A magyar nemesi mozgalom

A Múltunk wikiből
1790 február 21.
Nemesi bandériumok kíséretében Budára érkezik a királyi korona.
1790 március
Ócsai Balogh Péter elkészíti a nemesi mozgalom országgyűlési programjává vált alkotmánytervezetét.
A Szabolcs megyei Taktakenézen parasztmozgalom tör ki.
A magyarországi vármegyék közgyűlései felszámolják II. József intézkedéseit.

A nemesi mozgolódás hullámai Magyarországon csaptak a legmagasabbra. Érthetően, hiszen a császár január 20-i dekrétuma itt – és a távoli Belgiumot kivéve csak itt – nem a harc kezdetét jelentette, hanem győzelmes végét. Ugyanakkor a magyar nemesi mozgalom nemcsak időben előzte meg évekkel a birodalom más részeit, nagyranövése tehát nemcsak a hosszabb nekifutás lehetőségéből táplálkozott, hanem mindenekelőtt abból, hegy a függetlenségi hagyomány itt volt a legelevenebb, s ez a hagyomány másutt részben vagy teljesen hiányzó társadalmi alapokra és kifejlett intézményekre támaszkodhatott.

Az alkotmányellenesen hozott rendeletek visszavonása nyomán a parttalan öröm ömlött végi g az egész országon; az ünneplésnek mintegy hivatalos keretet biztosított a szent korona Bécsből Budára való visszahozása. A korona – Kazinczy Ferenc kifejezésével: „a jeggyűrű király és nemzet közt”[jegyzet 1] – hetekre a politikai élet és a közlelkesedés középpontjába került. A kiváltságos osztályok, de részben a polgárság tagjai is, versengve tódultak, hogy a korona előtt kegyeleti tiszteletadással tegyenek hitet az ország különállása mellett. A megyék koronaőrző bandériumokat alakítottak, amelyek egységes díszöltözetben, lóháton vonultak fel. A költségekhez az egyház is hozzájárult. Ünnepségek végeláthatatlan sora kezdődött. A lelkesedés elmondhatatlan.[1]

Február 18-án a koronát szállító hatlovas hintót és kíséretét Dévénynél, az ország határán, Pozsony megye ezer főnyi lovasbandériuma fogadta. Pozsony városában a fellelkesült polgárok kifogták a lovakat és maguk húzták a hintót. Győrben az ünnepi díszbe öltözött lakosság sorfala közt vonult a menet az öreg templomba. Esztergomban harangzúgás köszöntötte. Negyednapra, február 21-én délután ágyúk ropogása, harangzúgás között ért a menet Budára, a királyi várba. „Estve Pesten és Budán a legalábbvaló ház is meg volt világosítva. Csak a tanácsháza előtt ezer gyertya égett és ötven akó veres és fehér bor folyt vala szabad italra.”[jegyzet 2] Este javában állt a bál, amikor József halálhírével a futár megérkezett. Zichy országbíró úgy döntött, másnapig titokban tartja a hírt.

József halála csak fokozta a lelkes hangulatot. Megdőlt a „német világ”, s az ország a kuruc időkre emlékeztető külsőségek között ünnepelte „szabadsága újulását”. A városokban már általánosan hordott, a bécsi divatot utánzó nyugatias polgáröltözék máról holnapra lekerült az emberekről, a század eleji magyar nemesi viselet vált ismét általánossá. „Lobogott a Zrínyi kucsmája minden fejen, lobogott a kócsagtoll a nyusztos kalpagokon, s prémet növeszte szája fölött minden” – emlékezett vissza ezekre a napokra Kazinczy.[jegyzet 3] Nagyváradon, Bihar vármegye március 15-i ünnepélyes közgyűlésére a nemesek, ”lóháton, fegyveresen, tárogatók, sípok és trombiták közt” vonultak fel, „ezeket követték a váradi lakosok lóháton, mind királyszín tafotával borított süvegekben, kócsagtollasan. Az úri asszonyok mind magyar főkötőkben, némelyek leeresztett fátyolokkal.” A felbuzdulás és a nyomában járó türelmetlenség oly magas fokra hágott, hogy előfordult: „akin német ruha találtatott, ha magyar volt, róla leszaggatták. Kompániában, bálokban magyaron kívül más ruhát nem szenvedtek.”[jegyzet 4]

A viselettel együtt visszatértek a kuruc hagyományok, nóták is. Erdélyben, a háromszéki bálon „Rákóczi táncát” járták. Boronkay Zsigmond zempléni nemesúr Rákóczi 1704-es, Európához intézett manifestumát másoltatta, több példányban is, mivel közeli újrakibocsátására számított.[2] Pest megye pedig javasolta, hogy az országgyűlés hívja haza a „hűtlenség ürügyével száműzött” kuruc bujdosók leszármazottait.

