A magyar liberalizmus kialakulása

A Múltunk wikiből
1833. október 7.
Zichy Ferenc főlovászmester felszólítja Kossuthot, hogy adja át kőnyomatos sajtóját, melyen az Országgyűlési Tudósításokat sokszorosította.
1833. október 9.
Kossuth kiadja kőnyomatos sajtóját. Kénytelen visszatérni a kézi sokszorosításra.
1833. november 6.
Lefoglalják Széchenyi István Stadium című művének Magyarországra csempészett példányait.

Az európai liberalizmus ideológiája humanisztikus, természetjogi, felvilágosodási gyökerekből táplálkozott. Politikai eszménye a polgárok szabad alkotmányos állama, akik az általuk választott parlament révén juttatják kifejezésre akaratukat, ellenőrzik a végrehajtó hatalmat. Az egyén szabadságát, a törvény előtti egyenlőséget, a kereskedelem, az iparűzés, a tulajdonszerzés szabadságát hirdette. Nem ismert különbséget származás, nemzetiség, vallási hovatartozás tekintetében. Mindeme szabadságjogok legfőbb biztosítékát a vélemény- és gondolatszabadság megvalósításában, a szabad sajtóban vélte megtalálni. Kettős jelszava: szabadság és tulajdon. A gazdasági életben a szabad versenyen alapuló liberalizmus kifejlett és elméleti formájában helytelenített minden megkötöttséget, vámrendszert és állami beavatkozást. Abban bízott, hogy az egyéni érdekek követése önmagában elvezet a harmóniához, az egész társadalom boldogulásához – legnagyobb teoretikusának, Jeremy Benthamnek a megfogalmazásában –, a legnagyobb szám lehető boldogságához. A konkurrencia és a munkavállalás szabadsága a tőkésnek profitot, a munkásnak munkaalkalmat teremt, a kereslet és kínálat egyensúlyban tartja a gazdasági életet. A 19. század harmincas éveiben Európa legtöbb népe számára ezeknek az eszméknek a megvalósításában rejlett a jövő ígérete.

A liberalizmus valamennyi országban a helyi viszonyoknak megfelelő módosult formákat öltött. Jelentősebb változásokon ment át azokban az országokban, amelyekben a feudalizmus válsága már előrehaladt, de a bontakozó tőkés viszonyok még kevéssé érvényesültek. Az uralmon levő feudális rend pedig, ha a bomlási folyamatot nem is volt képes megállítani, mindent elkövetett annak érdekében, hogy a régi viszonyok bomlasztását segítő liberális eszméket és gyakorlati alkalmazásuk áldásos hatásának felismerését távol tartsa. Ezek az eszmék elsősorban külföldi tapasztalatszerzés vagy külföldi olvasmányok útján találhattak utat Magyarországra. Az angol, a francia és egyes országokban, egyes alkotóknál a forradalmiságig eljutó kelet-európai romantika irodalma és művészete is hozzásegítette az egyént gátló kötöttségeinek, valós önértékeinek felismeréséhez, ezáltal az egyéni aktivitás felszabadításával vált mozgósító erejűvé és a liberalizmus szövetségesévé. Az új eszmék első, legnagyobb hatású összefoglalását nálunk Széchenyi művei adták, s elsősorban a kaszinók révén terjedtek tovább. De alkalmul szolgált a liberális eszmék terjesztésére a vármegyei politika is. Kis, néhány főből álló körök alakultak, amelyek kölcsönösen tájékoztatták egymást olvasmányaikról, terveikről és politikai törekvéseiket is megfogalmazva együttesen léptek fel a megyegyűléseken. Elérték, hogy elveiket a vármegye nemesi közönsége sajátjának fogadja el. Az iskolák, a kollégiumok diáktársaságaiban pedig a liberalizmus szellemében már a politika és az irodalom jövendő nemzetékét formálták. Mindazok, akik a kiutat keresték a válságból, nemcsak a Nyugat polgári átalakulásának elméleti és gyakorlati tapasztalatait hívhatták segítségül. Ha áttételesen, közvetítéseken keresztül is, de hatott a felvilágosodás hazai, föld alá szorított szellemi áramlata, elsősorban a magyar jakobinusok Hajnóczy nevével fémjelezhető eszmei öröksége: a Hajnóczy megfogalmazta jobbágyfelszabadítás követelménye, sőt az érdekegyesítés már általa körvonalazott gondolata. Ő volt az első, aki a polgári átalakulást összekapcsolta az önálló önkormányzattal rendelkező nemzet megteremtésének igényével. A század első évtizede óta a gazdasági szakírók is eljutottak már a válság gyökeréig, s a kapitalista agrár átalakulást szorgalmazták. A nyelvi-irodalmi mozgalom és a nyelvi újjászületés nyomán támadt vívmány: a folyvást gazdagodó, a klasszicizmustól a romantika felé forduló irodalom pedig humánus eszmények fejlesztésével, a nemzeti önismeret erősítésével, ideálok kitűzésével, a romantika diadalra juttatásával vált a hazai liberalizmus egyik forrásává és támaszává.

