
1849. május 9.
A cár kiáltványa a Habsburgok megsegítéséről.
Iancu visszafoglalja Abrudbányát. Az abrudbányai mészárlás.
1849. június 10.
Batthyány Kázmér külügyminiszter körlevele a nemzetiségi kérdésről elutasítja a területi önkormányzatot.
1849. június 14.
A minisztertanács Stratimirović megegyezési ajánlatát tárgyalja.
1849. augusztus 3.
Bălcescu a román felkelősereg vezetői elé tárja a július 14-i egyezményt.
Iancu azonnali fegyvernyugvást rendel el.

Hiába hangsúlyozta tehát május 14-i levelében Teleki, hogy „nem csak Austria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is”: a magyar forradalom liberális vezetői továbbra is mereven ragaszkodtak az államegység formulájához, s egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy a Magyarország felbomlásának irányában ható erők növekedését ezzel nemcsak nem gátolhatják meg, de éppenséggel siettetni fogják. Ha azonban az elől, hogy a magyarországi nemzetiségeknek területi önkormányzatot biztosítsanak, a liberális vezetők váltig elzárkóztak is, olyankor, amikor meg-megcsillant előttük az a remény, hogy a forradalom a nemzetiségi mozgalmakkal támadt ellentéteiből talán szerényebb engedmények révén is képes lesz kibontakozni, az alkalmat most már többnyire maguk sem hagytak kihasználatlanul; s ez annál inkább tapasztalható volt, minél szorultabb lett a forradalom helyzete.[1]

Amikor például Andrássy Gyula gróf Zemplén megyei főispán,[2] akit a Szemere-kormány május végén isztambuli követévé nevezett ki, állomáshelyére igyekezvén, Belgrádba érkezett és megtudta, hogy éppen ott tartózkodik Kušljan is, nyomban érintkezésbe lépett véle s nem is eredménytelenül; Kušljan ugyanis vállalta, hogy lapjában ezután a korábbinál is kiterjedtebb propagandát fog folytatni a Habsburgok ellen, az ellenforradalmat támogatni többé nem hajlandó horvátokból pedig magyarbarát klubot fog szervezni, s ennek fejében csupán azt kötötte ki, hogy a magyar kormány általánosságban ismerje el a nemzetiségek jogait és jelentse be a magyar országgyűlés egynyelvűségének felszámolását.[3] (Amit azután Andrássy sietett is lelkükre kötni a kormány tagjainak – igaz, olyan toldalékészrevétellel, hogy a szóban forgó feltételek teljesítésével a magyar fél mit sem kockáztatna, hiszen a győztes utóbb még mindent megmásíthat, a legyőzött pedig amúgy is mindent elveszít…)

A kormány így sem kapott ezen a lehetőségen, annál inkább kapott viszont azon a június elején Pestre befutó híren, hogy Stratimirović (akit gyaníthatóan főleg Perczel májusi békeajánlatai ejtettek gondolkodóba) öt határőri zászlóaljjal együtt kész volna átállni a forradalom oldalára, ha a kormány őt honvédtábornokká nevezné ki s egyidejűleg hozzájárulna végre a szerb vajdaság létrehozásához. A június 14-i minisztertanács tehát elfogadta Stratimirović első feltételét, s a másodikat persze elutasította, újólag felkínálta viszont a szerbeknek azokat az engedményeket, amelyeket a honvédelmi bizottmány novemberben egyszer már megajánlott nékik.[4] A meginduló tárgyalások megegyezésre végül nem vezettek – s nemcsak azért nem, mert a kormány ajánlatai Stratimirovićékat természetesen továbbra sem elégíthették ki, hanem azért sem, mert az alkudozások túlságosan elhúzódtak, s közben a forradalom ege az ellenséges haderők előrenyomulása folytán teljesen beborult. A szerbek egy részével való megbékélés eshetőségének felmerülése azonban valamelyes haszonnal ennek ellenére is járt, amennyiben a kormányt ez is – mint az Andrássy és Kušljan között lezajlott eszmecsere nemkülönben – arra ösztönözte, hogy a nemzetiségi kérdésre ettől kezdve immár mindvégig fontosságának megfelelő figyelmet fordítson.

