A magyar rendiség jelenléte a török területen

A Múltunk wikiből

Bár a török váraiban erős őrség szolgált, területeit nem tudta megvédeni a külső behatolástól; a török hódította országrésznek nem alakultak ki állandó határai. A magyar államhatalom, a nemesség és az egyház kiszorult a török területekről, de nem mondott le ezekről, és érvényesnek tekintette a régi birtokviszonyokat. A magyar földesurak tényleges gazdálkodását azonban nemcsak a török akadályozta, hanem az is, hogy a birtokokra egyes helyeken a magyar végvárak tették rá kezüket. A katonák a török fennhatóság alatt levő területeken igyekeztek jövedelmet biztosítani maguknak. A hódoltság minden zugába bejártak, a közelebb eső falvakat pedig rendszeres fizetésre szorították. A kezdeti évtizedekben az ő fegyveres erejük biztosította a magyar adóztatás folytonosságát.[1] 1566-ig három nagy vár, Szigetvár, Eger és Gyula végezte e munka oroszlánrészét, ők szerezték meg a török terület földesúri, állami és egyházi adóinak java részét. A földesúri szolgáltatásokon kívül a hódoltsági falvak ugyanis fizették az országgyűlésen megszavazott állami adó felét, a várakhoz ingyenmunkát követeltek tőlük, az alföldi városok salétromot szállítottak Egerbe. A hódoltsági népen, ahol lehetett, megvették az egyházi tizedet is.[2] Mindez komoly bevételeket jelentett. Miután a végváriak rendszeressé tették a hódoltsági magyar adószedést, az 1560-as években a birtokos nemesség támadásba lendült, hogy visszaszerezze tőlük földesúri jövedelmeit. A birtokosok hamarosan a végvári kapitányok és katonák fölé kerekedtek, visszavették jövedelmeiket, és megegyeztek hódoltságbeli falvaikkal, hogy egy összegben róják le földesúri tartozásaikat. Ezek mellé különlegességnek számító ajándékokat kaptak: török szőnyeget, török gyolcsot stb. A kötelezettségek a szokványos jobbágyterhek mögött maradtak, de semmiképpen nem tekinthetők csupán jelképeseknek. Az elmenekült óbudai apácák a király közbelépésére hosszas huzavona után visszakapták Ceglédet, amelynek adóit előzetesen az egri őrség szedte, és mint földesurak beleszóltak az ott lakók életébe.[3] A váci püspökség Pozsonyba rendelte a török uralom alatt levő falvainak küldötteit, akik beszámoltak helyzetükről, a török követeléseiről, és a magyar egyházi földesúr részére adót vállaltak.[4]

A királyi államhatalom, ahol meg tudta tenni, saját embereivel szedette be az adót.[5] Az országgyűlés 1576-ra és 1577-re kapunként 2–2 forintot szavazott meg, és az adózó egységek új összeírását rendelte el. Ahol az ellenség miatt nem lehetett faluról falura menni, mint például Hont vármegyében, ott egyes kijelölt várakban történt meg a falusi bírák közreműködésével a kapuk nyilvántartásba vétele és az adó kivetése. Nógrád vármegyében azonban a török elfoglalta az utolsó várakat is, ezért Zólyom vagy Hont vármegyében jelöltek ki egyes várakat, hogy az adókat ki lehessen vetni. A falvak kiküldöttei a meghatározott helyeken megjelentek, és az adó kivetése az ő bemondásuk alapján történt meg. Az összegyűjtött adó is ezen az úton jutott ki a török területekről.

A végvári katonák török területeken való portyázásának a drinápolyi béke sem vetett véget. 1579-ben például a budai pasa 27 pontban sorolta fel, hogy területére honnét és hányszor hatoltak be végváriak.[6] Néhány vitézből álló portyázókon kívül 100–200 vagy 1000–2000 főnyi csapatok is megjelentek.

Másfelől viszont a török csapatok jártak be ismételten a magyar végvárak mögöttes területeire adóztatás és zsákmányszerzés céljából. Vállalkozásuk még azzal a súlyos következménnyel is járt, hogy a hódoltsági peremvidék terjedelme egyre növekedett; a megfélemlített falvak végül is meghódoltak a töröknek, rendszeres adófizetőkké váltak.

