A magyar színjátszás pest-budai kezdetei és vidéki évtizedei

A Múltunk wikiből
1792
Kolozsváron magyar színtársulat alakul.
1792 május 5.
Budán Kelemen László társulata rendszeres magyar nyelvű színházi előadásokat kezd.
1796. február körül
Feloszlik a budai magyar színtársulat.
1797.
Wesselényi Miklós átveszi a kolozsvári magyar színtársulat irányítását.
1803.
Megkezdődik a kolozsvári kőszínház építése.
1812. február 9.
Megnyílik a Pesti Német Színház.
1812. február 21.
A budai Rondellában állandó magyar nyelvű színház kezd működni.
1814. június 10.
Elárverezik a budai Rondellát. A budai magyar színtársulat szétesik.
1815. július
Miskolcon a feloszlott budai színtársulat tagjaiból új társulat alakul.
1821.
1821. március 21.
Megnyílik a kolozsvári kőszínház.
1823. augusztus 24.
Megnyílik a miskolci kőszínház.
1831. július 3.
Megnyílik a balatonfüredi színház.
1833.
Feloszlik a budai színtársulat.

Annak a jelentős funkciónak megfelelően, melyet a kulturális fejlődés – de azon belül is elsősorban az irodalom – eredményeinek közvetítésében, kivált az olvasni nem vagy csak nehezen tudó tömegek felé a színjátszás azáltal tölt be, hogy a drámában megírt gondolatokat részint élőszóval továbbítja, részint pedig a magatartásmodelleket élő embereken azonnal bemutatni is képes, a kultúra e fő ágai között a színjátszás jelentősége igen nagyra nőtt. Ez a szervezeti keretek megszilárdulásával és intézményessé válásával járt együtt, érzékeltetve a valóság színházi absztrakcióját igénylő társadalmi bázis gyors kiszélesedését éppúgy, mint (ezzel párhuzamosan) a színpadon ábrázolt világ és magatartások körének bővülését és differenciálódását is.

A kor magyar színjátszásának története 1790-től 1848-ig nagyjában-egészében – hogy stílszerű kifejezéseket használjunk – három felvonásra eloszló hét színre tagolva áll előttünk.

Az első felvonás még a magyar nyelvű laikus színjátszás megteremtésének jegyében áll: ideértve mindenekelőtt és intézményes bázisok megteremtésének kísérleteit, mert hiszen e felvonás mérlegét tekintve inkább még csak kísérletekről beszélhetünk. Az első szín, melynek helye Pest-Buda, mindössze öt esztendőt fog át. 1790: összesen két októberi előadás Budán, illetve Pesten, majd másfél éves kínos huzavonában eltelt némaság után 1792-től a megyékhez apelláló „játszó társaság” panaszai nyomán a megyéktől zaklatott helytartótanács támogatásával szerény, később bővülő játéklehetőségek, végig fúzióban a testvérvárosok német színészetével. A záróaktust: 1796 tavaszán a kis társulat a jakobinus mozgalom felszámolása utáni fojtott és feszült légkörben bekövetkező feloszlását évek során át tartó belső viszálykodások készítik elő. Olyan viszályok, melyek elkedvetlenítik és vidékre űzik a társulat megalkotóját, Kelemen Lászlót, s melyeknek mozgatója ugyanaz a személy, aki a jakobinus mozgalom elkésett besúgójaként még sötétebb szerepet is játszott: Sehy Ferenc, a társulat egyik tagja.[1]

A második szín időben részben párhuzamos az elsővel, de korántsem tragikus végű.[2] Kolozsvárott játszódik, melynek Pest-Budához képest provinciálisabb, de higgadtabb légkörében 1792-ben főúri pártfogás alatt magyar színtársulat szerveződik. Ezt két év múlva az erdélyi országgyűlés veszi pártfogása alá, tőle pedig 1797-ben az idősebb Wesselényi: az ő kemény keze, erélye és tekintélye azután nem engedi szétesni a társulatot, mely a századfordulón már nemcsak Erdély nagyobb városaiba, hanem a királyság közeli városaiba is átjár vendégszereplésekre,[3] egy része pedig, a báró engedélyével, 1807-ben Debrecenben, Szegeden, majd az év végén Pesten próbál szerencsét.[4]