Ahhoz azonban, hogy a nemzetiségi kérdés fölött a kormány többé ne térjen napirendre, még inkább hozzájárultak a román kérdés rendezését célzó tárgyalások, amelyek végül is sokkal gyümölcsözőbbeknek bizonyultak, mint a horvát meg a szerb ellenzék hangadóival folytatottak.[5] Amiben közrejátszott – egyfelől – az, hogy a magyar–román alkudozásokban – amazoktól eltérően – nem pusztán az egymással szemben álló felek képviselői vettek részt, hanem számottevő közvetítők is, de közrejátszottak ebben – másfelől – az erdélyi román felkelősereg eltérő körülményei is.

Ennek a seregnek a közvetlen irányítása ugyanis sohasem került a császári hadsereg tisztjeinek a kezébe, hanem mindvégig a nemzeti mozgalom híveinek s közülök is éppen Iancunak és radikális társainak a kezében maradt. Attól fogva pedig, hogy márciusban a császári csapatokkal együtt a Román Nemzeti Bizottmány tagjai is kénytelenek voltak elmenekülni Erdélyből, az Erdélyi Érchegységben körülzárt felkelőkre többé közvetett hatást nem gyakorolhattak már sem a császáriak; sem Bărnuțék. Annál nagyobb hatást gyakorolt viszont Iancu csoportjára is az oktrojált alkotmány, amely egyszeriben napnál világosabbá tette, mennyire megalapozatlanok voltak Bărnuțéknak az udvar iránt táplált reményei. S nyomtalanul az sem pergett le a felkelés vezérkaráról, hogy Bem nemcsak nem törekedett viszonozni a fegyverre kelt románok korábbi pusztításait, hanem a bosszúállás szellemének a jelentkezését másoknál sem tűrte, a mellette országos biztosként működő Csány pedig – bár Bemet olykor túlzott engedékenységgel vádolta s többek között azt is elrendelte, hogy aki a felkelés során kárt tett valakinek a tulajdonában, az teljes értékű kártérítést adjon a kárt szenvedettnek – maga sem habozott fellépni az olyan magyar földesurak ellen, akik káraikat felnagyították, hogy azután megint mértéktelenül kiszipolyozhassák a föld népét.

A körülmények ilyetén alakulásának az ismeretében fordult hát Kossuthhoz április közepén néhány magyarországi román országgyűlési képviselő azzal, hogy békeajánlatot kellene tenni a felkelősereg vezetőinek. S e képviselők egyikét, Dragoșt Kossuth fel is hatalmazta a tárgyalásokra. Dragoș pedig tapasztalhatta, hogy a megegyezésre az Érchegységbeli vezetők többsége, így maga Iancu és Buteanu is hajlik, jóllehet Kossuth még mindig elzárkózott az elől, hogy önkormányzatot ígérjen a románoknak, sőt az elől is, hogy az erdélyi és magyarországi románokat a román nemzet fiainak ismerje el, s ezúttal is csupán egyházi és iskolai ügyeik szabad kezelését, valamint a románlakta községek közigazgatásának román nyelvűvé tételét ajánlotta fel nékik.

Csakhogy Iancuék a tárgyalások tartamára fegyverszünet elrendelését kérték. Kossuth viszont, aki ekkor még láthatóan a honvédsereg tavaszi győzelmeinek a hatása alatt állott, ilyesmiről hallani sem akart, mi több: május 10-én egyenesen arra adott utasítást, hogy a Mócföldet körülzáró magyar haderő hadműveleteit ezután is „a legerélyesebben” folytassa s „a hegyekre vonult rabló csordáknak… nyugtot ne engedjen”.[jegyzet 1] A román felkelők ellen vezényelt magyar szabadcsapatok egyikének a parancsnoka, a márciusi fiatalok köréből kikerült Hatvani Imre pedig (akinek a nevét mellesleg éppen egy a románok felemelését sürgető röpirata tette ismertté 1848-ban)[6] – hogy kimutassa az ellenforradalom iránti kérlelhetetlenségét – önhatalmúlag már ezt megelőzően is támadást indított a tárgyalások színhelyéül szolgáló Abrudbánya ellen, majd május 6-án – figyelmen kívül hagyva az elébe siető Dragoș tiltakozását – be is vonult a városba.