A két szemben álló hatalom kölcsönös, erőszakos beavatkozása egymás uralmi területének életébe nem volt egyedülálló, a helyi viszonyokhoz igazodva máshol is megtalálható a Török Birodalomban, a hódítás korai szakaszában a Balkán félsziget országaiban is.

E gyakorlat magyarországi létrejöttét és fennmaradását az tette lehetővé, hogy a törököknek nem sikerült a középkori Magyarország egész területét meghódítaniuk, a szemben álló felek hosszú időn keresztül nem tudtak egymás fölé kerekedni, még annyira sem, hogy egymás portyázásait megakadályozzák. Magyarország másfél évszázadon át frontvonal maradt, itt a törököket elsősorban védelmi vonaluk megtartásának és előbbre tolásának gondja kötötte le, arra már nem maradt erejük, hogy a magyar végváriak és nemesek hódoltsági behatolását megakadályozzák. Az ország megosztottságából ugyanakkor az is következett, hogy a magyar nemesség megmenekült balkáni osztályos társai sorsától, attól, hogy a szolgáltatásokra kötelezett ráják közé süllyedjen le, vagy beépüljön a török hatalmi szervezetbe. A magyar fő- és köznemesség a királyi Magyarországon vagy Erdélyben többé-kevésbé államhatalmi szinten harcolhatott az ország egységének visszaállításáért.

A magyarországi feudalizmus képviselőinek behatolása a török hódoltság területére a török–magyar egymás mellett élés sajátos fejezete. A szemben álló felek között kis időre, viszonylagos egyensúlyi helyzetben sem szünetelt a harc. A magyar végváriak szinte állandó jelenléte a török hódoltságban katonai szempontból nem járt jelentősebb haszonnal. Igaz, a törökök emiatt megerősített helyekre húzódtak vissza, és a várakból csak nagyobb csapatok mozdulhattak ki, de a komoly török hadjáratok a hódoltságon kívülről indultak el, és ezeket a legvakmerőbb helyi vállalkozások sem tudták megakadályozni. Viszont a török területeken élő lakosság munkájával és szolgáltatásaival ily módon hozzájárult a magyar végvárak fenntartásához.

A törökök visszahúzódása a megerősített helyekre a hódoltsági népnek előnyt jelentett, de a magyar részre történő adózás – a feudális kizsákmányolás módszereinek bevezetésével, illetve fenntartásával – súlyos teherként nehezedett reá. A török területen élő lakosság nehezen tudta élete fenntartását tűrhető módon biztosítani. A valóságban török fennhatóság alatt élt, a török hódítóknak kiszolgáltatva. A feudális magyar államhatalom és a földesúr nem tudta ettől megvédeni, de szolgáltatásaira továbbra is igényt tartott. A falvak nemegyszer húzódoztak az újabb teher vállalásától, sőt megtagadták az adót, a várépítési munkát. Ezzel azonban a végvári katonák vagy a földesúr megtorlását vonták magukra. Azt hozhatták fel ellenük, hogy összejátszanak a törökkel, a török kémei. Erre is volt példa, előfordult, hogy a törökhöz fordultak panasszal: szpáhi földesuruk nem biztosít számukra védelmet. A hódoltsági nép magatartását azonban nem ez jellemezte. A magyar végváriakat gyakran ők tájékoztatták a törökök hadi készületeiről. Ha a portyázó török csapat követelte, hogy valamelyik magyar várhoz kalauzolják, úttalan utakra vezették őket, és inkább vállalták a büntetést. A török túlzó követelései és a végváriak fosztogatásai ellen nemegyszer kérték a magyar földesúr védelmét. Bár sokat nem értek el, olykor mégis kaptak támogatást.[7] Nádasdy Tamás nádor 1555 elején Tojgun budai pasa előtt szóvá tette a hódoltsági népre nehezedő török követelések elviselhetetlenségét is: „Ki hallotta valaha, hogy a mindkét részre szolgáló nyomorult jobbágyokat nyest-, farkas- és rókabőrök követelésévei terheljék? És mégis a ti embereitek ezt teszik és ... véget nem érnek egyéb zsarolásaik, amelyek a nyomorult jobbágyok számára semmiképpen nem elviselhetők, hiszen csak mezőgazdasági termékeikből szoktak uruknak meghatározott részt átadni; katonáitok túlzott és szokatlan követelései miatt annyira tönkrementek, hogy semmijük sem maradt nagyon keserű és a halálnál is rosszabb életükön kívül. Mikor pedig szegénységükre hivatkoznak, a bégek és a vajdák szörnyű fenyegetések között hányják a szemükre, hogy hazudnak, és ha egyebük nincsen, feleségüket és gyermeküket szolgáltassák ki.”[jegyzet 1] Nádasdy restelli felsorolni az összes méltánytalanságot, amelyekkel a szegény népet gyötrik. Csak annyit fűz hozzá: sem a magyar királynak, sem a török szultánnak nem érdeke, hogy erőszakosságokkal pusztává tegyék a földet, pedig az ilyen bánásmód oda fog vezetni.

