A magyar diplomácia a nemzetközi elszigetelődés ellen

A Múltunk wikiből

Rákóczit az államépítés kényszere és politikai koncepciója egyaránt arra ösztönözte, hogy az egyenetlen hagyományokkal rendelkező magyar diplomáciát széleskörűen kiépítse. Diplomatái főleg köznemesek voltak, felkészültségük és tehetségük nagyon különböző. Jó érzékkel ismerte fel, hogy az európai hatalmi viszonyok bizonyos lehetőséget adnak az 1690-es évek óta növekvő nemzetközi elszigetelődésből való kitörésre. A spanyol örökösödési háború és az északi háború oka és következménye az a bizonyos érdekátrendeződés és hatalmi súlypontváltás volt, amely átformálta a töröktől is megszabaduló Európa erőviszonyait. Rákóczi mindenekelőtt azt remélte, hogy Franciaország vállalja a nyílt szövetséget Erdély beiktatott fejedelmével és az interregnumot kikiáltó Magyarország urával. A francia udvar azonban – nagyrészt Des Alleurs rosszindulatú tájékoztatása miatt – tévesen ítélte meg a helyzetet. XIV. Lajos, bár Rákóczit tekintette az egyetlen reális jelöltnek a magyar királyi trónra, úgy látta, hogy Magyarországnak nincs törvényes uralkodója, kormányformája még mindig kétséges, és nem kötött szövetséget, mert a detronizáció biztosítja a magyarországi háború folytatását.[1]

Rákóczi, hogy a francia szerződést kierőszakolja, kész volt módosítani a konföderáció török politikáját is.[2] Eddig következetesen szakított elődeinek török politikájával, reálisan mérve fel a nagy változást, ami a Porta uralmának visszaszorításával a királyi Magyarországon, Erdélyben és az európai hatalmi viszonyokban bekövetkezett. Politikáját azonban Franciaország tévesnek ítélte, mivel Konstantinápolyban Párizs még mindig a Habsburgok ellenségét, tehát a reménybeli szövetségest látta. Bírálta Rákóczi török politikáját az erdélyi rendek törökpárti szárnya is.[3] 1707 tavaszán Rákóczi a francia diplomácia és néhány erdélyi főnemes követelésére, mint erdélyi fejedelem, Henter Mihály székely főnemest küldte a Portára, hogy a diplomáciai szokások szerint fejedelmi beiktatását bejelentse, és elnyerje a szultán hivatalos elismerését. A Porta azonban azt várta, melyik fél kerül fölénybe, Franciaország vagy a Habsburg Birodalom, és ki szilárdítja meg inkább hatalmát Magyarországon, Rákóczi vagy József császár. A tapasztalt és kiválóan működő Habsburg-diplomácia pedig már megerősítette délkelet-európai támaszpontjait. Így Henter hónapokon át hiába várakozott a konstantinápolyi erdélyi házban, hogy a szultán színe elé kerülhessen.

A Vatikánba küldött Brenner Domokosnak tájékoztatnia kellett XI. Kelemen pápát a háború okairól és a szécsényi gyűlés vallásügyi végzéseiről, kérnie kellett elismerését a magyar nemzet ügyében, áldását a hadseregre és megerősítését a rendek határozatához, amellyel a Szilveszter pápa által a magyar királyokra ruházott apostoli jogok Rákóczira szálltak.[4] Rákóczi a kegyúri jog alapján nevezte ki a megüresedett munkácsi görög katolikus püspökségbe Petronius Kamenski prépostot, vissza akarta állítani az erdélyi római katolikus püspökséget, s a Kollonich halálával megüresedett esztergomi érseki szék betöltésének körülményei is arra intették, hogy mielőbb megnyerje a pápa nyílt támogatását. József császár ugyanis Keresztély Ágost szász herceget nevezte ki a magyarországi római katolikus egyház fejévé, és az aulikus magyar főurakat is mélyen sértette, hogy a nagynevű érsekek – Oláh Miklós, Pázmány Péter, Lippay György – örökébe idegen lépett. Az ezentúl hercegprímásnak nevezett új érsek pedig udvari sugallatra a magyar konföderáció híveit nyíltan elítélő pápai levél kieszközlésével igyekezett helyzetét megerősíteni. A francia párti pápa azonban a Habsburgok itáliai térhódítása miatt sem állhatott nyíltan Rákóczi mellé, akit a trónfosztás miatt, a császári propaganda élénk hírverésére is, sokan elítéltek. Mindazonáltal a pápa fogadta Brennert, a Rákóczi oldalán álló katolikus klérus tagjait az interregnum miatt megrovó és új királyválasztástól óva intő, szeptember 3-án kelt pápai levelet egyelőre nem hirdette ki, biztosította a fejedelmet és a magyar nemzetet atyai érzelmeiről, s nem hagyta jóvá I. József kinevezését, amellyel Hodermarszkyt ültette volna a munkácsi püspökségbe.

A tengernyi kudarc ellenében gyűszűnyi sikereket gyűjtögető magyar diplomácia nyugaton a protestáns hatalmaktól kapott egyértelmű biztatást, hogy a békekötésnél számíthat támogatásukra.[5] Az északi háború hatalmi viszonyai pedig új diplomáciai lehetőséget kínáltak.