És ez nemcsak a béketárgyalások azonnali megfeneklését vonta maga után, hanem egyben a szenvedélyek féktelen elfajulását is. Mert Iancu még idejében el tudott menekülni, hogy azután többszörös erőfölényben levő csapataival ellentámadást intézzen Hatvani ellen, a Dragoș által – egyébként jóhiszeműen – megnyugtatott Buteanu viszont Abrudbányán maradt és Hatvaniék fogságába esett. S amikor 9-én Iancu végül visszafoglalta a várost, a megfutamodó Hatvani Buteanut is magával hurcolta, majd tehetetlen dühében két hét múlva fel is akasztatta foglyát. Közben meg az Abrudbányára visszatérő felkelők az ott rekedt Dragoșt – attól az alaptalan gyanútól vezérelve, hogy összejátszott Hatvanival – könyörtelenül felkoncolták, s tömegmészárlást rendeztek a város magyar lakóinak a soraiban is. Ilyen előzmények után pedig a következő hetekben a korábbiaknál is hevesebb harcok kezdődtek a felkelősereg és az ellene felvonult magyar csapatok között, s – nem messze attól a helytől, ahol egy éve még Iancuval tanácskozott – ennek az értelmetlen testvérharcnak az áldozatává lett sok más jobb sorsra érdemes emberrel együtt Vasvári is.

Végérvényesen azonban a magyar–román kiengesztelődés ügyét ezek a tragikus fejlemények sem juttatták zátonyra, s ez elsősorban a havaselvei emigránsoknak volt köszönhető, akik közül az oktrojált alkotmány közzététele után többen is megpróbálkoztak békeközvetítéssel. A havaselvei forradalom egyik volt katonai vezetője, Gheorghe Magheru tábornok[7] például már március közepén levelet intézett Kossuthhoz, s ebben azt kérte, hogy Magyarországon és Erdélyben ismerjék el a románok „nemzetiségét és politikai jogait”, viszonzásul pedig felkínálta egy magyar–román szövetségi állam létrehozását, s megígérte, hogy a továbbiakban a dunai fejedelemségek románjai is fegyveres légiót fognak alakítani a magyar forradalom támogatására. Ennek a kezdeményezésnek azonban még nem lett s nem is lehetett foganatja – már csak azért sem, mivel Magheru, a létrehozandó szövetségi államról szólván, nem Havaselvének és Moldvának Magyarországgal történő egyesítéséről beszélt, hanem a magyar nemzet és „a kilenc millió román” uniójáról,[jegyzet 2] vagyis a magyarokkal elképzelései szerint államközösségre lépő románok közé a Kárpátokon túliakon kívül odasorolta az erdélyieket és a magyarországiakat is, ezek után pedig az ő ajánlatában Kossuth csak a maga részéről mindhalálig fenntartani kívánt magyar államegység szétzúzására irányuló törekvések újabb megnyilvánulását láthatta. Annál eredményesebb volt viszont egy Bălcescu köréhez tartozó hírlapírónak, a havaselvei forradalom elbuktakor Erdélybe menekült Cezar Bolliacnak[8] a működése; ő ugyanis Brassó felszabadulása után ott Espatriatul címen lapot indított,[9] a a következő hónapokban egyre több olvasójával érttette meg, hogy „a népek közti egyenetlenség… és viszály…” egyedül az uralkodóházak érdekeinek felel meg s ezért igazi érdekeik az erdélyi románoktól nem a magyarok elleni harcuk továbbvitelét, hanem e harc félbehagyását követelik meg.[jegyzet 3]