A rendi-függetlenségi tradíciók, mint Európa számos országában, a polgári alkotmányos mozgalmak eszmei előzményeinek számítottak. Nem is ok nélkül, hiszen a múltból itt maradt, nálunk fegyveres küzdelmekben megőrzött rendi intézményrendszer a feudális abszolutizmussal szemben a polgári alkotmányosság és a nemzeti önállóság igényével fellépő társadalmi erők küzdelmének biztosított lehetőséget, intézményes kereteket. A magyar liberalizmus tehát, ha át is vett elemeket a nyugat-európai liberalizmus eszmeköréből, nem idegen, hazai előzmények nélküli gondolatrendszer volt, hanem a magyar társadalmi fejlődés folytonosságát és viszonylagos megkésettségét egyaránt tükröző progresszív eszmei áramlat.

A magyar liberalizmus külföldi és hazai forrásainak egységes rendszerbe ötvöződése megfelelt az átalakulás ekkor felettébb kedvezőtlen erőviszonyainak, a közvetlen európai segítség hiányának, sőt a cári hatalom feudális abszolutizmus melletti beavatkozási lehetőségének, az átalakulásban érdekelt csoportok heterogenitásának, s e csoportokon belül a birtokos nemesség hegemóniájának, az állami önállóság legfőbb attributumai hiányának és az ország soknemzetiségű jellegének. Az átalakulásban érdekelt birtokos nemesség jobbágymunkán alapuló gazdaságával, roppant pénzadósságaival és kiváltságaival, a hagyományok ezer érzelmi szálával nehezen oldódott a múlt kötelékeiből, továbbá féltette vezető szerepét, amelyet továbbra is megőrizni kívánt. Ezért az „ésszerű”, „igazságos” berendezkedés követelését valós és nyomós okokkal is alá kellett támasztani ahhoz, hogy mozgósító erejű legyen. Az egyik fő érv az volt, hogy az átalakulás mindenkinek anyagi hasznot fog hozni, s ezért nem félni, hanem kívánni kell a bekövetkező változásokat; a másik pedig, hogy a korszellem kényszerítően követeli az előrelépést.

A jobbágyfelkeléstől, a társadalmi forradalomtól való félelem – különösen 1831 után – az egyik legfontosabb pszichológiai motívuma a reformok igenlésének. E félelem többnyire nem fogalmazódott meg nyíltan, de a véres rémképek olykor felidéztettek a maradiak előtt: az ő politikájuk csak ide vezethet! De volt egy másik – jóval reálisabb – veszély is: a liberális tábor legnagyobb erejű csoportjának, a saját jobbágyságával kizsákmányolóként szemben álló árutermelő birtokos nemességnek e viszony megváltoztatásáért egy harmadik erőtényező, a birodalmi abszolutizmus ellen kellett harcot folytatnia a politika bécsi, budai, pozsonyi és megyei fórumain, valamint az eszmei harc még leszűkítettebb színterein. Ez a több irányú ellentét, amely nem zárta ki annak lehetőségét sem, hogy az udvar a terhek némi könnyítése árán a jobbágyságot megnyeri, s osztályharcát manipulálva az elszigetelődött haladó mozgalmat elfojtja, arra késztette a reformpolitika kialakítóit, hogy harcába bevonja, törekvéseinek megnyerje még a velük feudális osztályharcban állókat is. Ennek elérésére fogalmazódott meg az érdekegyesítés gondolata, a magyar liberális gondolkodás legsajátosabb terméke. Új mozzanattal bővül az érdekegyesítési koncepció 1831, a cár iránti illúziót melengető nemzetiségi parasztjainak felkelése után: idegen, külső hatalmak vonzásába kerül a nemzetiségi jobbágyság, ha nem jut kedvezőbb, biztonságosabb, jobb életviszonyok közé, mint a határokon túl élő rokon nyelvű testvérei. A politikai jogok kiterjesztésével őket is érdekeltté kell tenni az ország védelmében.

