A magyar–szlovák nyelvharc további állomásai

A Múltunk wikiből
1840. október 8.
Zay Károly evangélikus főfelügyelő eltiltja L'udovít Stúrt az oktatástól.
1842. június 4.
Pavol Jozeffy szuperintendens a szlovák evangélikus papság nevében kérvényt nyújt be a királynak, amelyben tiltakoznak az erőltetett magyarosítás ellen.
1842. július 15.
Az ágostai hitvallású evangélikusok egyetemes conventje elítéli a szlovák papság Bécsbe küldött kérvényét, s vizsgálóválasztmányt küld ki az ügyben.

A negyvenes években növekvő magyarosítási törekvések mindinkább akadályozták az erősödő szlovák nemzeti igények kibontakozását. Az elmúlt évtizedekben viszonylag szép fejlődést megtett szlovák mozgalom egyelőre a korábban kialakított keretek között vette fel a küzdelmet.

A szlovák emancipációért folytatott harc eszközei az Országgyűléshez, illetve a kormányhoz intézett beadványok, valamint a sajtó voltak, s a mozgalom kívánságai mindenekelőtt a nyelvi egyenjogúságra terjedtek ki. A szlovák polgári értelmiség 1840 márciusában a magyar országgyűlés elé terjesztendő beadványában foglalta össze követeléseit. Ez volt az első jelentősebb akció a magyarosítás ellen. A petícióra a pozsonyi diákok a szlováklakta területeken aláírásokat gyűjtöttek. A beadvány szerzői átvették a nyelvharcban már hangoztatott érveket: Magyarország nemcsak a magyarok, hanem a nem magyar népek, közöttük a szlovákok hazája is, valamennyien együtt védték azt a külső támadásokkal szemben, s nem utolsósorban ezért is megilleti őket a nemzeti egyenjogúság. A beadvány azonban nem jutott el a magyar országgyűlésig, benyújtásától maguk a vezetők álltak el. Hasonlóan nem került az illetékes szervek elé Kollár javaslata sem, aki 1840-ben, a szláv kölcsönösség elveit szem előtt tartva, nemcsak a szlovákok, hanem a magyarországi szlávok követeléseit foglalta össze. Kollár a kormánytól a többi között egy szláv akadémia és más szláv kulturális intézmény megalapításának engedélyezését kérte, s felvetette a szláv tanszék megszervezésének szükségességét a pesti egyetemen. Különösen jelentős volt Kollár tervezetében az a követelés, amely a szlávok számára „ipart, gyárakat, manufaktúrákat”[jegyzet 1] kívánt. Ez is mutatja – ami később a negyvenes évek derekán már erőteljesebben jelentkezett –, hogy a szlovák mozgalom vezetői fontosnak tartották a szlováklakta területek polgári fejlődését. Kollár széles körű javaslata visszhang nélkül maradt. E nagyrészt pozitív követelések mellett azonban megmutatkoztak a szlovák mozgalom korlátai is, mindenekelőtt hajlama arra, hogy a kormányra, a dinasztiára számítson.

A szlovák nemzeti mozgalmat nagymértékben sújtotta az evangélikus egyházban fokozódó magyarosítás. E politika szerves részeként támadás indult a pozsonyi evangélikus líceum cseh-szlovák tanszéke ellen. Zay Károly gróf főfelügyelő tisztában volt Štúr munkásságának jelentőségével, s a pozsonyi cseh-szlovák tanszék nemzetébresztő tevékenységével, ezért a Németországból visszatérő Štúrnak lehetetlenné tette, hogy elfoglalja helyét a pozsonyi cseh-szlovák tanszéken. Zay és a magyar középnemesség más képviselői a pozsonyi tanszéken kívül felléptek a szlovák nemzeti mozgalom másik fontos intézménye, a lőcsei evangélikus líceum szlovák diáktársasága ellen.

Mindezeket a lépéseket élénk vita kísérte: a hazai folyóiratokon kívül (Századunk, Társalkodó) a külföldön megjelent röpiratok, valamint az Augsburger Allgemeine Zeitung tanúskodnak erről. A magyarosító kívánságokra és illúziókra a szlovák mozgalom vezetői úgy válaszoltak, hogy továbbra is elfogadták a magyart mint diplomatikai nyelvet, ugyanakkor bebizonyították, hogy a nyelvnek óriási jelentősége van a nemzet számára. Éppen ezért – vallották – a szlovákok nem mondanak le féltett kincsükről, és ellenállnak a magyarosításnak. Egyik röpiratban Štúr is rokonszenvvel üdvözölte a magyar nemzeti mozgalmat, s fejtegetéseiben volt bizonyos megegyezési készség.

A negyvenes évek nyelvharca, ha fel is vetődött a megegyezés gondolata, s számos már korábban kifejtett eszmével is találkozunk, lényegesen erősebb, élesebb küzdelem volt, mint a húszas és a harmincas évek polémiája. A röpiratos nyelvharcnak mint harci formának a jelentősége abban is kifejezésre jutott, hogy ezek az iratok bizonyos fokig átvették a többször elgáncsolt, nem engedélyezett szlovák politikai lap szerepét. A szlovák nyelvharcban kitűzött, jórészt szerény célokat, s magát a küzdelmet pedig az ausztriai, illetve magyarországi szlávok, mindenekelőtt a csehek, a horvátok és a szerbek tevékenyen segítették. A szlovák mozgalom bázisa tehát szűk volt, azt – ha erre az Ifjú Szlovákia törekedett is – nem a belső népi erők, hanem a liberális és konzervatív szláv polgárság, polgári értelmiség alkották. Utóbbiak segítségét mégsem szabad lebecsülni, hisz ez megsokszorozta a szlovák mozgalom erejét. Ezáltal vált ugyanis a szlovák nyelvharc országos mozgalommá, amelyet a birodalom határain túl élő szlávok (lengyelek, oroszok) is támogattak.