A legnagyobb szolgálatot pedig a magyar–román megbékélés ügyének maga Bălcescu tette. Ennek a mélyen érző és logikai következetesség tekintetében is kiemelkedő embernek ugyanis kiváltképpen fájdalmas volt arra gondolnia, „milyen alávaló és ostoba szerepet” játszanak a magyar forradalom ellen háborút folytató erdélyi románok.[jegyzet 4] Mert – vetett számot a helyzettel – az persze „nem igaz…, hogy a románokat ebben a szörnyű háborúban ne hatotta volna át és ne lelkesítette volna a nemzeti érzület és a szabadság szeretete”. Azt azonban ennek ellenére sem lehet elmondani róluk, hogy a valóságban is „a szabadságért küzdenek”, hiszen hagyván „magokat megcsalatni az osztrákoktól”, „a szabadságért a legelavultabb, legszörnyűbb és legpiszkosabb zsarnokság zászlaja alatt” szálltak síkra.[jegyzet 5] S Bălcescu természetesen tisztában volt azzal, hogy a román nemzeti érdekek érvényesítésének magyar földön nemcsak a Habsburgok állanak útjában, hanem a magyarok is. De tisztában volt azzal is, hogy a Habsburg-birodalom népeinek legfőbb elnyomói mégiscsak a Habsburgok, s ezért azt vallotta, hogy ezeknek a népeknek „előbb közösen kellene kivívniok [a Habsburg-uralom alóli] felszabadulásukat s csak azután foglalkozniok a maguk részleges felszabadításával&edqui;, a magyarán azt jelenti, hogy egyelőre „mindazoknak, akik szeretik a szabadságot, szükségszerűen támogatniok kell a magyarokat” Habsburg-ellenes harcukban, a másodlagos fontosságú kérdések rendezését pedig későbbre kell halasztaniok.[jegyzet 6]

Ezek a felismerések indították tehát Bălcescut arra, hogy 1849 tavaszán maga is újabb kísérletet tegyen az erdélyi románoknak a magyarokkal való megbékítésére, sőt a magyarok oldalán történő felsorakoztatásukra is. S tudván, hogy ehhez elengedhetetlen az erdélyi románok nemzeti követeléseinek legalább részleges kielégítése, első lépésként a magyar forradalom vezetőit szándékozott a korábbiaknál nagyobb engedmények tételére bírni. Mivel azonban a magyar vezetőket elriasztani semmiképpen sem akarta, arra eleve nem is gondolt, hogy az erdélyi románok összes követelésének azonnali kielégítésére szólítsa fel őket. Hiába vallotta tehát egyébként maga is Magyarország föderatív köztársasággá alakításának a szükségét: mikor május végén Debrecenbe érkezett s megkezdte tárgyalásait Kossuthtal és Batthyány Kázmérral, a föderáció gondolatát eleve fel sem vetette, s még csak azzal a követeléssel sem hozakodott elő, hogy a magyarok mondjanak le a magyar országgyűlés tanácskozásainak egynyelvűségéről. Annál inkább igyekezett viszont megértetni tárgyalófeleivel, mennyi hasznuk származnék a magyar–román megegyezésből a magyaroknak is s mennyi káruk a megegyezés elmaradásából. Erősen hangsúlyozta ezért, hogy Magyarország csupán kétféle jövő között választhat: „Vagy arisztokratikus-monarchikus lesz, Ausztriával összekötve, vagy demokratikus, egyesülve a románokkal”[jegyzet 7]; s nyomatékosan kiemelte, hogy a nemzetiségeket magyar részről „minden áldozat árán ki kell békíteni …, mert különben azzá lesznek Magyarország számára, ami Lengyelország és Írország Oroszország és Anglia számára”.[jegyzet 8] Amikor pedig Kossuth megjegyezte, hogy ha az erdélyi románok „függetlenségük és Havaselvével való egyesülésük” kiharcolásáért fogtak volna fegyvert, azt még csak megértené (bár helyeselni persze azt sem tudná), azt azonban, hogy céljuk látnivalóan csupán a birodalmi egység megszilárdítása, már megérteni sem képes: Bălcescu nemcsak megerősítette, hogy az erdélyi románok valóban nem törekednek Havaselvével való egyesülésre, de azt is leszögezte, hogy Erdélyt a magafajta havaselveiek sem szándékoznak elszakítani Magyarországtól, ellenkezőleg: „inkább egyesíteni” akarják véle, „sőt még ennél is többet”, egy Magyarországra és a dunai fejedelemségekre kiterjedő konföderációt is szívesen nyélbeütnének.[jegyzet 9]