A nép becsülését eszmeileg – a politikai, racionális megfontolásoktól némileg függetlenül – a romantika alapozta meg azzal, hogy – a korábbi felvilágosodás álláspontjával ellentétben – az alsóbb néposztályokat is társadalmi-kulturális értékek hordozójaként (s nemcsak egyszerű alapzataként) ismerte el. A hanyatló, elkorcsosult nemesség helyett néhányan a népben kezdték látni a tisztelt régiség, az archaikus sajátosságok megőrzőjét. Felismerték, milyen szerepe volt a népnek a magyar nyelv fennmaradásában, fejlődésében. Értékként fogadták el kultúráját, s ezáltal a népet a nemzeti sajátosságok hordozójaként és fenntartójaként ismerték el.

Az érdekegyesítés gondolata korántsem pusztán ideológiai jellegű: a tőkés árutermelés paraszti és földesúri érdeke távlatban egyaránt a feudális kötöttségek eltörlését követelte, továbbá csak az önálló polgári nemzetállam nyújthatta a felemelkedés legkedvezőbb lehetőségeit valamennyi néposztály számára; tehát valós közös érdek volt as önrendelkezés feltételeinek megszerzésére irányuló törekvés is. Az érdekegyesítés politikusai a jobbágyság számára két olyan engedmény megadását javasolták, amely nálunk eddig a nemesség kiváltsága volt, de a természetjogi érvelés szerint minden embert megillet, s a liberalizmus szerint a társadalom rendjének alapját képezi: a szabadságot és a tulajdont. ”Tulajdon és szabadság azon édes kötelékek, melyek a polgárt legszorosabban kötik hazája sorsához” – szögezte le Deák 1836. évi követjelentésében.[1] Az érdekegyesítési politikának megfelelően az átalakulás során nem a kiváltságok eltörlése – ez a nemesség zömét eltaszította volna a mozgalomtól –, hanem a meglevő nemesi jogok „kiterjesztése” volt a jelszó. „A szabadság olly kimeríthetlen kincs, melly azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sőt nő, sőt erősödik” – írta 1833-ban Kossuth.[2] A szabadság eszméje a személy- és vagyonbiztonság megteremtésében, a törvény előtti egyenlőségben konkretizálódott. Megfogalmazódott a parasztok országgyűlési képviseletének gondolata is. A tulajdon kérdése magában foglalta a jobbágy birtokbírhatási jogát (vehessen akár nemesi földet is), de a puszta jogi engedményen túlmenően a saját maga által művelt és birtokolt telkének megváltását, szolgáltatásoktól mentes tulajdonul megszerzését, vagyis az örökváltság programját. Utóbbi módozatai körül – hogy ezt a jobbágy és földesúr szabad egyezségére bízzák-e vagy kötelezővé tegyék, utóbbi esetben a megváltás földdel vagy pénzzel, továbbá állami segítséggel vagy anélkül történjék – folyik a legtöbb vita a forradalom előtti másfél évtizedben.

Az érdekegyesítés programja a polgári átalakulás tömegbázisának biztosítása mellett – és ettől elválaszthatatlanul – a nemzeti függetlenség elemeinek megóvását és lehető kibővítését, illetve a polgári nemzet megteremtését is magában foglalta. Utóbbiak átfogó rendszerezése a nemzet, a nacionalizmus fogalmi körébe tartozott.

A nacionalizmus – a 19. század nemzetteremtő, haladó nacionalizmusa – a liberalizmus elválaszthatatlan kísérőjelensége volt, s a magyar polgári reformmozgalom eszmevilágának is szerves része lett. A liberalizmus és egységes nemzetté fejlődő társadalmakat, az általuk alkotott államokat tekintette természetes keretének, ezen belül adott programot, s kidolgozta a nemzetek közötti kapcsolatok általános elveit.

