A magyar klérus kompromisszumos politikája

A Múltunk wikiből
1609
Forgách Ferenc esztergomi érsek nyomdát alapít Pozsonyban.
1615
Forgách Ferenc esztergomi érsek újra megalapítja az 1567-ben megszüntetett nagyszombati jezsuita rendházat.

Magyarországon e tekintetben más volt a helyzet, mint Lengyelországban. A lutheránus földesurak jobbágyaikat is áttérítették, a kálvinizmus meg éppen nem a magyarok szárnyai alól vagy a nemesi kúriákból kiindulva lett – már akkor alkalmazott jelzővel – „magyar vallássá”, hanem a török terület magyar földesurat közvetlenül nem uraló mezővárosaiból, mintegy alulról terjedt felfelé. Eleinte egyszerűen azért, mert a protestánssá lett nagyurak csak a mezővárosok kálvinista iskoláiban nevelkedett prédikátorokat alkalmazhattak, később pedig azért, mert a kálvinizmusban felfedezték a rendi ellenállás legharcosabb ideológiáját. Akár felülről kapta, akár saját soraiból származó prédikátoroktól fogadta el a a magyarországi magyar, szlovák és német parasztság a reformáció lutheri vagy kálvini, itt-ott unitárius változatát, két-három nemzedék alatt már a magáénak érezte azt, annál is inkább, mivel prédikátorai is soraiból származtak, kiket még a kegyuraktól való függés sem akadályozott meg abban, hogy ne érezzék, s többé-kevésbé ne juttassák kifejezésre az elnyomottakkal vállalt szolidaritásukat. Alighanem a prédikátorok szorgalmazására egészítette ki az 1608. évi országgyűlés a koronázás előtti I. cikkelyben a földesurak, szabad városok és végvárak szabad vallásgyakorlatának engedélyezését a mezővárosokéval és falvakéval. Egyesek a „templomokkal együtt” kitételt is kívánták, de ezt még a protestáns földesurak többsége sem fogadta el, a templom és a lelkész behelyezésére vonatkozó kegyúri jog korlátozását látva benne. A templomhoz való jog, lényegében a jobbágy vallásszabadsága körül alakult ki azután az évtizedekig tartó harc.

A magyar ellenreformáció sohasem mutatott jobbágyvédő arculatot, mint korai szakaszában a lengyel. A századfordulón a klérus még jelentős részét adta a Habsburg-hivatalnokságnak, s ha paraszti és polgári származású tagjai közül egyiknek-másiknak, Szuhai vagy Verancsics püspököknek lesújtó véleménye volt is a magyar rendiségről, azt nem annyira a jobbágyság elnyomásának, mint inkább a „jó rend” felforgatásának helytelenítésével fejezték ki. A rendiség győzelme azután, ha nem vetett is véget a klérus és a Habsburg-bürokrácia kapcsolatának, azt nagymértékben meglazította. A bécsi béke után a főpapi kar fő célkitűzése középkori pozícióinak visszaszerzése lett a magyar feudális uralkodó osztályon belül. Ennek volt előjele, hogy Forgách Ferenc személyében hosszú idő után ismét nagyúri származású esztergomi érseket neveztek ki (1607).

A klérus új politikai programja abból a sajátos helyzetből fakadt, hogy a rendi győzelem a protestantizmus győzelme volt, s ezzel a katolikus főpapság nem azonosíthatta magát, viszont nem állt a Habsburg-abszolutizmus ügye mellé sem, hanem a két véglet között egy olyan kompromisszumon munkálkodott, mely az őt segítő katolikus dinasztiának legalább annyi hatáskört enged, hogy a protestáns rendiséggel szemben ne legyen teljes tehetetlenségre kárhoztatva, s teljesíthesse a katolikus hit védelmének és terjesztésének hivatását. Az osztrák Habsburgok hatalmi válságának mélypontján, II. Mátyás és tanácsadója, Khlesl püspök azon erőfeszítései közepette, hogy a központi kormányzatot pénz és hadsereg nélkül a rendekkel szemben legalább maradványaiban fenntartsák, a magyar klérus politikája valóságos mentőöv volt a dinasztia számára, hogy egy nehéz évtizedet átvészelhessen.[1]

Ez az évtized a magyar ellenreformáció nagy áttörését hozta – kevés hatékony támogatással a Habsburg-dinasztia részéről, sokkal inkább a magyar feudális oligarchia engedékenységének felhasználásával. Az 1609-ben meghalt Illésházy helyébe nádorrá választott Thurzó Györgynek a türelmetlen ellenféllel szemben tanúsított türelmi politikája többet használt az ellenreformációnak, mintha a Habsburgok egész hadsereget adtak volna templomfoglalásra. Abban a hitben, hogy az abszolutista kísérleteknek végleg gátat vetett, s e gátat a klérusnak a rendi egységbe való befogadása még csak erősítheti, Thurzó s a nyugati lutheránus magyar urak többsége egyre kevésbé látott ellenséget a „pápistákban”. Nemsokára megindult a nagy partszakadás, a főnemesi családok sorozatos áttérése s ezzel együtt jobbágyaik erőszakos áttérítése. Ennek a fejleménynek ha nem is előidézője; de legsikeresebb munkálója Pázmány Péter volt.[2]

Irodalom

  1. Az ellenreformációs abszolutizmus sikertelen kísérletéhez: J. Hammer-Purgstall, Khlesl's, des Cardinals, Directors des geheimen Cabinets Kaisers Mathias, Leben I–IV (Wien, 1847–1851), jellemző protestáns- és magyarellenes megnyilatkozásokkal.
  2. Adatgazdag, de elfogult életrajz: Frankl Vilmos, Pázmány Péter és kora I–II (Budapest, 1868–1872), tárgyilagosabb: Sík Sándor, Pázmány, az ember és az író (Budapest, 1939). Pázmány kapcsolatára Bellarminóval: Őry Miklós, Pázmány Péter tanulmányi évei (Eisenstadt, 1970). Rendi valláspolitikája: Makkai László, Pázmány Péter (Élet és Tudomány 1970).


A rendi-földesúri ellenreformáció
Abszolutizmus és ellenreformáció Tartalomjegyzék Pázmány Péter politikai szerepe