Hanem Bălcescu így is kereken négy hétig volt kénytelen várni, hogy egyáltalán érdemi választ kapjon előterjesztéseire. A kormány pedig még ekkor is mindössze azt ajánlotta fel, hogy biztosítja a románok számára egyházi és iskolai ügyeik tetszésük szerinti intézésének a jogát s engedélyezi a románlakta községek közigazgatásának román nyelvűvé tételét. Mígnem azután július elején egyik napról a másikra mégiscsak fordulat következett be a kormány politikájában. Amiben a legfőbb okon, a hadihelyzet hirtelen és rohamos megromlásán kívül közrejátszott Iancu újabb kéznyújtása is. Mert Iancu – nem tudván szabadulni attól az aggodalomtól, hogy az udvari körök minden melléjük szegődött nemzetiségi politikust „csak eszköznek akarnak felhasználni”[jegyzet 10] – június végén az Abrudbányán történtek ellenére két levelet is eljuttatott a magyar forradalom táborába, s mindkettőben határozottan kinyilvánította, hogy ha a magyarok végre jobb belátásra térnének, akkor még mindig kész lenne felhagyni az ellenük vívott harccal, mivel ő is azt vallja, hogy amint „a két testvérhazában a magyar nem beszélhet létről és jövőről a román nélkül”, úgy „a román sem a magyar nélkül”.[jegyzet 11] Ezek a megnyilatkozások pedig a kormánykörökben egyszerre elültették azt a reményt, hogy ha magyar részről némi további engedményekre is ráállanának, akkor a forradalom most már csakugyan meg tudna szabadulni az erdélyi román felkelés tehertételétől.

S ezzel azután egy csapásra elhárultak a magyar kormányférfiak és Bălcescu között folytatott tárgyalások sikeres befejezésének az akadályai is, úgy hogy július 14-ére már meg is született az alkudozások eredményeit rögzítő két okmány. Az egyik, a magyarok és az erdélyi románok között kötendő békeegyezmény tervezete kimondotta, hogy a román felkelők fegyvereiket (az egyezmény még ezután esedékes aláírásának keltétől számítandó) két héten belül leteszik s azután mindnyájan felesküsznek „Magyarhon függetlenségére”, a magyar kormány viszont elismeri, hogy a románok különálló nemzetiséget (a tervezet hivatalos francia szövege szerint: une nationalité a part) alkotnak, s nemcsak ahhoz járul hozzá, hogy szabadon intézzék egyházi és iskolai ügyeiket meg hogy román nyelvű közigazgatást vezethessenek be a románlakta községekben, hanem ahhoz is, hogy ezekben a községekben a nemzetőrség vezényleti nyelve ugyancsak román legyen, a román többségű megyék igazgatása pedig ezentúl két nyelven, magyarul és románul folyjék. De beleegyezik a kormány abba is, hogy a román ortodox egyház teljesen különváljék a szerbtől, hogy a román egyház feje szintén pátriárkai cimet viseljen, hogy a románok a jövőben évente nemzeti gyűléseket tartsanak (igaz, pusztán vallási és oktatási problémáik megtárgyalására), s ezen kívül vállalja, hogy a görögkeleti románok számára külön hittudományi kart fog létesíteni a pesti egyetemen, ami meg végül az erdélyi majorsági jobbágyokat és zselléreket illeti: őket egyszer s mindenkorra mentesíti minden feudális kötelezettségüktől.[jegyzet 12] A másik egyezmény pedig (amelyet egyfelől Kossuth, másfelől Bălcescu és a hozzá csatlakozott Bolliac ezen a napon aláírásával már érvényre is emelt) a havaselvei emigránsokat felhatalmazta arra, hogy Magyarország területén megszervezzenek egy – pillanatnyilag a magyar forradalom fegyveres támogatására hivatott, de később Havaselve szabadságának kivívására is felhasználható – román légiót,[10] s kimondotta, hogy ebbe a (román vezényleti nyelvű, de legfelső fokon magyar vezénylet alá tartozó) csapatba az erdélyi felkelők is akadálytalanul beléphetnek.[11]