A nemesi lelkesedés azonban nem állt meg a kurucos külsőségeknél, időben még mélyebbre nyúlt vissza, s eszményét az ősi hun-szittya harcosban találta meg. Nagyváradon a diadalkapu felirata ezt hirdeti: „Kíván ország régi, ősi, nagy Attilát”.[jegyzet 5][3] „A szittyák szigorú életmódja és nevelése hajdan rettegésbe ejtette Európát” – olvassuk Nyitra megye körlevelében. „De ez az erő semmivé lesz, ha a nemzet idegen népek viseletét, erkölcseit majmolja, ha csak színjátékokkal, zenével és a társalgási szórakozással törődve elfelejti a törvényt és a szabadságot, ha túlságosan törekedvén a művelődésre, nevetségessé válik. Ha fiainak kezét puhaságban tartjuk, azok csak kéjelgésre lesznek alkalmasak, nem pedig fegyver villogtatására, ahogy azt a nemzet szigorú erkölcse követelné.”[jegyzet 6][4]

A hangulat egyébként is harcias volt, s az önbizalom egyre növekedett. Félreérthetetlenül fejezte ki a közhangulatot az Egy igaz magyar hazafi sörkentő verse, a kor talán legnépszerűbb költeménye:[jegyzet 7]

Ébredj magyar nemzet, nyisd fel már szemedet;
 Régen, hogy aluszoll, tekéntsd meg ügyedet.
A te szerencsédnek csillaga támadott,
 Régi szabadságod napja fölvirradott.
Most van az ideje, hogy te igyekezzél,
 A német igábul egyszer kivetkőzzél.
Ha most a német tégedet megejthet
 És a plundrájában újra belérejthet,
Talán soha többször te lábra nem állasz,
 Hanem örökösen rabságban szállasz.
Ne higyj neki, mert ő esküdt ellenséged,
 Irigyli, mint kutya, a te dicsőséged,
Mézet ígér mostan, mérgit nyújtja alatta,
 Hogy megfujtson téged, elszánt akaratja.

„Arany idők”, „régi szabadság”, a jelszók visszafelé, nem előre mutatnak, s azonnal felismerhetően feudális tartalmúak. A józsefi reformok nálunk is elsősorban a nemesség elevenébe vágtak, érthető, hogy a visszahatás az ő részükről következett be. Így volt ez – láttuk – a birodalom cseh és osztrák tartományaiban is. Amiben mégis a magyar mozgalom más és több volt, hogy míg ott a nemesi sérelmek ügye mást, mint a nemesség tagjait nem mozgatott meg (a cseh nyelv érdekében elhangzott szavak sem formáltak közvéleményt), nálunk a sérelmeknek nemzeti jelleget tudtak adni. Míg ugyanis az örökös tartományokban II. József rendelkezései elsősorban társadalmi és anyagi síkon érintették a nemességet, Magyarországon ehhez egyéb vonatkozások is járultak. A császár elszánt törekvése, hogy különböző jogállású országaiból egységes birodalmat kovácsoljon, a legsúlyosabb áldozatot Magyarországtól követelte. Neki kellett volna – eddigi, közjogilag törvényben rögzített különállását feladva – a többiekhez igazodnia, közjogi, közigazgatási és nem utolsósorban nyelvi téren. A magyar rendi alkotmány és a nemesi közigazgatás megsemmisítése, a német nyelv bevezetése a hivatalokban és az iskolákban az ország nyílt germanizálásának és beolvasztásának volt kezdete, s ez nemcsak a nemességet érintette. A nemesség ellenállása tehát kezdettől fogva túllépte a feudális kiváltságok, a rendi jogok megmentésének határait – amin már a történelem túlhaladt –, a rendi alkotmány védelme összefonódott a csírázó modern nemzeti gondolattal.

A nemesség tisztában volt vele, hogy a császár elleni harcot egymaga nem tudja győzelemre vinni. Ezért kezdettől fogva arra törekedett, hogy a külsők mellett belső szövetségeseket is szerezzen, azaz a nem nemesek rokonszenvét és támogatását is megnyerje. Nem volt titok, hogy a városok nehezen viselték az egyre növekvő adókat, s egyáltalán nem bánták volna, ha valaki leveszi róluk József vaskezét, mely szinte teljesen megfojtotta belső önkormányzatukat. A sorozatos rossz termés következtében fellépő éhínség, az ennek ellenére fokozódó beszolgáltatások, az újabb meg újabb katonai terhek annyira megnövelték a parasztság elégedetlenségét, hogy 1790-re már nyílt lázongásokra is sor került. A nemesség egyáltalán nem csitította az elégedetleneket, sőt hellyel-közzel még tüzelte is a parasztokat; ugyanakkor maga is hangot adott bizonyos paraszti követeléseknek az uralkodóval szemben: amikor törvénytelennek bélyegezte az újoncozásokat, vagy amikor szóvá tette a parasztok (közvetve persze a földesurakat is érintő) romló anyagi helyzetét. Ahogy Gömör megye írta 1790 legelső napjaiban az uralkodóhoz szóló fölterjesztésében: „Noha ezen adózó szegény nép Felségednek és nekünk is vérünk, mégis az emberiség méltóságából annyira leszállíttatott, hogy sokan közülök a vadaknak konyhájára szoríttatva lévén, holmi makk, fű és polyvaeledelekkel puffasztják hasukat.”[jegyzet 8] A magyarországi nemesi ellenállás tehát szélesebb társadalmi körökben is reményeket ébresztett. 1789-ben a császári megbízott, erősen túlozva a dolgokat, mar azt jelentette Bécsbe: „El kell készülni arra, hogy Magyarországon éppen olyan forradalom tör ki, mint Franciaországban.”[jegyzet 9]