A magyar nacionalizmus elméletének középpontjában is az újfajta, nem kiváltságokra alapozott közösség, a nemzet megteremtése állott. A nemzeti lét alapját – Herder nyomán – a közös nyelvben találták meg. A latin nyelv kiküszöbölésének legfőbb célja a politikai élet tágítása, az igazgatás és az igazságszolgáltatás nyilvánosságának megteremtése volt. A holt nyelv uralmának felváltása a viszonylagos többség által beszélt élő nyelvvel a politikai lehetőségek valamennyi nemzetiség számára történő bővítését eredményezte. Kezdetben ugyan csak a magyar nyelvűeket tekintették a nemzeti közösséghez tartozóknak, utóbb – megalkotva a „politikai nemzet” fogalmát – a haza minden polgárát. Végcéljuk a külső hódításnak ellenállni tudó, erős, egynyelvű nemzetállam megteremtése volt – az előrehaladó magyarosodás folyamatában oldódott volna fel a kétfajta nemzetfelfogás ellentmondása. A magyar „államnemzetet” tehát, a reális történelmi szituációnak megfelelően, s a továbbfejlődésnek is progresszív keretét és nem egyszer s mindenkorra lezárt rendszerét alkotva, egyelőre különböző nyelvű – és nemzetiségű – polgárok alkották volna. Ez a tágabb nemzet viszont már nem lehetett homogén: a vezető szerep – e felfogás szerint – történelmi hagyományai, nagyobb műveltsége, centrális földrajzi elhelyezkedése, vagyonossága révén a magyarul beszélőket illette, s ezért aki részt kívánt vonni az ország sorsának irányításában, annak magyarul kellett volna tanulnia. Néhány év múlva, amikor a nemzetiségek saját fejlődése – a magyar nyelvterjesztő törekvésektől függetlenül – eljutott arra a fokra, hogy saját nacionalista elképzeléseit szembesítse a magyar nacionalizmus programjával, a nyelvkérdés tragikus konfliktusok egész sorához járult hozzá.

A magyar liberális mozgalom társadalmi bázisa nem annyira gyenge, mint inkább rendkívül heterogén volt. A legnagyobb súlya és ezzel eszmei-politikai integráló szerepe a válságba jutott, de jelentős birtokkal rendelkező nemesség azon csoportjának volt, amely már előrehaladt árutermelése, allodiális gazdaságának túlsúlya, esetleg okszerűbb gazdálkodása, illetve saját felismeréseinek hatása alatt a kiutat a tőkés gazdálkodásra való teljes áttérésben, a feudális viszonyok felszámolásában kereste. Hatott-e a gazdasági érdekeltség közvetlenül a liberalizmus elfogadására? Fejlett gazdálkodás és haladó politikai állásfoglalás korántsem feltételezi egymást. A válságból a konszolidálódást éppen a kor mintagazdaságai példázzák – a rendszeren belül is sikerrel hajthatták végre azok, akik elegendő tőkével, a hitelszerzés kedvezőbb lehetőségeivel, előnyösebb birtokszerkezettel, kedvező piaci viszonyok között láthattak hozzá birtokuk modernizálásához. A birtokosok közötti politikai vízválasztó tehát nem a gazdálkodás hagyományos vagy modern eljárásai között húzódik, hanem azok között, akik a gazdálkodás konszolidációját a rendszeren belül hajtják végre (hagyományos módon vagy új utakat keresve), s ezért politikai értelemben konzervatívok; a másik oldalon pedig azokat találjuk, akik (esetleg időlegesen a válság további elmélyítését is vállalva) kényszerítő körülményeik vagy szubjektív felismeréseik révén a rendszeren kívül, akár új jövedelemforrások keresésével, politikai reformok útján próbálják létük biztonságát megteremteni. Hozzájuk, a polgárosodás irányába kiutat keresőkhöz intézte szavait Széchenyi; soraikból került ki Wesselényi, Bezerédj István, Lónyay Gábor, Somssich Miklós, Beöthy Ödön s a közvetlenül nem politizáló, de anyagi és erkölcsi befolyását a liberális mozgalom érdekében érvényesítő birtokosok egész sora. A nagybirtokos arisztokráciából már jóval kevesebb számban kerültek ki a reform hívei. Csaknem az ország felét sajátjának tudó birtokaival, a hitelszerzés államhatalom nyújtotta vagy biztosította lehetőségeivel, az állami, katonai és diplomáciai pozíciók birtokában még a tönkremenés, zárgondnokság viszonyai között is a meglevő viszonyok konszolidálásában látta az egyetlen megoldást. „Az Eszterházyak és osztályostársaik inkább megelégedtek a kapitalizálódás alacsonyabb fokával, semhogy tudatos szándékkal maguk járultak volna hozzá a feudális rendszer felszámolásához, amelynek legfőbb haszonélvezői voltak.”[3] Összefonódva a birodalom, sőt Európa arisztokráciájával, idegenül álltak szemben a nemzetté válás folyamatával, támaszt a dinasztiában és a diplomáciában kerestek.