Amire a magyar kormány most elkötelezte magát, az még mindig nem volt persze egyértelmű az erdélyi románok valamennyi korábbi követelésének kielégítésével, sőt, látszólag az oktrojált alkotmánynak le mögötte maradt. Ténylegesen azonban a kormány most jóval több szabadságot biztosított a románoknak, mint amennyit az oktrojált alkotmány. Hiszen ez Erdélynek (és a többi koronatartománynak) önkormányzatot ígért ugyan, de – még papíron is – csupán akkorát, amekkora szinte a semmivel volt egyenlő. A július 14-i megállapodás viszont a románoknak valóságos hatalmi állásokat is biztosított, amennyiben a megyei igazgatás kizárólagos magyarnyelvűségének felszámolását kimondó pontjával lehetővé tette, hogy a megyei hatóságok meglehetősen kiterjedt – és korántsem pusztán papíron létező – önkormányzati jogait a román többségű megyékben ezután ők gyakorolják (méghozzá nem is csak Erdély, hanem a szűkebb értelemben vett Magyarország területén is).

A július 14-i megállapodás létrejötte után tehát Bălcescu abban a meggyőződésben kelhetett útra az Erdélyi Érchegység felé, hogy a magyar részről most felajánlottakat Iancuék is megnyugtatóaknak fogják találni.[12] És a további fejlemények igazolták is ebbeli várakozásait. Mert mire augusztus 3-án a felkelősereg vezetői elé tárhatta a békeegyezmény tervezetét, addigra az orosz csapatok előrenyomulása már útját vágta a megállapodás véglegesítésének és foganatosításának. Iancu azonban ekkor ennek ellenére is kötelességének tartotta elrendelni az azonnali fegyvernyugvást, hogy ezáltal – mint Kossuthnak is megírta – legalább jelképes bizonyságot szolgáltasson „a magyar nemzet iránt táplált testvéri érzületről”.[jegyzet 13]

Lábjegyzetek

  1. Kossuth a hadügyminisztériumhoz, Debrecen, 1849. május 10. Kossuth Lajos Összes Munkái XV. Sajtó alá rendezte Barta István. Budapest, 1955. 262.
  2. Magheru Kossuthhoz, Baden, 1849. március 4/16. Kivonatosan közli: Miron Constantinescu, Un document de mars 1849 d'une importance européenne (In: Nouvelles Études d'Histoire. IV.) Bucarest, 1970. 202.
  3. Lásd az Espatriatul 1849. március 25-i 1. számának vezércikkét (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről) Hely és év nélkül, (Budapest, 1948). 161.
  4. Erről Bălcescu Ion Ghicához, Pancsova, 1849. május 12. (Bălcescu Miklós válogatott írásai (továbbiakban: BMVI) Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta I. Tóth Zoltán. Budapest, 1950. 178.
  5. Erről Bălcescunak az első balázsfalvi nemzeti gyűlés 3. évfordulóján Párizsban tartott beszéde. Kivonatosan közli: Jancsó Benedek, Szabadságharczunk és a dako-román törekvések. Budapest, 1895. 66–67.
  6. Lásd: Bălcescu Ghicához, Pest, 1849. június 6. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 186–188.
  7. Erről: Bălcescu Ghicához. Pest, 1849. június 25. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 191.
  8. Bălcescu Ghicához, Pest, 1849. június 6. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 187.
  9. Erről: Bălcescu Ghicához, Debrecen, 1849. május 29. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 181.
  10. Szavait idézi: Jancsó Benedek, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. II. Budapest, 1899. 760.
  11. Iancu Simonffy József alezredeshez, Topánfalva, 1849. június 15/27. Közli: Documente la istori'a revolutiunei ungur. din an. 1848/ 9. Corespondentie relative la luptele romaniloru din Transilvani'a cu ungurii. Red. Alesandru Romanu, Transilvani'a, 1877. 54–56; illetve Iancu Ioan Gozman Bihar megyei képviselőhöz, Topánfalva, 1849. június 15/27. Közölve: ugyanott 64–65. (Az idézet az előbbiből).
  12. Projet de pacification. Kossuth Lajos Összes Munkái XV. 723–725.
  13. Iancu Kossuthhoz, Topánfalva, 1849. augusztus 3. (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről) 210.