Mihelyt azonban a január 18-i határozattal a nemesség ismét jogai birtokába lépett és a helyzet urává lett, mintha elfújtak volna a jobbágyvédő szólamokat. Egyszeriben azok váltak hangadókká, akik természetesnek találták, hogy a jobbágy változatlan alávetettségben és jogtalanságban maradjon. 1790 tavaszán a jobbágy már értetlenül nézte a nemesség örömujjongását, melyhez semmi köze nem volt. Ahogy Keresztesi József váradi prédikátor följegyezte naplójában a bihari megyegyűléskor: „Sok együgyű parasztok tudakozták ekkor, vajon miért örülnek most az urak? Melyre a másik így felelt: azért, hogy megholt a király.”[jegyzet 10] Idő kellett, míg a parasztság meglátta, hogy a nemesség öröme nem kis részt annak szólt, hogy visszanyerte fölötte való korlátlan rendelkezési jogát.

Mivel a központi kormányhivatalok gyakorlatilag megbénultak, a végrehajtó hatalom ténylegesen a köznemesség, a régi hatáskörükben visszaállított megyék kezébe került. Ezek saját kebelükben, szinte önállóan döntöttek a józsefi rendeletek felfüggesztéséről vagy érvényben hagyásáról. Egymással versenyezve igyekeztek eltüntetni a gyűlölt rendszer nyomait. Először a németesítő rendelkezések hatályát szüntették meg. Eltörölték a német nyelv használatát, s kimondották, hogy németül írt rendeleteket a kormányszékektől sem fogadnak el. Helyébe a megyei közigazgatásban a magyart, a törvényhozásban és az egyetemi oktatásban a latint állították vissza. A német nyelv tanítását eltörölték. Igaz, megszüntették a József által bevezetett tandíjat is. Ami azonban leginkább szívükön feküdt: megsemmisítették József minden társadalmi reformját és kezdeményezését, mely a nemesi kiváltságokat érintette. A földméréseket azonnali hatállyal beszüntették, az erre alkalmazottakat elbocsátották. A nemesi kúriákra kirakott házszámokat leverték, s a földmérési munkálatok iratait nem egy megyében nyilvánosan elégették. Néhány hét elég volt rá, hogy visszaállítsák a Mária Terézia kori állapotokat.

Lábjegyzetek

  1. Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete. Budapest, év nélkül, 164.
  2. Krónika Magyarország polgári és egyházi közéletéből. Keresztesi József naplója (továbbiakban: Keresztesi József naplója. Pest, 1868. 198.
  3. Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete. Budapest, év nélkül, 164.
  4. Keresztesi József naplója. Pest, 1868. 212.
  5. Ugyanott 198.
  6. Marczali Henrik, Az 1790/91-diki országgyűlés. I. Budapest, 1907. 22.
  7. Benda Kálmán, Ismeretlen politikai költemény 1790-ből. Irodalomtörténet, 1951. 1. sz. 101.
  8. Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. III. Budapest, 1888 568.
  9. Ugyanott 542.
  10. Keresztesi József naplója. Pest, 1868. 214.

Irodalom

  1. A korona útjáról a határtól Budáig lásd Keresztesi József naplóját: Krónika Magyarország polgári és egyházi közéletéből a XVIII. század végén (Pest, 1868, továbbiakban: Keresztesi József naplója. 196. és a következő oldalak) és Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete (Budapest, év nélkül 164.).
  2. Arról, hogy Boronkay Zsigmond Rákóczi Manifestumát másoltatta, a Zemplén megyei vizsgálat iratai tudósítanak: József nádor iratai. I. 155.
  3. A bihari megyegyűlésre és a nagyváradi diadalkapura lásd: Keresztesi József naplója 212. és 214.
  4. A további részletekre lásd Marczali 1907. I. és Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. III. (Budapest, 1888).


A köznemesi szervezkedés kibontakozása és céljai
Európa és a Habsburg-birodalom II. József halálakor Tartalomjegyzék A nemesi felvilágosodás reformelképzelései