Abban a reményben, hogy uruktól védelmet kapnak, a falvak nemcsak kényszerből fizették a magyar adókat. Érdekük is azt kívánta, hogy ne álljanak ellentétben a magyarországi hatalmakkal, hiszen kereskedőik gyakran megjelentek ottani városokban, vásárokon. A hódoltsági területek adózása tehát sokféle okra vezethető vissza.

A hódoltsági nép magyar részre történő adóztatása általában kisebb mérvű volt, mint a török követelése. Igaz, hogy a hódoltság területén hiányzott a földesúrnak teljesített robot, amely Habsburg-Magyarországon ebben az időben a lakosság legsúlyosabb terhe. Igaz, hogy a török uralom alatt a jobbágyoknak nem kellett katonáskodniok. Viszont a török követelései gyakran nem állottak meg a defterekben előírt kötelezettségek határán, hanem kiszámíthatatlan és szokatlan terheket róttak a lakosságra. Dobsina például nem is a meghódított területen feküdt, hanem a török által rendszeresen adóztatott határsávban, az úgynevezett hódoltságban. Szabályosan megfizette adóját, de amikor új szpáhi-birtokos vette át a helységet, ugyanabban az évben másodszor is be akarta hajtani az adót.[8] A dobsinaiak hiába védekeztek, hogy kötelezettségüknek már eleget tettek, a füleki török őrség éjszaka kifosztotta a várost, és sokakat elhurcolt. Az elhurcoltak, ha kibírták az embertelen bánásmódot és az út fáradalmait, rabszolgapiacra kerültek, és a szegények, akikért senki nem fizetett váltságdíjat, alig remélhették, hogy valaha is szabadulnak.

A rabszolgasors réme mindazoknak a területeknek a lakóit fenyegette, ahol török csapatok megfordultak. Családokat szakítottak szét, és ebből sok-sok egyéni tragédia származott. Még az is előfordult, hogy a férj elkerülte a fogságot, de feleségét elhurcolták.[9]

A ráják között a „hitetleneket” jogilag megkülönböztették a moszlimoktól. Ez mind az adóztatásban, mind a jogok gyakorlásában megmutatkozott. A nem mohamedánok templomukat csak külön engedéllyel javíthatták. Színes ruhát, sárga csizmát vagy papucsot nem viselhettek.[10] A tilalom hatása a hódoltsági nép házán, viseletében is megmutatkozott. A török jelenléte, az élet bizonytalansága a hódoltság lakóinak minden. napjait súlyosan terhelte.

