A magyar–szerb viszony lassú éleződése

A Múltunk wikiből

A negyvenes éveket vizsgálva az éles harcok hiánya a szembetűnő. Ez mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy a szerbeknek körülbelül a fele a határőrvidéken élt, e katonai területre pedig nem vonatkoztak a magyar nyelvi törvények. A szerbek másik része Horvátországban, a szabad királyi városokban lakott, és csak igen kevesen tartoztak közvetlenül a magyar megyék joghatósága alá, ahol minden akadály nélkül érvényesülhetett a magyar középnemesség magyarosító nemzetiségi politikája. A szerb mozgalom vezető ereje, a polgárság, nagyrészt szabad királyi városokban tevékenykedett, ahol jelentős befolyása volt. Ezért nem is hajtották végre a rájuk sérelmes országgyűlési határozatokat. A szerb nemesség – melynek egy része ragaszkodott a nyelvéhez – és a magyar megyék szerb polgári értelmisége kisebb-nagyobb hivatalokat töltött be, eltérően például a szlovák polgári értelmiségtől. Emellett – s ez is döntő különbség volt, ha a szlovák mozgalom helyzetével hasonlítjuk össze a szerbeket – a görögkeleti egyház nemzeti egyház volt, s benne a magyarok befolyással egyáltalán nem rendelkeztek.

A szerb mozgalomban nagyobb élénkséget az 1842. évi karlócai, szerb nemzeti (ám valójában az egyházi kiváltságok alapján működő) kongresszus váltott ki. Ekkor választották meg a szerb mozgalom reakciós szárnyának későbbi vezetőjét, Josip Rajačićot metropolitává. Jovan Hadžić jogász, tanár pedig felségfolyamodványt szerkesztett, amelyben a kongresszus 53 résztvevőjével együtt egy újabb szábor (vagyis az egész magyarországi szerbséget immár nemcsak mint vallási közösséget, hanem mint nemzetet képviselő, az 1790–1791. évihez hasonló nemzetgyűlés) összehívását kérte. A kormány a magyar kancellária kívánsága ellenére engedélyezte a szábor összehívását, de egy bizottságra bízta a kongresszus napirendjének, a tanácskozás idejének és helyének eldöntését. Így azután a valóságban a kancellária álláspontja kerekedett felül, s a bizottsági tárgyalások állandó elhalasztásával sikerült a szábor összehívását megakadályozni. A nemzeti kongresszus napirendjére vonatkozó javaslat csak 1847 augusztusában készült el, s így a szábor már 1848 előtt nem ült össze.

A száboron kívül a magyar országgyűlés volt az a fórum, amelyen a szerb mozgalom hallathatta hangját. A felsőtáblán, miként a kongresszusokon, a szerb nemzeti célok szorosan egybefonódtak a görögkeleti egyház törekvéseivel, s ez esetben az egyház főpapjai voltak a szerb követelések szószólói. A főpapi megfogalmazás természetesen rányomta bélyegét e követelésekre, amelyek a szerb nép csak egy szűk rétegének, elsősorban az egyházi és a világi értelmiségnek az érdekeit tartották szem előtt. Annak ellenére, hogy a szerb főpapok a vallásszabadság polgári céljáért harcoltak, fellépésük nem volt mentes feudális vonásoktól.

Különösen az 1843–1844. évi országgyűlésen, a vallási törvény tárgyalásakor, fejtettek ki jelentős tevékenységet a szerb főpapok Rajačić vezetésével. Elsősorban a vallási kérdésekben foglaltak állást (reverzálisok, vegyes házasságok, más egyházba való áttérés stb.). Emellett többször szóba került a görögkeletiek (szerbek) hivatalviselésének, a szerb iskoláknak az ügye és a pánszlávizmussal kapcsolatos vádak, tehát olyan kérdések, amelyek a szerb nemzeti mozgalmat foglalkoztatták. Rajačić az országgyűlés főrendi tábláján, 1843 szeptemberében az 1791–1792. évi országgyűlés azon határozatára hivatkozva, amely a görögkeletiek számára többek között biztosította a birtokszerzés és a hivatalviselés jogát, kifogásolta, hogy görögkeleti (szerb) főtisztviselő nincs az országban.

