A magyar pártok nemzetiségi programja

A Múltunk wikiből

„A magyarországi és erdélyi román nemzetnek nemzeti szervezete nem ismeri el ezen parlamentnek és kormányának arra való jogosultságát, hogy magát a román nemzet képviseletének tekintse” – mondotta Vaida-Voevod a képviselőház október 18-i ülésén és felolvasta a Román Nemzeti Párt október 12-i deklarációját: „A magyarországi és erdélyi román nemzet követeli a maga részére is a jogot, hogy teljesen szabadon és minden idegen befolyástól mentesen önmaga határozhassa meg intézményes állami elhelyezkedését és koordináltságának viszonyát a szabad nemzetek között.”[1] Másnap Juriga a Szlovák Nemzeti Tanács nyilatkozatát tolmácsolta: „…követeli a maga részére is a jogot, hogy teljesen szabadon és minden idegen befolyástól mentesen önmaga határozhassa meg intézményes állami elhelyezkedését és mellérendeltségének viszonyát a szabad nemzetek között. A szlovák nemzet nem ismeri el ezen parlamentnek és kormányának létjogosultságát, hogy magát a szlovák nemzet képviseletének tekintse.”[2] A magyarországi nemzetiségek pártjai nyíltan szakítottak az egységes politikai nemzet koncepcióval, igényelték nemzetiségük politikai-állami jellegének és önrendelkezési jogának elismerését.

A magyar kormány nem követte a bécsi föderációs kísérletet. Wekerle október 16-án bejelentette, hogy Ausztria föderatív átalakítása miatt szükségessé vált az osztrák–magyar viszony újraszabályozása. Érvényét vesztette az 1867:XII. tc., de változatlanul érvényben van a Pragmatica Sanctio, s ennek alapján törvényjavaslatot készít elő Ausztria és a magyar korona országai közti perszonáluniós viszonyra. Kilátásba helyezte a magyar–horvát kiegyezés (1868:XXX. tc.) revízióját, de hangsúlyozta a magyarországi nemzetiségi politika lényegi változatlanságát: „A nemzetiségeknek egyéni jogot kívánunk adni. Amennyire azt az egyéni teljes egyenjogúság fenntartása lehetővé teszi, szívesen fogjuk a nemzetiségi igényeket kielégíteni és efelett velük tárgyalásokba bocsátkozni, helyesebben szólva nem velük tárgyalni, hanem kívánságaik figyelem bevételével a törvényhozásnak megfelelő előterjesztéseket tenni.”[3] A kormány október 20-i ülésén perszonálunióra vonatkozó törvényjavaslatot dolgozott ki. A magyar uralkodó osztályok még ekkor sem ismerték el a nem magyar népek autonómiáját és önrendelkezési jogát.

A külügyminisztériumban szolgálatot teljesítő Ambrózy Lajos néhány nappal később maga is csodálkozva írta Tiszának: „Te épp úgy mint Wekerle, még mindig ragaszkodol ahhoz a nézethez, hogy a magyar nemzeti államot meg lehet menteni és hogy a délszláv egyesítést Szent István koronája alatt lehet létrehozni.”[4]

A nemzetiségi kérdés újabb alakulását a magyar demokratikus irányzatok sem követték kielégítően. Ezekben a napokban – október 16-án és október 22-én – a képviselőházban Károlyi Mihály kifejtette pártja programját. Elismerte Horvátország elszakadásának jogát, Magyarország tengerhez vezető útjának biztosításával és Fiume városának megtartásával. A magyarországi nemzetiségek viszonylatában általános demokratizálással megoldhatónak látta a problémát, s azt kívánta, hogy a kormány ezen az alapon kezdjen tárgyalást a nemzetiségekkel. A perszonálunió elvének kimondásával a függetlenségi program egyik fő pontja megvalósult, de az önálló magyar hadsereg és az önálló vámterület nem volt még kormányprogram, és formálisan fennállott a német szövetség is. A fő ellentét azonban a rezsimváltozásban és az ezzel együtt járó demokratizálódásban volt. Károlyi sem kívánta feladni a soknemzetiségű ország területi egységét, de demokratikusabb nemzetiségi politikát sürgetett.