A harmadik szín helye így újból Pest-Buda lesz, s ezúttal az eredmény is tartósabb: az Erdélyből jött színészek – elődeiktől eltérően fegyelmezett-rendezett társulat – ezúttal már rendszeres támogatásra találnak Pest megye rendjeinél. A színház fenntartására szövetkezett megyei nemesség, majd Kultsár István, a lapszerkesztő támogatja a társulatot, mely ezúttal immár 8 évre tud megkapaszkodni a városban, ha persze még mindig messze a város német színészete által élvezett kedvező munkafeltételektől és művelt légkörtől. Technikai körülmény: a – mint már 1792–1796-ban is – színházukként szolgáló pesti Rondella lebontása vet véget működésüknek, és talán nem is egészen véletlen, hogy a magyar színészet éppen ebben az évben, 1814-ben, a rendeleti kormányzás bevezetésének kezdetén veszti el helyét hazája fővárosában. A kis társulat előbb megoszlik, de végül is egészében távozni kényszerül, hogy ettől kezdve egészen 1833-ig, közel két évtizeden át magyar szó összesen is csak mintegy 10 alkalommal és akkor is csupán vidéki társulatok hosszabb-rövidebb vendégszereplésein hangozzék el a magyar főváros valamelyik színpadán.

A második felvonás ezt a 20 évet fogja át: a kor a magyar színészet vidékre szorulásának, ám ugyanakkor társulatai megszaporodásának és megerősödésének kora. A történet cselekménye most egyelőre két, időben egymással nagyjából párhuzamos, de összefüggő színen játszódik. Az első színen, a magyar vidéken regionális színházi gócpontok kezdenek kialakulni. Legjelentősebbként Székesfehérvárott, Fejér megye védőszárnyai alatt a Dunántúli Színjátszó Társaság, – az Alföld északi peremén pedig Heves, Abaúj, Zemplén, Gömör, Sáros, később Torna, sőt Bihar megye és természetesen Borsod támogatásával, Miskolcon, a Pestről 1814-ben távozni kényszerült társulat, mely utóbb Kassára is ellátogat, sőt híre Erdélybe is eljut. Erdélyben ugyanis a kolozsvári társulat, miközben 1808 és 1810 között még Marosvásárhelyen, majd Debrecenben is megfordult, 1814-re végül is megszűnt; pártfogói megcsappantak, vagy színészei haltak el. A színészet Kolozsvárott így csak 1821-re szerveződött újjá, miután önálló, bár szerény színházépülethez jutott: az elsőhöz magyar vidéken, a Farkas utca bájos palotái között. Ez újból megélénkítette a sokáig tartózkodó erdélyi arisztokrácia segítőkészségét, érdeklődését. 1823-ban Déryné meghívásával már operai tagozatot is szerveztek, mely 1827-ben Arad, Szabadka, Baja, Pécs, Székesfehérvár színpadán vendégszerepelve őszre Pesten, a német színházban lépett fel, magas színvonalával óriási meglepetést okozva a közönségnek. Közben azonban Erdélyben a színház bérlő kezére jutott, mire 1828 elején az „Erdélyi énekes jádzó társaság” Miskolcra, majd Kassára ment, és ott lett bázisává a város felvirágzó magyar színészeti életének. Innen fog majd visszalátogatni Erdélybe is.

Kolozsvár után két évvel, 1823-ra Miskolcon a színház eltartására szövetkezett megyék ugyancsak felépítették saját szerény, de immár állandó színházukat (mely azonban 1843-ban a várost elpusztító tűzvésznek esett áldozatául). A színészek mint „Borsod megyei színjátszó társaság” innen kiindulva az északkeleti Alföldet is ellátták vendégjátékaikkal. További nyolc év múlva, 1831-re készült el Vas, Sopron, Győr, Zala és Zemplén megyék összefogásával és személy szerint Kisfaludy Sándor buzgólkodására a balatonfüredi kis kőszínház, ahol a nyári időszak alatt folytak az előadások. Az épület felirata: „Hazafiság a nemzetiségnek” világosan fejezte ki a kor magyar színjátszásának a polgári nemzetté válást segítő, a nemzeti integrálódást előmozdító, ugyanakkor az idegen abszolutizmus ellenes programját, illetve a vele szemben támasztott igényeket.

