A magyar rendiség országegyesítő törekvései

A Múltunk wikiből
1611
március 24. II. Mátyás lemondatja bátyját, II. Rudolf császárt a cseh királyi címről. (Május 23-án Mátyást Csehország királyává koronázzák Prágában.)

Ahogy az ellenreformációt, úgy a bécsi béke és a harmincéves háború kezdete közötti, Erdély önállósága ellen irányuló támadásokat is II. Mátyás és Khlesl bíboros[1] abszolutista rendszerének szokás tulajdonítani. Ha a rendszer csak annyiban volt „abszolutista”, hogy az amúgy is hiányos központosítást próbálta a teljes elsorvadástól megmenteni, akkor az erdélyi önállóság elleni támadásait sem annyira saját, mint inkább a magyar rendiség kezdeményezéseinek kell tekinteni. A bécsi udvar természetesen éppúgy helyeselte és segítette az Erdély elleni akciókat, mint az ellenreformációt, de egyiket sem volt képes önállóan kézbe venni, s még kevésbé az újjáépítendő központosítás szekerébe fogni. II. Mátyás történetírója, Elias Berger a rendi nemzetek önállóságát tiszteletben tartó új rendszert, az osztrák–magyar–cseh „trinubiumot” (a későbbi utókor sokat emlegetett, de soha meg nem valósult „trializmusának” előképét) – mint akkori értelemben vett „alkotmányos” monarchiát – a Habsburgok nagy tetteként magasztalta,[2] míg valójában a szekeret nem is három-, hanem hatfelé húzták az egyes országok rendjei. Politikájuk összehangolását és állandó együttműködésük kiépítését a morva Karel Zerotin Bécs háta mögött próbálta meg, de ő sem ért el több sikert, mint Khlesl a maga központosító kísérleteivel. Ilyen körülmények között nem történhetett egyéb, mint hogy az akkor legerősebb magyar rendiség bizonyos fokig a külpolitikában is kezdeményezési lehetőséget kapott. Ha a „hosszú háború” utáni fáradtság, a belső erők gyöngesége, a külső segítség mozgósítatlansága lehetetlenné nem teszi, ez a külpolitika közvetlen törökellenes élt vehetett volna fel. A török háború kockázatát azonban a bécsi udvar – a harmincéves háború már érezhető előszelében – nem vállalhatta. Ehelyett szabad kezet engedett a magyar rendeknek, hogy Erdély elfoglalásával próbálkozzanak, mégpedig úgy, hogy a konfliktus felelősségét az erdélyi fejedelemre hárítsák, nehogy a Porta felmondja a zsitvatoroki békét.

A magyar rendi politika vezetőinek minden okuk megvolt Erdély katonai elfoglalására. Magyarország újraegyesítésének első lépéseként már Illésházy nádor is ezt követelte Bocskaival szemben, s programját, fenntartásokkal ugyan, utódja, Thurzó is átvette. Minél szélesebb területi bázisra támaszkodhat, annál hatékonyabban védheti önkormányzatát: ez a belátás mozgatta a rendi országegyesítő politikát. De a hajdúveszély is – mely Báthori Gábor és Nagy András szövetségével állandósult, és azzal fenyegetett, hogy a hajdúság hazája, a Tisza-vidék elszakad – cselekvésre ösztönzött. A katolikus klérus és az arisztokrácia Erdély ellenreformációt akadályozó beavatkozásával is számot vetett. Érthető tehát, hogy főleg ők viselték szívükön Erdély „felszabadítását”, amit Thurzó és a protestáns rendek csak ímmel-ámmal helyeseltek, idővel pedig – felismerve, hogy hátráltatja a protestáns ügyet – egyre nyíltabban helytelenítettek. Így a kezdeményezés mindenestől a két Forgách, Ferenc érsek és öccse, a Pázmány által megtérített Zsigmond felső-magyarországi főkapitány kezébe került.

Irodalom

  1. Žerotin és Khlesl politikájáról lásd a fentebb idézett műveket.
  2. A Habsburg-birodalom rendi koncepciójáról (benne Berger „trinubiuma”): Wittman Tibor, A magyarországi államelméleti tudományosság XVII. sz. eleji alapvetésének németalföldi forrásaihoz (J. Lipsius). (Filológiai Közlony 1957);


A királyi Magyarország támadása Erdély különállása ellen
Tartalomjegyzék Hajdúvilág Erdélyben