I. Péter cár, miután az északi háború rá nézve kedvezőtlenül alakult, diplomáciai úton akarta elejét venni XII. Károly svéd király további térhódításának. Úgy vélte, hogy Rákóczi megnyerheti Franciaországot, hogy közvetítsen Oroszország és Svédország között. XII. Károly még 1704-ben lengyel királlyá választatta Leszczynsky Szaniszlót, s 1706-ban az altranstädti békében lemondatta II. Ágostot a lengyel trónról. A cár, mint a sandomiri svédellenes lengyel konföderáció pártfogója, a Szaniszlóval szemben állítható ellenkirály-jelöltek között Rákóczit látta a legesélyesebbnek. 1707. szeptember 15-én megkötötték Varsóban a magyar–orosz szövetséget. Rákóczi elvállalta, hogy közvetít Oroszország és Franciaország között, és ha megválasztják, elfogadja a lengyel trónt, a cár pedig erre fegyvert, pénzt, katonát ígért.[6]

A még Richelieu által kezdeményezett svéd kapcsolatokhoz ragaszkodó konzervatív francia udvar Rákóczi lépését szerencsétlennek ítélte, mert ily módon maga ellen fordítja a svéd királyt és a lengyel nemesség egy jelentős, a varsói konföderációba tömörült részét is. Rákóczi látta a nehézségeket, ismerte Svédország erejét, és a lengyel koronára kevéssé számított, de számolt az előnyökkel is. Az orosz szövetség, az államiság diplomáciai elismerése kiemelheti külpolitikai elszigeteltségéből, tevékenyebben kapcsolhatja be az európai diplomáciába, lehetővé teheti, hogy megkösse a lengyel–magyar konföderációt, és segítségére lehet, hogy megegyezzék a rácokkal, hiszen a cár már az első tárgyalás alkalmával kijelentette, kész létrehozni a magyar–rác megállapodást.[7] Rákóczi erősen szorgalmazta, hogy a cár küldje el megbízottait a Dráva vidékére kiáltványaival, amelyekben régi szabadságjogaik megújítását, szabad despotaválasztást, letelepedést, szabad vallásgyakorlatot és szabad kereskedést biztosít a mellé állóknak. A tervet mindvégig melegen tartották, a közvetítők útnak indítása azonban ma még ismeretlen okok miatt elmaradt.[8]

Irodalom

  1. A francia politikára, Des Alleurs téves tájékoztatásának felelősségét is hangsúlyozva lásd Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966); B. Köpeczi, La France et la Hongrie au début du XVIIIe siecle (Budapest, 1971); összefoglalóan: Köpeczi Béla, Rákóczi külpolitikája és a szabadságharc nemzetközi jelentősége (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980).
  2. A török politikáról Benda Kálmán, Pápai János törökországi naplói (Budapest, 1963. 5–39) ; T. Gökbilgin, Rákóczi az Oszmán Birodalomban (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980).
  3. Az erdélyi törökös ellenzékről R. Várkonyi Ágnes, Kritika és emlékezet… (A Thököly-felkelés és kora. Budapest, 1983).
  4. A vatikáni kapcsolatokról Benda Kálmán, Rákóczi és a Vatikán, Brenner apát küldetése XI. Kelemen pápához, 1707–1708 (Történelmi szemle 1959); új források alapján Köpeczi Béla, Rákóczi követe Rómában (Történelmi szemle 1982).
  5. Az angol–holland kapcsolatokra L. FreyM. Frey, II. Rákóczi Ferenc és a tengeri hatalmak (Történelmi szemle 1981); Bárczy István, A Rákóczi-szabadságharc angol–holland diplomáciája (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980).
  6. A varsói szerződés fontosabb iratai: Ráday Pál Iratai. II. 208–274; összefoglalóan: Márki Sándor, Nagy Péter cár és II. Rákóczi Ferenc szövetsége 1707-ben (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből XXIII/6. Budapest, 1913); Perényi József, II. Rákóczi Ferenc és I. Péter diplomáciai kapcsolatainak kezdetei (Magyar–orosz történelmi kapcsolatok. Szerkesztette Kovács Endre. Budapest, 1956); Váradi Sternberg János, Az 1707-es orosz–magyar tárgyalások előzményei (A Szegedi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei 1965); J. Staszewski, A magyarországi függetlenségi harc és Lengyelország (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980); J. Staszewski, Lengyel–magyar politikai kapcsolatok a szabadságharc idején (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980); V. A. Artamonov, Magyarország és az orosz–lengyel szövetség, 1707–1712 (Ugyanott); V. N. Nyikiforov, Nagy Péter cár és II. Rákóczi Ferenc (Ugyanott); G. Jonasson, XII. Károly svéd király és Rákóczi (Ugyanott).
  7. Az orosz szövetséggel összefüggően a rácok megnyerésének kérdésére az iratok: Ráday Pál Iratai. II. 307–313, feldolgozás: Benda Kálmán, Magyar–rác együttműködési törekvések a szabadságharc idején (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980);
  8. Benda Kálmán, II. Rákóczi Ferenc fejedelem diplomáciai kapcsolatai Velencével, 1704–1709 (Történelmi szemle 1984).


Küzdelmek a korszerű magyar állam megteremtéséértR. Várkonyi Ágnes
Az utolsó fejedelmi beiktatás Erdélyben Tartalomjegyzék Az aulikus magyar rendek és a pozsonyi országgyűlés