De e viszonylag nagy és vendégjátékaik révén szélesebb tájak színházi igényeit is kielégítő társulatok mellett (melyek közül főleg a fehérváriak Pest-Budán is többször megfordulnak), a felvonás második színeként egyre több, állandó székhely nélküli vándortársulat is létrejött és tevékenykedett. Az 1820-as évek végére a Magyar Királyság területén számuk már eléri a tizenötöt. 1834-re a miskolci és a kolozsvári színház körül létrejött, valamint a kassai, a dunántúli, a debreceni és a szabadkai nagy társulatok mellett hét társulat járja Magyarországot. 1833 végén éppen Vácott, Pápán, Máramarosszigeten, Szatmárban és Magyarbécsen, illetve a Győr megyei Bőnyben, valamint Abonyban tartózkodnak; utóbbi helyen a jómódú közbirtokosok hívására, akik vállalják a színészek kiteleltetését.

1833 végén azonban Budán jön létre társulat. Ez a kassai színház prózai színészeiből áll, akik az operai tagozat kolozsvári tartózkodása alatt maguk is útra kelnek. Útközben értesülnek arról, hogy Buda város a Várszínházat, akár csak jelképes összegért is, de már magyar társulatnak szeretné átadni. A második felvonásnak így ők és itt, ismét a fővárosban játsszák el utolsó, harmadik színét. Az elmúlt közel 20 év magyar színjátszóinak rövid fővárosi vendégszerepléseire gondolva, e most jött színészek nem táplálhatnak nagy reményeket, de néhány év óta már más a helyzet, és mások a városok viszonyai is. A fejlődés, mely már átlépte a reformkor küszöbét, az élet minden vonatkozásában érezhetővé válik. A társulat 1833 utolsó hónapjaiban Budán már havi 15–20 előadást tud tartani, s így itteni tartózkodása folyamatossá válhat: feltételeit biztosítják, sőt 1835-re székhelyüket Pestre tehetik át.

Irodalom

A kor magyar színjátszására számos értékes és gondos részletfeldolgozás ellenére is modern elemző összefoglalóval még nem rendelkezünk: szempontunkból időben és tárgyában legáltalánosabb tanulságokkal még mindig Pukánszkyné Kádár Jolán kötete használható: A Nemzeti Színház száz éves története (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Budapest, 1937);

  1. a pest-budai kezdetekre anyagát és szempontját tekintve egyaránt alapvető: M. Császár Edit, Kelemen László színháza (Tanulmányok Budapest múltjából. XI. Budapest, 1956) és Kerényi Ferenc, Az első magyar hivatásos színtársulat társadalmi kapcsolatairól (Századok, 1974. 2);
  2. az erdélyi színjátszás története egy fontos szakaszának új szintézise: Enyedi János, Az erdélyi magyar színjátszás kezdetei 1792–1821 (Bukarest, 1962).
  3. az erdélyi színjátszás története egy fontos szakaszának új szintézise: Enyedi János, Az erdélyi magyar színjátszás kezdetei 1792–1821 (Bukarest, 1962).
  4. Vidéki társulatok néhány példán a szövegben is idézett turnéinak menetrendje és programja a kor gazdag színházi almanach-irodalmából szépen összeállítható; ezek mintaszerű gazdag bibliográfiája: Hankiss ElemérBerczeli A. Károlyné, A Magyarországon megjelent színházi zsebkönyvek bibliográfiája XVIII–XIX. sz. (Budapest, 1961).

A hazai színjátszás történetének tágabb összefüggéseit M. Császár Edit tanulmánya foglalja össze: A nemzeti színjátszás kezdetei Közép-Kelet-Európában (In: Irodalom és felvilágosodás).


A magyar nép kulturális életeVörös Károly
A népiesség jelentkezése Tartalomjegyzék A magyar színjátszás kiteljesedése