A liberális táborban viszont közvetlenül a jómódú középbirtokosokból és néhány nagybirtokos arisztokratából álló legnagyobb súlyú csoport mellett ott találjuk kisebb birtokával azon iskolázott, messzebb tekintő középnemesi réteget, amelynek birtoka a megélhetést lehetővé teszi ugyan, de sokszor még egy külföldi utazás lehetőségét sem biztosítja. Ennek a rétegnek már nem a hitelszerzés, hanem a birtok kínzó gondjaitól való megszabadulás és valamely polgári vagy államigazgatási pálya megszerzése a fő gondja, pozícióját már csak a minél előbbi kibontakozás révén tartja menthetőnek. Legjobbjai között ott van Kölcsey Ferenc, Balogh János, Balásházy János vagy a fiatal Kemény Zsigmond. A kis birtokú, jobbágyi vagy kuriális földön gazdálkodó vagy birtoktalan – iparűző, hivatalnokoskodó, tanító, lelkészkedő, honorácior pályán működő – nagyszámú nemesség ugyancsak korántsem egészében híve a reformoknak. A kiváltságok tudata is elegendő volt ahhoz, hogy az azok létére büszke, az adómentesség anyagi előnyeit gyakran csak mint elvi biztosítékot élvező nemesi tömegek ellenezzék a liberálisok „engedményeit”. Nem is a liberális mozgalom volt az, amely e korábban közömbös rétegeket bevonta a politikába, hanem a kormány, amely – mint láttuk – 1819-ben egy rendeletével az addigi szokással szemben előírta, hogy a megyegyűléseken a szavazatokat egyenként számba kell venni. Noha a rendeletet 1827-ben visszavonták, s csak a követválasztás vonatkozásában tartották fenn, a század elején egyes megyékben alig néhány tucat birtokos nemes által látogatott megyegyűlések most olykor több ezres tömeget megmozgató népgyűlésekké alakultak, ahol továbbra sem mindig az érvek, hanem az állhatatosság, az anyagi áldozatok, a furfang hoztak létre gyakran ingatagnak bizonyuló többséget. Ha a befolyásolás e tömegeket gyakran ingataggá tehette is, a feudalizmus zsákutcájából végső soron csak a polgári átalakulás nyitotta új perspektívák szabadíthatták ki, s ezért a bázisuk szélesítésére törekvő reformpárti birtokosi és értelmiségi programadók joggal tartották szövetségesüknek.

A szabad királyi városok polgársága kiváltságaira féltékenyen, a nemesség régi és a feltörekvő polgári erők új szorításának veszélyérzetében elzárkózott privilégiumai mögé, a kamarának alávetett helyzete pedig kizárttá tette, hogy az országos politikában váljék a liberálisok szövetségesévé. Utóbbiak tehát programjukba vették a kiváltságos városok belszerkezetének demokratizálását, s csak ezt követően tartottak lehetségesnek a városok országgyűlési jogkörének bővítését. A modern tőkés, elsősorban kereskedelemben szerzett jövedelmeit gyarapító polgárság sem válhatott egészében a reformmozgalom támogatójává. A leggazdagabb kereskedő-nagytőkés csoport szövetségese inkább a monarchia örökös tartományaiban élő nagyburzsoázia volt; állami érdekeltségei, gazdasági érdekei, német nyelve és kultúrája nem tette rokonszenvessé a függetlenség követelményeit hangsúlyozó, magyarosodást sürgető liberális mozgalmat. Az ugyancsak idegen eredetű, zömében régi bevándorlókból álló s külső támasszal nem rendelkező, kihalófélben levő vagy asszimilálódó görög, szerb eredetű polgárság, továbbá a társadalmon kívüli létre szorított, de anyagilag erős, részben friss bevándorlókból kikerülő zsidó kereskedőréteg viszont a liberális mozgalomtól várta a felekezeti-politikai emancipációt, a piac biztosítását, a gazdasági korlátozások és a külföldi tőkemonopóliumok megszűntét, s ezért anyagilag is támogatta azt, gyorsan magyarosodott, támogatásának jelentősége pedig anyagi erejének gyarapodásával nőtt, melyet azután az ellenzéki mozgalom a liberális tendenciák erősítésével viszonzott.

A „nyomorult adózó nép” fogalmával jelzett társadalmi elesettség és alávetettség állapotából ekkorra már a mezővárosi paraszt-polgárok jelentős csoportjai váltak ki. Egyelőre még politikai jogok nélkül kezdtek érdeklődni a politika iránt, s nem véletlen, hogy a fokozatos jogkiterjesztés elvével fellépők elsősorban rájuk gondoltak.