Egy másik beszédében a szerb egyházfő többek között érintette az iskolák és a papnevelés kérdését. Beszámolt arról, hogy a görögkeletiek (szerbek) két gimnáziummal, két tanítóképzővel (ezek közül az egyik az aradi román képző volt) és négy teológiai intézettel rendelkeznek, más főiskoláik nincsenek. Közölte azt is, hogy egy görögkeleti szerb szemináriumot kívánnak létesíteni. 1844 júniusában pedig újabb sérelmet terjesztett elő, amely nemcsak az egyház, hanem a szerb nemzeti mozgalom sérelme is volt, csak vallási köntösben jelentkezett: a pravoszlávoknak nincs szószólójuk, képviseletük „városoknál, vármegyéknél, külön törvényszékeknél, mind politikai, mind gazdasági kormányszékeknél és a királyi udvarnál”.[1]

Bár a magyarok és a szerbek között a már ismertetett okok miatt éles nyelvharc nem folyt, a szerbek mégis szembefordultak a magyarosítással. Ennek egyik formája volt a negyvenes években, hogy rokonszenvvel figyelték és sajtójukban támogatták a magyarországi szlávok, a szlovákok és a horvátok harcát a magyarosítással szemben. Közvetlenül érintette azonban a szerbeket az 1840:VI. törvénycikknek az a határozata, amely szerint az egyházi anyakönyveket 1843-tól magyarul kell vezetni. Az ezzel kapcsolatos harc azonban csak 1848 tavaszán bontakozott ki. E küzdelem előzménye volt, hogy a magyar hatóságok megtiltották a szerb kalendáriumok terjesztését, a szerb parasztokat pedig, akik e tilalom ellenére olvasták azokat, testi fenyítéssel büntették. Nemzetiségi összeütközések formáját vették fel Temes megyében a tisztújítások is. Az ellentétek olyan méreteket öltöttek, hogy a szerbek kijelentették: szükség esetén éles fegyverekkel támadják meg azokat, kik Istentől adott anyanyelvüktől őket megfosztani szándékoznak. Ezek az ellentétek a szerbem hagyományos orientációját, a bécsi udvarral való szövetség polikáját állították előtérbe,

Ugyanekkor azonban e szövetség ellen a szerb polgárság egy része állást foglalt. A Pesten megjelenő Szerb Nemzeti Újságot (Serbske narodne novine) a szerb polgárságnak az az Ausztriával szemben álló csoportja támogatta, amely a magyarlakta megyék különböző városaiban, elsősorban a szabad királyi városokban (Buda, Pest, Komárom, Győr) szétszórtan élt, s amelynek érdekei bizonyos fokig összefonódtak a magyar nemzeti mozgalommal, a középnemesség és a magyarországi polgárság érdekével. E szerb polgárság állásfoglalása tükröződött abban, hogy a Szerb Nemzeti Újság gyakran támadta a kormányt, ami a cenzúra fokozottabb szigorítását vonta maga után. A szerb polgárság Ausztriával szemben álló csoportja 1848–1849-ben is a magyar szabadságharcot támogatta, de a szerb mozgalom egészéhez képest csak igen kis erőt képviselt.

Mindemellett a Szerb Nemzeti Újság is fellépett a magyarosító törekvések ellen. Egyik cikkében, amely a nemzetiség fenntartásáról értekezett, a magyar diplomatikai nyelv elismerése mellett óvott attól, hogy a magyar nyelv más területeket is hatalmába kerítsen, „mert nincs erőszak, amely a nemzetiséget le tudná törni, sőt éppen ellenkező eredményt ér el, szakadást idéz elő, ami a hazát veszélyezteti”.[2] A cikk, ha azt összehasonlítjuk a horvát mozgalom nézeteivel, feltétlenül több megegyezési hajlamot mutat; éles hangja és egyben mérséklete a magyarlakta megyék és a délvidék szerb polgárságának bizonyos fokig eltérő álláspontját ötvözte össze.

A Szerb Nemzeti Újság liberális nézeteket vallott, s fellépett a szerb görögkeleti egyházban tapasztalható visszaélések ellen. Ezért a görögkeleti egyház felügyelője meg is tiltotta a görögkeleti szerb iskoláknak, hogy erre az újságra előfizessenek. E kérdéssel kapcsolatban a szerbek között – érdekes módon – a Pesti Hírlapban folyt élénk Vita. A magyar nemzeti mozgalom lapja hasábjait mindkét fél számára rendelkezésre bocsátotta, de egyes megjegyzéseiből megállapítható, hogy rokonszenve a klérussal szemben a szerb polgári lap mellett állt.