Az érem másik oldalán viszont a magyar–török érintkezés pozitív hatásai valamelyest enyhítik a török hódítás képének sötét színeit. A török területeken nem alakult ki az „örökös jobbágyság” rendszere. Azok a városok, ahol nem volt török helyőrség vagy igazgatási központ, és ahol a gazdasági feltételek kedveztek, tovább fejlődtek, belső igazgatásukat és vallási életüket nagyrészt önállósították a török hatóságoktól. A nem mohamedánokat sújtó jogi megkülönböztetéseken belül ugyanis a törökök azzal már alig törődtek, hogy a hódoltsági nép melyik keresztény vallást követi. Engedték, hogy protestáns prédikátorok működjenek a hódoltságban. Leginkább a közöny jellemezte őket, amelybe a papok üldözése éppúgy belefért, mint a „vallási türelem” megnyilatkozásai, ahogy az egyik budai pasa kijelenti: „egy Istenünk van, egy emberek vagyunk, ha hitünkre különbözünk is”[jegyzet 2]

A török és a magyar várak katonái nem állottak szemben egymással mindig ellenségként, a béke idején a lándzsatörés, a párviadalok a lovagi szabályok szerint folytak le. Bár a török rendszer és az itt élő törökök anyagi és szellemi kultúrája a magyarok számára idegen volt, hatásuk alól mégsem vonhatták ki magukat. A gyümölcs- és virágkertészet a török által Ázsiából, Kisázsiából és a Balkánról közvetített új gyümölcsökkel, virágokkal gazdagodott. A bőr- és fazekasiparban, a ruházkodásban és a konyhán fel-feltűnnek török minták is. A keleti motívumok helyet kaptak a költészetben, a zenében és a díszítőművészetben is. Az új fogalmak kifejezésére mintegy 800 szót vettek át az oszmán-török nyelvből, főleg a közigazgatás terü1etén. Másrészt olyan szavak is voltak, melyeket – az általuk korábban nem ismert fogalmakkal együtt – a törökök kölcsönöztek a magyarból.[11]

Lábjegyzet

  1. Nádasdy Tamás levele Tojgun pasának. 1555. április 19. Országos Levéltár Nádasdy levéltár Missiles.
  2. Révész Imre, Magyar református egyháztörténet. 1. 1520 tájától 1608-ig. Debrecen, 1938. 312.

Irodalom

  1. A jövedelmek beszedésére: Fekete LajosKáldy-Nagy Gyula, Budai török számadáskönyvek (Budapest, 1962).
  2. A török fennhatósága alatt élő nép adóztatására magyar részről: Szakály Ferenc, Magyar adóztatás a török hódoltságban (Budapest, 1981).
  3. Az óbudai apácákra: Káldy-Nagy Gyula, Harács-szedők és ráják (Budapest, 1970).
  4. A váci püspökség adószedésére: Országos Levéltár UetC 62/32.
  5. Adószedés a töröktől megszállott határmenti területeken: Soós János levele a Magyar Kamarához, 1576. április 1. Országos Levéltár Litterae ad cameram exaratae.
  6. A budai pasa levele 1579-ben: A budai pasák magyar nyelvű levelezése I. 1553–1589. Szerkesztette Takáts SándorEckhart FerencSzekfű Gyula (Budapest, 1915).
  7. A magyar földesúr közbelépésére a török követeléseivel szemben: a garamnémetiek levele az esztergomi érsekhez, 1570—1572. (Jobbágylevelek. Összeállította H. Balázs Éva. Budapest, 1951).
  8. Az új szpáhi-birtokos követelésére: Salamon Ferenc, Magyarország a török hódítás korában (Budapest, 18852).
  9. A feleség visszatérésére a török fogságból: Huszár Gál levele Bullinger Henrikhez, 1537. október 26. Historia Ecclesiae Reformatae in Hungaria et Transylvania … concinnata a Friderico Adolpho Lampe (Debreczeni Ember Pál). (Utrecht, 1728).
  10. A keresztény lakosságra vonatkozó tilalmakat összefoglalta: Szekfű Gyula, Magyar történet. A tizenhetedik század] ([[Budapest#1941|Budapest, 1941]–19437).
  11. Az oszmán-török jövevényszavak a magyarban, magyar jövevényszavak a törökben: Kakuk Zsuzsa, Cultural words from the Turkish occupation of Hungary (Studia Turco-Hungarica 4. Budapest, 1977); Fekete Lajos, Az oszmánli-török nyelv hódoltság kori magyar jövevényszavai (Magyar Nyelv 1930).


A török berendezkedés Magyarországon
Ipar és kereskedelem Tartalomjegyzék