A magyar színjátszás kiteljesedése

A Múltunk wikiből
1798.
Felépül a győri kőszínház.
1835. szeptember 28.
Megkezdődnek a Pesti Magyar Színház építési munkálatai.
1837. augusztus 22.
Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című drámájának bemutatójával megnyílik a Pesti Magyar Színház.
1841.
Löbl Ferenc tervei alapján felépül a soproni színház.
1841. január 1.
Országos választmány veszi át a Nemzeti Színház irányítását.
1841. szeptember 6.
A Nemzeti Színház bemutatja Teleki László Kegyenc című drámáját.
1843. május 8.
Megalakul a Budai Színkör.
1843. május 21.
Pozsonyban Fekete Gábor megnyitja magyar színházat.
1844. június 18.
A Nemzeti Színház bemutatja Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak című drámáját.
1847. február 2.
Leég a Pesti Német Színház.

A polgári forradalomig még 13 év van hátra. Korunk magyar színészete történetének harmadik, utolsó felvonása ez. Az előtérbe az első színben most ismét, mint már a kilencvenes években, Pest megye lép, melynek vezetői világosan látják: a fővárosok (saját megyéjük székhelyei) állandó magyar színészetének megteremtésében itt is legfontosabb az állandó hajlék létesítése. Ebben pedig a legbiztosabb, ha más megyék példájára, ők is saját erejükre támaszkodnak, vállalva a szembekerülést még Széchenyi elképzeléseivel is. És sikerrel: 1837. augusztus 22-én Lendvay kimondja az első szót a Pesti Magyar Színház színpadán. Vörösmarty Árpád ébredésének a sírból feltámadó Árpád fejedelmeként. Három év múlva az 1840:XLIV. tc. a színházat „országos pártolás alá” veszi és ezzel gyakorlatilag máris a nemzet színházának rangjára emeli. A következő évek az immár konszolidált, bár a tagok állandó elkeseredett viszályai folytán korántsem harmonikus fővárosi színházi életnek – a színházlátogató közönség Magyarországon leginkább itt polgárosult voltának, s ugyanakkor éppen e közönség elitjében a német színház magas színvonalú konkurrenciájának következtében is – rohamos művészi színvonal-emelkedését és ugyanakkor differenciálódását: mindenekelőtt az operai szak megszervezését is magukkal fogják hozni.

Ám, ha a pesti színház létrejöttével a vidéki színészet eddigi központjai – a kolozsvárit kivéve – elvesztik is azt a jelentőségüket, mellyel eddig országos szempontból is rendelkeztek, e felvonás második színét – jellemzően a színjátszás iránti társadalmi igény bővülésére – a vándortársulatok számának további, immár rohamos szaporodása tölti be. Mert a polgári forradalom előestéjén már sok állandó vagy alkalmi vándortársulat járja az országot, köztük több valóban színvonalas, nagy létszámú társulat. Befogadásukra az ország különböző – de polgárosodottságuknak viszonylagos előrehaladottságában már találkozó –, eddig még színház nélküli városaiban most kezdenek épülni a kor klasszicista stílusában tartott újabb és már állandó színházi épületek. 1831-ben Nagyszombat, a harmincas évek elején Pécs, 1834-ben Temesvár, 1842-ben Sopron, a negyvenes évek közepén Lőcse színháza készül el; 1844-ben Budán már nyári színkör épül, és 1848-ra fejeződik be Szatmárnémeti és Szabadka színházának építése. De ekkorra több más nagy városban is már alkalmas termek, szálák, redutok állnak az arra járó társulatok rendelkezésére.

1790-től 1815-ig, 1815-től 1833-ig, illetve 1835-ig, onnan a polgári forradalomig: a hazai magyar színjátszás története – mint látjuk – csaknem pontosan, legfeljebb a felépítményszerű jelenségeknél különben is észlelhető bizonyos fáziskéséssel, már a köztörténet, de éppúgy az irodalomtörténet alakulásának egyes szakaszait követi. Sőt, hogy a fejlődés e látványosabb fordulópontjai között a nagy fordulat itt is, úgy mint az irodalomban, valahol az 1820-as évek közepén megy végbe, azt a magyar nyelvű színházi zsebkönyvek korábbi, csak szórványos jelentkezésük után éppen ez idő tájt, 1826-tal kezdődő tömeges, és ettől kezdve folyamatos megjelenése mutatja, jeleként az érdeklődés hirtelen, s a politikai élet fellendülésétől nyilván nem független megnövekedésének. Ezt különben a nagyobb vándortársulatok többé–kevésbé határozott, korántsem annyira bohémes és romantikus, mint inkább a várható érdeklődést már józan megfontolással felmérő úti programjai is bizonyítják. Csak néhány példa ezekből az úti programokból: 1820-ban a Révkomáromi Nemzeti Színjátszó Társaság Komáromból kiindulva a Győr, Szombathely, Sopron, Szombathely, Zalaegerszeg, Szombathely, Pozsony, Sopron, Kismarton, Szombathely, Zalaegerszeg, Komárom, Győr, Komárom állomások által meghatározott kacskaringós útvonalat járta végig. 5 év múlva a fehérvári társulat vándorútján Veszprém, Zombor, Szabadka, Baja, majd Fehérvár, innen kirándulva Balatonfüred és (előbb még Fehérvárra visszatérve) Pozsony színpadjain lép fel. 1827-ben a Nemzeti Játszó Társaság Pest, Miskolc, Kassa, ismét Miskolc, Eperjes, Sárospatak, Debrecen, Nagyvárad, ismét Debrecen közönségének játszik. A miskolciak 1831-ben Rozsnyót, Sárospatakot, Miskolcot; 1833-ban viszont Kecskemétet, Kiskunhalast, Aradot, Hódmezővásárhelyt keresik fel. Már útjaik kiterjedése is az érdeklődés erősödését mutatja, mely legfeljebb akkor gyengül vagy hanyatlik, ha egy társulat egy-egy helyen túlságosan hosszú időt tölt el. A fejlődés periódushatárainak az országos, főleg politikai és irodalmi fejlődés határvonalaival való egybeesése és a társulatok útjainak az ország térképére egyre sűrűbben ráhúzódó ilyen határozott vonalai: mindez már önmagában is a színészet és a társadalom útjának nyilván meglevő belső azonosságára, azonos mozgatóira utal. És ez a benyomás csak erősödik akkor, ha végignézzük a színészet társadalmi bázisának, illetve a műsorokban tükrözött stílusnak és az ezen át érvényesülő magatartásnak átalakulását és fejlődését is.


A magyar nép kulturális életeVörös Károly
A magyar színjátszás pest-budai kezdetei és vidéki évtizedei Tartalomjegyzék A színjátszás stílusa és tartalma