A magyar polgári reformmozgalom tehát nem egy osztály egészének harca volt a többi társadalmi osztály ellen. A régi és az új, a feudalizmus és a polgári társadalom hívei nem azonosíthatók sem a társadalom régi és új osztályaival, sem valamelyik rétegével. A frontvonalak nem az osztályok között, hanem az osztályokon belül húzódtak, ott is nem az egyes rétegek között, hanem azok mindegyikén belül, azokat is megosztó módon. A társadalmat, amelyben az alul és felül levők hierarchikus rendjét évszázadok óta horizontális osztály, réteg (és azoknak megfeleltethető politikai) megosztódási vonalak tagolták; most új , vertikális, az addigi tagozódást keresztező erővonalak metszették, melyek közvetlenül még csak politikai táborokra bontották az egyes társadalmi rétegeket, de annak a tendenciának megfelelően, ahogyan a társadalom átrétegződése már megindult és az átalakulás győzelme után teljessé vált volna. Talán csak a társadalmi hierarchia legalsó és legszélesebb tömbjén belül nem beszélhetünk hasonló értelmű megoszlásról, hiszen a politikai életből kiszorított jobbágyság osztályharcával már évszázadok óta e rendszer tagadója.

A jobbágyság túlnyomó része ekkor még mindig inkább csak tárgya, semmint alakítója az országos politikának. A harmincas években azonban – a válság egyik világos jeleként – a haladó törekvések már megtalálják az utat a parasztsághoz, sőt soraiban helyeslésre, tudatos támogatásra találnak. „A jobbágy erőtlen – meg kívántsi is, amiolta a Hitel a kezükbe forog” – tudósít egy gazdatiszt 1831 végén a Dunántúlról. – „Nints Cholera, mondják, – az elzárás csak azért van, hogy Szétsényi az igazságot személyesen bé ne hozhassa. Már Túl a Dunán a földes Urakat, Tiszteket mind le ültette a Hitel mérge, mit szült az a könyv, a mellyet meg égetni kellett volna sajtóval-kiadójával együtt. Igen kényesen kell bánni a jobbággyal.”[4] Az úrbéri munkálat megyei és országgyűlési vitatásairól itt-ott-tudomást szereztek a parasztok is. A köztük élő kisnemesektől meghallották, uraik személyes szolgálatában kitudták, hogy őket nagyon is érdeklő kérdéseket vitatnak az urak egymás közt szűk körben és a megyegyűléseken, s osztályharcos igényeik fenntartásával, de rokonszenvvel és nagy várakozással fogadták e törekvéseket. Sőt, arra is akad példa, hogy egy robotmegtagadásra lázító bánhidai jobbágy „igen gyakorta a Paraszti Revolutiókrul szeret beszélgetni”.[5] Az ellentétek érdekegyesítési politikán belüli kiéleződésére már csak azért sem került sor, mert a parasztságon belül hangadó telkes jobbágyságnak nagyon is megfelelt a szabadság és tulajdon elvont liberális követelése, s egyelőre csak a lassan szaporodó birtokrendezési és az ezt követő elkülönözési és tagosítási eljárások sejtették, hogy milyen ellentétek feszülnek a feudalizmus majdani felszámolásának tulajdonosi egzisztenciákat teremtő folyamatában. A jobbágyság a változást – vagy a jelet a változásra – zömében most is felülről várta, s várakozásuk intenzitását tükrözi, hogy csaknem minden népboldogító kalandornak, zugügyvédnek, írástudó kiszolgált katonának bizalmat ajándékoztak. Mindenkinek hittek, aki jobbulást, kedvező ítéletet, adómérséklést, új törvényeket, enyhébb urbáriumot ígért nekik. Egyelőre még csak ennyi jelzi, hogy vannak vágyaik, amelyhez a reformpolitika csekély engedményeit mérik, s az engedmények utáni felcsigázott várakozást követő csalódás folytán előállott elégedetlenség újabb tömegnyomást eredményez. A politikában még nincs, aki megfogalmazza, s főként nincs, ahol megfogalmazódjék e tömegnyomás, hiszen a színteret még mindig az évszázados abszolutizmus-rendiség kulissza határolja s fedi részint el, részint pedig akadályozza a társadalom erőviszonyainak, valóságos tendenciáinak maradéktalan érvényesítését. A nemzetiségi jobbágyság 1848-ig szinte teljes egészében érintetlen értelmiségi rétegeinek ekkor kialakuló nacionalizmusától. Csak saját szociális követelései foglalkoztatják, s ahogy nem hall nemzetiségi kérdésről – s nem érzékel „nemzetiségi politikát” –, éppúgy nem tud arról sem, hogy urai azok, akik a mégoly csekély engedményeket nyújtják, s arról végképp semmit, hogy azok már uralkodójukkal szemben ennél jóval többre is hajlandók lennének. Így válik érthetővé, hogy egyelőre az érdekegyesítési politikának nincs mindennapi gyakorlata (attól eltekintve, hogy a jobbágy védelmére most már akad itt-ott egy-egy megyei pártvéd, aki fellép a latifundiumok földrabló önkényével szemben, s a humánus földesúr sem ritkaság éppen), még kevésbé szervezeti vagy akárcsak a jobbágyság bekapcsolását célzó szerveződési formája.