A legszámottevőbb és a leginkább politikai típusú egységmozgalom a szerb volt. Nem csodálkozhatunk ezen, ha figyelembe vesszük, hogy e törekvések bázisa az 1830-ban a függetlenség útjára lépő „szerb Piemont,” a belgrádi pasalik helyén – ugyan szűk területen – kialakuló szerb fejedelemség volt.

A szerb egység első jelentős politikai koncepciója az úgynevezett alkotmányvédők politikájához kapcsolódott. Az ő támogatásukkal került a szerb fejedelmi székbe az Obrenovićok trónfosztása után az első felkelés vezérének fia, Karadjordjević Sándor (1842). Az alkotmányvédő párt a fejedelemmel együtt hátat fordított az Obrenovićok idején Szerbiában oly nagy befolyással rendelkező cári Oroszországnak, s belpolitikájában egyre erőteljesebben polgári rendszert akart kiépíteni.

Az alkotmányvédők szoros kapcsolatban állottak a lengyel emigrációval, többször kérték ki Európa két zsandárja, Ausztria és a cári Oroszország ellen harcoló Czartoryski tanácsát Szerbia bel- és külpolitikai problémáihoz. Mindez természetesen Szerbiának a cári Oroszországtól való további eltávolodásához vezetett. Ennek az irányzatnak volt a képviselője a szerb belügyminiszter, Ilija Garašanin is, aki állásfoglalását 1844-ben egy emlékiratban fejtette ki. Ez az emlékirat, amelynek Tervezet (Načertanije) volt a címe, a cári Oroszország befolyásának és a Szerbiával szomszédos másik nagyhatalom, Ausztria kelet-európai szerepének ellensúlyozására a délszlávok, s elsősorban a szerbek egyesítésének szükségességét emelte ki. A délszlávok egyesítésével Garašanin a Török Birodalom romjain, szerb vezetéssel, egy délszláv birodalom létrehozását tűzte ki célul. E délszláv birodalomnak a szerb belügyminiszter a délkelet-európai egyensúly biztosítását szánta, a két nagyhatalom, az osztrák és az orosz birodalom között. Az emlékirat pontosan számba vette a délszlávlakta területek egyesítésének módozatait, s Garasanin tervezetének megfelelően emisszáriusokat is küldött a délszláv, de főképpen a szerblakta területekre, s e küldötteknek az volt a feladatuk, hogy e szerb vezetés alatt álló délszláv állam létrehozásának útját egyengessék.

Garasanin koncepciója kétségtelenül jelentős és előremutató volt abban a vonatkozásban, hogy Tervezete Európa két zsandárjának befolyását igyekezett ellensúlyozni. Pozitív volt a szerb egység megteremtésére irányuló célkitűzése is: szükség volt a még török uralom alatt sínylődő szerb területek felszabadítására, s hogy szerb testvéreik a török igát lerázzák, ehhez akart a terv segítséget nyújtani. A szerb egységtörekvések azonban nem álltak meg a szerblakta területek határánál, Garašanin terve nem volt mentes más népeknek a létrehozandó szerb birodalomhoz való csatolásától. Ezzel kapcsolatban elsősorban a memorandumnak azt az elgondolását emeljük ki, amely a bolgárlakta területeket akarta a szerb vezetés alatt álló délszláv államhoz csatolni. Ebben a törekvésben a fejlődő szerb burzsoázia hódító étvágyának első megjelenési formáját figyelhetjük meg.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 291.
  2. Ugyanott 198.

Irodalom

Garašanin tervezetére: M. Valentić, Koncepcija Garašaninova „Načertanija.” 1844 (Istorijski Pregled, 1961. 2); R. Perović, „Načertanije” uz 1844 (Istorijski Glasnik, 1963. 1); V. Žáček, Češko i poljsko učešće u postanu Garašaninova „Načertanija”, 1844 (Historijski Zbornik, 1963).


A nemzeti fejlődés az ellentétek kiéleződése nélkül
A magyarországi románok és a magyar nemzeti mozgalom Tartalomjegyzék A magyarországi ukrán nemzetiségi törekvések