A szlovákoknak a nyelvharcban mégsem sikerült említésre méltó eredményt elérniük. A magyarosítás következménye azonban az lett, hogy bár a szlovák mozgalomnak voltak haladó céljai – s ezek a magyar liberális ellenzék programpontjaihoz hasonlítottak –, a szlovák polgári értelmiség mégis az osztrák kormány és a konzervatív párt felé orientálódott. Ezekben az esztendőkben épültek ki a szlovák mozgalom vezetőinek és az aulikus arisztokráciának a kapcsolatai; e főrangúak látszólag türelmes nézetükkel édesgették magukhoz a nemzetiségi politikusokat. Mindez szintén hozzájárult ahhoz, hogy a szlovák értelmiségiek Kollár és Pavol Jozeffy szuperintendens vezetésével 1841 végén hozzákezdtek a szlovákok Bécsbe küldendő petíciójának előkészítéséhez. 1842 elején a szlováklakta területeken aláírásokat gyűjtöttek a beadványra. Az aláírási akció eredményes volt, a petíciót több mint 200 szlovák értelmiségi írta alá. A szlovák parasztoktól – amint azt egy egykorú tanú megállapította – célzatosan nem kértek aláírásokat, nehogy a magyar középnemesség a nép fellázításával vádolhassa a szlovák polgári értelmiségieket.[1]

A petíciót küldöttség vitte Bécsbe 1842 júniusában. A beadvány a szlovák evangélikusok nevében panaszt emelt a fokozódó magyarosítás miatt. Felsorolta mindazokat a támadásokat, amelyek igazságtalanul érték a szlovák értelmiségieket, intézményeket; előszámlálta azokat az intézkedéseket, amelyek akadályozzák a szlovák mozgalom tevékenységét. Kívánságaik között szlovák cenzor, szlovák tanszékek felállítása, illetve a meglevők megerősítése és a szlovák sajtótermékek kiadásának megkönnyítése, valamint rendszeres megjelentetésük biztosítása szerepelt. Kérték a királyt, vegye pártfogásába a szlovákokat.

A szlovák küldöttséget Bécsben a kormány képviselői szívélyesen fogadták. A küldöttség kihallgatáson jelent meg Lajos főhercegnél és fogadta őket Metternich is. Végül azonban a kormányzat az audiencia során tett ígéretek ellenére sem teljesítette a szlovák értelmiség kívánságait. Mikor a magyar középnemesség tudomást szerzett a szlovák mozgalom bécsi követségjárásáról és a beadványról, újabb, az eddiginél nagyobb támadást indított a szlovákok ellen. Ez az újabb támadás hozzájárult ahhoz, hogy a szlovák mozgalom vezetői sérelmeik orvoslását később is Bécstől várták. A kérvényezésnek azonban végül is lett bizonyos eredménye – amely persze a szlovák mozgalmat nem elégíthette ki —: az udvar 1845-ben engedélyezte Štúr szlovák politikai lapjának megjelenését.

Határkövet jelentett Štúr Das neunzehnte Jahrhundert und der Magyarismus (1845) című röpirata, amely a szlovák–magyar nyelvharc berekesztő írása volt. Ebben a szlovák szerző konzervatív nézeteket fejtegetett, s felfogása Hegel hatását mutatta. Štúr e művében szembefordult a francia felvilágosodás gondolatával, s dicsérte a Szent Szövetséget. Világnézetére hallei tartózkodása idején (1838–1840) tett mélyebb hatást Hegel rendszere, elsősorban történetfilozófiája. Míg Hegelnél a keleti, az antik és a román kultúra szintézise a germán kultúra volt, addig Štúrnál az egyetemes kultúra fejlődése a keleti és az antik román kultúrától a germánon keresztül a szláv kultúráig jut el. Štúrnál a szláv kultúra volt a fejlődés betetőzése.[2]

Lábjegyzet

  1. Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 114.

Irodalom

  1. Az 1842-es szlovák kérvény anyagát Daniel Rapant adta ki: Slovenský prestolný prosbopis z roku 1842 (Liptovsky Sv. Mikuláš, 1943).
  2. Štúr fontosabb tanulmányai: Reči a state (Bratislava, 1953). Leveleit Jozef Ambruš adta ki három kötetben (Bratislava, 1954–1960). Štúr tevékenységére jelentős az 1956-ban rendezett konferencia anyaga: Ľudovít Štúr, Život a dielo 1815–1856. Sborník materiálov z konferencie Historického ústavu Slovenskej akademie vied. Szerkesztette Vladimír Matula (Bratislava, 1956). A később kibontakozott vitát összegezi Július Mésároš, Súčasný stav bádania Štúrovskej problematiky (Historiclý Časopis, 1966. 2), továbbá Ľudovít Štúr und die slawische Wechselseitigkeit. Gesamte Referate und die integrale Diskussion der Wissenschaftlichen Tagung in Smolenice 27–29. Juni 1966. Szerkesztette Ľudovít Holotík (Bratislava, 1969). Forrásértékű J. M. Hurban életrajza: Ľudovít Štúr. Rozpomienky [Új kiadás magyarázatokkal] (Bratislava, 1959). Modern életrajza: Ján Huriček, Ľudovít Štúr. Stručna biográfia (Bratislava, 1971).


A szlovák nemzeti mozgalom politikai aktivitásának megnövekedése
Tartalomjegyzék A szlovák nemzeti mozgalom differenciálódása a forradalom előtti években