Lábjegyzetek

  1. Deák Ferenc beszédei. Sajtó alá rendezte Kónyi Manó. I. 2. kiadás Budapest, 1903. 276.
  2. Kossuth Lajos összes munkái. VI. Sajtó alá rendezte Bartha István (továbbiakban: Kossuth összes munkái. VI.). VI. Budapest, 1966. 378.
  3. Szabad György, A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (továbbiakban: Szabad György, A tatai és gesztesi Eszterházy uradalom…). Budapest, 1957). 259.
  4. Idézi: Kanyar József, Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 4. Kaposvár, 1973. 151.
  5. Idézi: Szabad György, A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom… Budapest, 1957. 231.

Irodalom

A liberalizmusról általában Wilhelm Hasbach, Die moderne Demokratie. 2. kiadás (Jena, 1921); korszakunk európai liberalizmusára: Oscar Stillich, Die politischen Parteien in Deutschland. II. Der Liberalismus (Leipzig, 1911); Oscar Klein-Hattingen, Geschichte des deutschen Liberalismus. I–II. (Leipzig, 1911): Ludwig Mises, Nation, Staat und Wirtschaft (WienLeipzig, 1919); F. Federici, Der deutsche Liberalismus (Oxford, 1944). Máig alapvető: Guido de Ruggiero, Storia del liberalismo europeo (Bari, 1925; németül: Geschichte des Liberalismus in Europa. München, 1930); Leopold v. Wiese, Der Liberalismus in Vergangenheit und Zukunft (Berlin, 1917); E. Faguet, Le liberalisme (Paris, 1903); L. T. Hobhouse, The Liberalism (New York, 1911; magyarul: Liberalizmus. Fordította Sidó Zoltán. Budapest, év nélkül); Hans Zehntner, Das Staats-lexikon von Rotteck und Welcker (List-Studien 3. Jena, 1929). Újabban: F. Watkins, The Political Tradition of the West. A Study in the Development of Modern Liberalism (Cambridge /Mass/, 1948); J. S. Schapiro, Liberalism: its meaning and history (London, 1957); J. S. Schapiro, Liberalism and the Challenge of Fascism. Social Forces in England and France, 1815–1870 (New York, 1949); D. Harris, European Historical Liberalism in the Nineteenth Century (American Historical Review, 1955. 3); F. A. Hayek, The political Ideal of the Rule of Law (Cairo, 1953); I. Collins, Liberalism in the Nineteenth-Century Europe (London, 1957); D. G. Smith, Liberalism (In: International Encyclopaedia of the Social Sciences. IX. New York, 1968. 276–282.); Sozialstruktur und Organisation europäischer Nationalbewegungen. Szerkesztette Theodor Schieder (MünchenWien, 1971); Lothar Gall, Der Liberalismus als regierende Partei (Wiesbaden, 1964); Lothar Gall, Problem der parlamentarischen Opposition im deutschen Frühliberalismus (In: Politische Ideologien und nationalstaatliche Ordnung. Festschrift für Theodor Schieder. MünchenWien, 1968); Theodor Schieder, Staat und Gesellschaft im Wandel unserer Zeit (Bonn, 1968); Obsesztvennoje dvizsenyije v doreformennoj Rossziji (Cikkgyűjtemény. Moszkva, 1965); Anna Rozentál, Razvityije liberalizma v Rossziji (Rjazanyszkij pedinsztitut. Ucsonüje Zapiszki 29., 36. Rjazany, 1961–1972); Viktor Leontovitsch, Geschichte des Liberalismus in Rußland (Frankfurt, 1957). Az osztrák liberalizmusra: Karl Eder, Der Liberalismus in Altösterreich (Wien, 1955).