Irodalom

  1. A Szemere-kormány nemzetiségi politikáját elemzi I. Tóth Zoltán, A Szemere-kormány nemzetiségi politikája (A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei. II. Budapest, 1952).
  2. Andrássyt bemutatja Wertheimer Ede, Gróf Andrássy Gyula élete és kora. I–III. (Budapest, 1910–1913),
  3. az ő Batthyány Kázmért belgrádi tárgyalásairól tájékoztató június 11-i levelét pedig közli Thim III.
  4. Szemerének a június 14-i minisztertanács számára készített előterjesztését s az előterjesztés elfogadásáról tanúskodó jegyzőkönyvi kivonatot lásd: Kossuth Lajos Összes Munkái XV.
  5. A magyar–román tárgyalásokat a korábban már említett műveken kívül ismerteti John C. Campbell, The Transylvanian Question in 1849 (Journal of Central European Affairs, II. 1942–1943), Silviu Dragomir, Tratativele romano–maghiare din vara anului 1849 (Cluj, 1947) és Steliana Piksová is, Buržoáznodemokratičká revolúcia v rokoch 1848&ndasah;1849 a problémy rumunsko–mad'arskej spolupráce (Historický časopis, 1968).
  6. Hatvani röpiratát idézi a II. fejezet 4. pontjának irodalomjegyzéke.
  7. Magheruról képet ad Apostol Stan és Constantin Vlădut, Gheorghe Magheru (Bucuresti, 1969);
  8. Bolliacról Ovidiu Papadima, Cezar Bolliac (Bucuresti, 1966);
  9. Bolliac brassói lapjáról pedig S(imion) Retegan, Espatriatul – ziar militant pentru ínfrătirea popoarelor (In: Anuarul Institutului de istorie din Cluj. VII. Cluj, 1964).
  10. A román légióról szóló július 14-i egyezményt lásd: Kossuth Lajos Összes Munkái XV.
  11. Bolliac és Bălcescu legfontosabb iratait magyarul is hozzáférhetőekké teszi három kiadvány: Cezar Bolliac válogatott munkái. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Balla Ernő (Hely nélkül (BukarestBudapest,) 1953), illetve Bălcescu Miklós válogatott írásai. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta I. Tóth Zoltán (Budapest, 1950) és Nicolae Bălcescu válogatott munkái. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Balogh Edgár (Bukarest, 1956).
  12. A Bălcescunak és 1849-i magyarországi tevékenységének szentelt legfőbb feldolgozások: I. Tóth Zoltán. Bălcescu Miklós élete 1819–1852 (Budapest, 1958); Gh(eorghe) Georgescu-Buzău, Nicolae Bălcescu (Bukarest, 1957); Dumitru Almas, Bălcescu, democrat-revolutionar (Bucuresti, 1962); Dan Berindei, Nicolae Bălcescu (Bucarest, 1966); Imreh István, Bălcescu és Kossuth (In: Irodalmi Almanach. III. Kolozsvár, 1952) és Balogh Edgár, Politika és irodalom egybehangzása Nicolae Bălcescu életében (In: 1848. Arcok, eszmék, tettek).


Próbálkozások a nemzetiségek megbékítésére
Föderációs javaslatok a magyar radikálisok részéről Tartalomjegyzék A képviselőház nemzetiségi határozata