A magyar polgári radikalizmus és a hasonló külföldi mozgalmak

A Múltunk wikiből
1901.
Thomas Mann: A Buddenbrook ház című regénye.
1914. június 6.
Az Országos Polgári Radikális Párt alakuló ülése.

A magyar polgári radikalizmussal rokonnak azokat a mozgalomként tevékenykedő vagy kimagasló személyek nevével jellemezhető politikai áramlatokat tekintjük Közép- és Kelet-Európában, amelyek a teljes vagy viszonylagos elmaradottság, a feudális társadalmi-politikai örökség felszámolásának feladatából kiindulva a liberalizmus megújítási kísérleteihez vagy a kispolgári-entellektüel harmadikutassághoz jutottak. Ezeket összehasonlíthatóvá teszi az, hogy törekvéseiket a politikai élet intézményes terepéről kiszorítva, a szellemi élet területén igyekeztek elsősorban megvalósítani. A kiszorulás magyarázata nem szükségképpen a politikai nyilvánosság hiánya, az illegalitás volt, ahogy ez a korszakban a cári Oroszország esetében volt. Nem is feltétlenül azok a doktrinerségre kondicionáló kezdeti körülmények olyan mozgalmak életében, amelyek az eszmei tisztázás elején tartva nem tudnak szerves kapcsolatot teremteni a végső célokat érintő nagy kérdések és a napi politika között, ezért táboruk csupán az elmélet kérdései iránt fogékony magasabb értelmiségből kerül ki. Ez jellemezte szinte mindenütt a polgári radikalizmus világnézetével is rokon neoliberalizmus helyzetét, ami sem Angliában nem vált tömegpárt ideológiává, hanem szervezeti kerete a tekintélyes, de nem parlamenti Fabian Society, sem Németországban, ahol szervezeti kerete elsősorban a Verein für Sozialpolitik volt. A magyar polgári radikalizmusra csak részben, és kisebb részben jellemző már ez a helyzet. Körében a legnagyobb szerepe még az elméleti tisztázásnak, a ”végső kérdéseknek” volt, de tevékenységüknek nem kevésbé központjában állottak az időszak legfontosabb napi kérdései: a választójog, a nemzetiségi kérdés, a vámpolitika. Ezeket a kérdéseket a Társadalomtudományi Társaság vitáin szerves egységben tudták tárgyalni a ”nagy kérdésekkel”, s ezek a viták azért tudományos színvonalukkal együtt napi politikai jelentőségűek és hatásúak is voltak.

A kulturális élet szférájába települt s ott kibontakozott radikális mozgalmak vagy meg sem kísérelték a behatolást a parlamentbe, vagy ilyenféle kísérleteik csekély eredményt értek el, viszont hatalmas tábort nyertek az alkotó értelmiség körében. Ilyen, a magyar polgári radikalizmussal összehasonlító mozgalomnak tekinthető Friedrich Naumann Nationalsozialer Verein-je, melynek vezérkarához nem kisebb szellemi rangú férfiak tartoztak, mint Max és Alfred Weber, Adolf Damaschke; s nem csekélyebb szellemekre hatott formáló erővel, mint Friedrich Meinecke, Thomas Mann és Ernst Troeltsch. Ezt a mozgalmat a kortárs értelmiség ugyanúgy egy reformkorszak megteremtőjének és hordozójának érezte, mint a magyar polgári radikalizmust a hazai progresszió értelmisége. A polgári radikalizmus mellé állíthatjuk a spanyol 1898-as generáció néven ismert kulturális, irodalmi és politikai megújulási mozgalmat, amely hazája egész szellemét átalakította, s a mai napig közvetlen előzménye minden spanyol haladó törekvésnek. Egy sorba állítható még a magyar polgári radikalizmussal Karl Kraus és folyóirata, a Die Fackel Ausztriában; Tomas Garrigue Masaryk első világháború előtti ideológusi munkássága Csehországban és Dobrogeanu-Gherea tevékenysége Romániában. A magyar polgári radikalizmusnak a politikai szférához való viszonyát és politikai stratégiáját Karl Kraus és Friedrich Naumann, mint két pólus között elhelyezve láthatjuk legtisztábban. A politikához való viszonyt tekintve Naumann mozgalma szabályos politikai párt kívánt lenni s néhány sikertelen kísérletet tett választásokon való részvételre, ezzel összehasonlítva a magyar polgári radikalizmus mint kulturális mozgalom bontakozott ki s csak későn próbálkozott a párttá szerveződéssel. Karl Kraus a politikai aktivitástól távol maradó, tisztán erkölcsi tiltakozást képviselte a kor reakciós rendszerével szemben, ahol a morális tiltakozást mozgató erkölcsi felháborodáshoz esztétikai indíttatású undor is erősen társult. Ezzel hasonlítva össze, a magyar polgári radikalizmus publicisztikáját szintén nagymértékben jellemezte az emocionális töltésű leleplező indulat, de munkásságában mégsem a feltűnést keltő korrupcióüldözés s a parttalan kor- és kultúrkritika dominált, hanem inkább a napi politikát szem előtt tartó, szélesebb politikai aktivitás szolgálatában álló politikai elméleti publicisztika.