A magyar liberalizmusra egykorúan: Benczúr János, A szabadság és a társadalmi rend elméletei (Pest, 1848); A magyar liberalizmus történetének átfogó feldolgozása nincsen. Barta István hivatkozott művei mellett lásd még: Kornis Gyula, A magyar művelődés eszményei 1777–1848. I–II. (Budapest, 1927). Varga Zoltán, A szabadságharc a XIX. század első felének magyar államszemléletében (Századok, 1938. Pótfüzet). Az eszmetörténeti kutatások hátramadottságát irodalomtörténet-írásunk pótolja. Az irodalmi igényű kutatások tárták fel a romantika—nemzeti eszme&mdas;liberalizmus összefonódottságát. Horváth János, Magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (Budapest, 1927, különösen 217–351.); Zolnai Béla, A magyar biedermeier (Budapest, 1940); Sőtér István, A magyar romantika (MTA Nyelv- és Irodalomudományok Osztályának Közleményei, 1954. 1; számos hozzászólással); Sőtér István, A romantika létrejötte (In: Sőtér István, Az ember és műve. Budapest, 1971); Sőtér István, Nemzet és haladás (Budapest, 1963); Fenyő István, Két évtized. Tanulmányok, kritikák (Budapest, 1968); Fenyő István, Haza és tudomány. A hazai reformkori liberalizmus történetéhez (Budapest, 1970); Fenyő István, Nemzet, nép — irodalom. Tanulmányok a magyar reformkor irodalmáról (Budapest, 1973); Szauder József, A romantika útján (Budapest, 1961). A történetírás történetéről, fontos eszmetörténeti mozzanatok kibontásával: R. Várkonyi Ágnes, A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. I–II. (Budapest, 1973). A nyelv szerepéről: Nyelvünk a reformkorban. Tanulmánygyűjtemény. Szerkesztette Pais Dezső (Budapest, 1955); Varga János, A nemzeti nyelv szerepe a polgári fejlődésben Magyarországon (Történelmi Szemle, 1961. 3).

A nemzetté válásról egykorúan: Vajda Péter, Nemzetiség (Tudományos Gyűjtemény, 1832. 6); Kiss József, A világpolgárságról és a hazafiságról (Tudományos Gyűjtemény, 1833. 3). A nemzeti fejlődés történettudományi feltárása részleteiben még elvégzendő feladat. Fontos előmunkálatok: Arató Endre, A magyar nacionalizmus kettős arculata a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet és a polgári forradalom időszakában /1790–1848/ (In: A magyar nacionalizmus kialakulása és története. Budapest, 1964); Kávássy Sándor, A nemzetfogalom kialakulása a magyar történelemben 1790–1848 (Az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola tudományos közleményei 9. Eger, 1971); Pándi Pál, Irodalom és nemzeti tudat a reformkorban (MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei 1974. 1–4).

A liberalizmus társadalmi bázisának, a birtokos nemesség életviszonyainak részletes feltárása ugyancsak még történetírásunk előtt álló feladat. Eddig csak kezdeményekről beszélhetünk: Ungár László, A magyar nemesi birtok eladósodása 1848 előtt (Századok, 1935. 4); Varga János, A bihari nemesség hitelviszonyai a polgári forradalom előtt (Történelmi Szemle, 1958. 1–2); Praznovszky Mihály, Krúdy Kálmán /1832–1861/. Adalékok a Krúdy család nógrádi ágának történetéhez (Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve. Salgótarján, 1978). A magyar liberalizmus történeti párhuzamaira lásd: Arató Endre, Kelet-Európa története a 19. mázad első felében (Budapest, 1971); Eduard Winter, Frühliberalismus in der Donaumonarchie. Religiöse, nationale und Wissenschaftliche Strömungen von 1790–1848 (Berlin, 1968); Niederhauser Emil, A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában (Budapest, 1962); Sey István, A balti kormányzóságok jobbágy-törvényhozása 1765–1819 között (Századok, 1974. 5–6); Samuel Sugenheim, Geschichte der Aufhebung der Leibeigenschaft und Hörigkeit in Europa bis um die Mitte des neunzehnten Jahrhunderts (St. Petersburg, 1861).


A korszakváltó évek
A rendszeres bizottsági munkálatok a megyék előtt Tartalomjegyzék Kormányzat és konzervativizmus