A nemzetiségi kérdésben a legbaloldalibb magyar polgári irányzat, a polgári radikálisok sem jutottak el az önrendelkezés elismeréséhez. 1918 tavaszán, az oroszországi szocialista forradalom után, a breszt-litovszki béketárgyalások és a nyugati békekísérletek idején formálódott ki Jászi új terve: a Monarchia kibővítésével, de a dualizmus felszámolásával hozzák létre öt államegység – Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Csehország, Illyria (délszlávok) – föderációját, a Dunai Egyesült Államokat. Új föderációs elgondolást tartalmazó „A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok” című könyve csak 1918 októberében került kiadásra. A föderáció létrehozása – írta – a nyugati antantszövetség érdeke, mert ellensúlyozó szerepet töltene be mind Németország, mind Oroszország felé: „Nyugat-Európa érdeke, hogy a Duna és a Balkán hatalmas gazdasági és kulturális kincsek felett rendelkező népei ne lehessenek sem Oroszországnak, sem Németországnak vazallus államai. A dunai egyesült államok terve épp ezt a megoldást jelenti.”[5] Az antant felé tájékozódó föderációs terv nem állt összhangban az antantkormányok politikájával. A terv éppen azt a világpolitikai erőhátteret nélkülözte, amelyre szerzője építette, hozzászámítva azt is, hogy a dunai föderáció alakításánál tervbe vett nemzetek – csehek, lengyelek, horvátok, szerbek – már más úton haladtak. A terv tehát születésekor is irreális volt, még inkább a közönség elé kerülésekor. De mit mondott a magyarországi nemzetiségi kérdésben? Magyarország belső föderalizálását indokolatlannak tartotta. „Miért nem föderalizáljuk külön államokban a tulajdonképpeni Magyarországot? Nem föderalizáljuk azért, mert e rendszer reális előfeltételei: a földrajzi és gazdasági részekre tagoltság, ősi közjogi territoriális autonómiák folytatólagos továbbélése, több nemzet államalkotó öntudata Magyarországon nem forognak fenn.”[6] Ez a felfogás összhangban volt a polgári radikálisok 1918. márciusi új programjának nemzetiségi passzusával: „A nem magyar nyelvű polgártársaink jogos nyelvi és kulturális igényeinek kielégítése a Deák- és Eötvös-féle törvényhozás szellemében megalkotott nemzetiségi törvény értelmében.”[7] Károlyi is, Jászi is az integritás alapján állott. Ezért nem tudtak – demokratikus pozíciójuk és antantbarátságuk ellenére – a nemzetiségekkel komoly kapcsolatot kiépíteni.

A nemzetiségi program demokratizmusát tekintve 1918 októberében a szociáldemokrata párt jutott el legmesszebbre. Október 8-i kiáltványa a magyarországi nemzetek önrendelkezési jogának biztosítását kívánta, és ”az egyenjogú, szabad és demokratikus nemzetek szabad szövetkezésén, föderációján alapuló Magyarország” kialakítását.[8] A párt október 13-i rendkívüli kongresszusa tudomásul vette a kiáltvány Kunfi által adott értelmezését. Kunfi félreérthetetlenül megmondta, hogy az önrendelkezés jogába beleérti az elszakadás jogát is. „Mi a nemzetiségekkel szemben nyíltan és világosan elismerjük a nemzetek önrendelkező jogát, annak minden konzekvenciájával… A Magyarországi Szociáldemokrata Párt sem most, sem a jövőben nem fog olyan politikát támogatni, amely a fegyverek erejével, kényszereszközökkel itt tart olyan népeket, amelyek itt maradni nem akarnak.”[9] A demokratikus átalakulás vonzerejétől várta Kunfi a föderalisztikus Magyarország megmaradását. Figyelemre méltó a nemzetiségi szociáldemokrata csoportok képviselőinek felszólalása. A magyarországi német ajkú munkások képviselője kijelentette, hogy vállvetve fognak küzdeni „Magyarországnak szabaddá, demokratikussá és föderalisztikussá tételéért”.[10] A többiek hangsúlyozták, hogy helyeslik az önrendelkezés jogának biztosítását, illetve a közös harcot ezért, de az államegység föderalizált formában való megtartásáról vagy elvetéséről nem nyilatkoztak. Azt is hangsúlyozták, hogy bizalmuk csakis a szociáldemokrata párt felé irányul, egyetlen magyar polgári pártban sem bíznak.

Ezekben a sorsdöntő napokban – nagyrészt a szociáldemokrata állásfoglalás hatására – Jászi is szakított a soknemzetiségű Magyarország belső föderációját tagadó felfogásával. Október 10-én elfogadta a szociáldemokrata párt nemzetiségi programját, s most már Magyarország kívánatos belső berendezkedésével kapcsolatosan beszélt a „keleti Svájc” ideájáról. Ezekben a napokban Károlyival együtt a területi autonómia alapján tárgyalt a nemzetiségek vezetőivel. Az elszakadás jogának elismerésében azonban nem követte szociáldemokrata fegyvertársait.

Lábjegyzetek

  1. Képviselőházi Napló 1910–1915. XLI. Budapest, 1918. 345.
  2. Ugyanott, 350.
  3. Ugyanott, 275.
  4. Református Egyház, Zsinati Levéltár, Tisza-iratok. 41. tétel.
  5. Jászi Oszkár, A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Budapest, 1918, 76–77
  6. Ugyanott, 52.
  7. Mérei Gyula, A magyar politikai pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 321.
  8. Magyarország népéhez! Népszava, 1918. október 8.; A magyarországi munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai V. Budapest, 1956. 244–245.
  9. A magyarországi munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai IV/B. Budapest, 1969. 470–471.
  10. Ugyanott, 477–479.


Összeomlás és forradalom
A Monarchia bomlása és az október 16-i manifesztum Tartalomjegyzék A néptömegek forradalmasodása és a szociáldemokrata párt