Az ellenfelekkel szembeni összecsapás élességét és az esetleges szövetségesekhez való viszonyt nézve ugyancsak a fenti két pólus közé helyezve vizsgálhatjuk legtermékenyebben a magyar polgári radikalizmus helyzetét. Naumann mozgalmát a végletes taktikai óvatosság és reformizmus jellemezte. Kifejezett szembenállást csupán a junkernagybirtokkal és konzervatív pártjával szemben tanúsított, a másik ellenféllel, a nemzeti liberális nagyburzsoáziával már kerülni igyekezett minden összetűzést. Szövetségeseket a legellentétesebb oldalakon kerestek: egyik oldalon meg akarták nyerni a szociáldemokráciát, másik oldalon viszont leválasztani magát a császárt, a magas szoldateszkát, a felső bürokráciát a junkernagybirtokról s esetleg a burzsoáziáról is. A két ellentétes szövetségesnek ígérgették az egykori BismarckLassalle-paktum újabb összehozását, s ennek során hangsúlyozottan paradox politikai jelszavak sorát dobták forgalomba: a ”szociális császárság”, a ”liberális imperializmus” abszurditásait. A másik póluson Karl Kraus elvi intranzigenciája nem ismert szövetségest. A burzsoáziát, a pénz és az üzlet világát fanatikusan gyűlölte, e téren talán a monarchista reakció elítélésénél is messzebb ment, a szociáldemokrata mozgalom politikáját sem találta elég elvinek, következetesnek, morálisnak. Szenvedélye olykor veszélyes fronttévesztésekre is ragadtatta.

Mindkettővel összehasonlítva a magyar polgári radikalizmus kedvező megítélést nyerhet. A munkapárti reakció elleni harcban soha opportunizmust, taktikázást, megbékélési készséget nem mutatott, az újkonzervatív reakcióban sosem tévesztette el a főellenséget. Szövetségesként a liberális középpolgárság, a függetlenségi balszárny, és a szociáldemokrácia táborát tekintette s velük együtt hozta létre a választójogi harc széles progresszista frontját. A marxizmushoz és a munkásmozgalomhoz való viszonyt tekintve Naumann a szociáldemokrácia befolyásolására törekedett, annak soraiban uralomra igyekezett kívülről segíteni a Bernstein vezette revizionista irányzatot. Masaryk szigorúan polgári liberálisnak tekintette magát s elméletileg élesen szemben állt a marxizmussal. Dobrogeanu-Gherea szerepe Szabó Ervinével hasonlítható össze, az emigráns orosz narodnyikból radikális demokratává fejlődött szociológus munkássága összefonódott a román munkásmozgalom kezdeteivel s attól szétválaszthatatlan. A magyar polgári radikalizmus, számos vezető tagjának ilyen irányú szimpátiája ellenére – legalábbis nyilvánosan – sohasem kísérelte meg a magyar szociáldemokrata párt revizionista irányú átalakítását, szövetségesének a pártvezetés reformizmusba hajló centrizmusát tekintette s a másik oldalon a szoros együttműködés ellenére is megtartotta különállását a munkásmozgalom felé. A konzervatív politikai tradícióhoz és azon belül a konzervatív módon felfogott nemzeti hagyományhoz való viszonyt nézve az összevetés pólusaiként egyik oldalon Naumannt vehetjük, a másikon a spanyol 1898-as generációt. A konzervatív jobboldalról indult evangélikus lelkész, Naumann fő törekvése a porosz militarista nacionalizmus hagyománykincse s a modern liberalizmus és szociálreformer harmadikutasság összebékítése volt. II. Vilmos császárságát úgy akarta modern parlamentáris állammá alakítani, hogy ne szakadjon meg a frigyesi tradíció kontinuitása, és ne menjenek veszendőbe a romantikából örökölt konzervatív hagyomány feltételezett és olykor valóban létező értékei. A másik oldalon a spanyol értelmiségi megújulási mozgalom a 16. századi világbirodalmat visszaálmodó Spanyolország lerombolásának és a 20. századba való bevezetésének programjával lépett fel, viszont ezt a harcot nem a hagyományidegen felvilágosodás álláspontjáról folytatta, hanem a conquistador Hispania elvetett hagyományával szemben a spanyol középkor paraszti világában keresett visszautat és a Cid előtti kezdetek hagyományából lelki megújulást a reformtörekvések számára: azaz egyesítette a magyar polgári radikálisok eszmei motivációját azokkal az impulzusokkal, amelyeket egy generációval később Magyarországon a népi mozgalom hordozott. Velük összehasonlítva: a magyar polgári radikalizmus megalkuvás nélkül szakított a nemesi hagyománnyal és a romantizáló nacionalizmussal, a nemzeti hagyomány kontinuitását azonban nem tudta megteremteni. A kiformálódás időszakában, 1903–1904-ben, amikor a későbbi közjogi koalíció soraiban még demokratikus függetlenségi törekvések is helyet kaptak és ez a tábor nem zárkózott el a választási rendszer bizonyos demokratizálásától, a polgári radikálisok egy részének körében, elsősorban Jászi részéről mutatkozott törekvés a negyvennyolcas hagyomány integrálására a kialakuló polgári radikalizmus ideológiájába. Ezt a folyamatot az 1905–1906-os közjogi harc, majd a koalíciós kormány alatti helyzet megszakította. A negyvennyolcas hagyomány ekkor a polgári radikalizmus számára a nemesi nemzetfelfogás legretrográdabb változataként jelent meg, amellyel szemben csak az éles harcot érezték helyénvalónak. 1910 után, a függetlenségi párt Justh-szárnyának fellépésével – mint láttuk – ez a helyzet fokozatosan megváltozott; Jászi cikkeiben is mind határozottabban mutatkoztak a probléma újragondolásának jelei.


Politikai gondolkodás 1890–1918 között
A neoliberalizmus Tartalomjegyzék A radikális negyvennyolcasság válaszúton