A magyarországi megtorlás

A Múltunk wikiből
1849. október 2–5.
Komárom vára császári kézre kerül.
1849. október 6.
Batthyány Lajos gróf miniszterelnököt Pesten, a magyar honvédsereg 13 parancsnokát Aradon kivégzik.

Minél nehezebb volt a győzelem kivívása, minél megalázóbb, hogy csupán idegen segítséggel tudta uralma alá hajtani Magyarországot a Habsburg-hatalom, annál indokoltabbnak tekintette a könyörtelen bosszút. Amíg Itáliában a fegyverletétel fejében Bécs büntetlen távozást biztosított a forradalmár hazafiaknak, Magyarországon Görgei „feltétel nélküli” fegyverletétele a korlátlan megtorlásnak nyitott utat. A leszámolás a megszállt területeken már a harcok idején megkezdődött, Világos után tömegessé váltak a letartóztatások, a kegyetlen haditörvényszéki ítéletek zömének kihirdetésére és végrehajtására azonban csak Komárom várának október eleji feladása után került sor. Klapka tábornok ugyanis céltalannak ítélve a további küzdelmet – bajtársai egy részének tiltakozását elhárítva –, a védők szabad elvonulásának biztosítása fejében, amit még hetekkel Világos után is sikerült kialkudnia, átadta az ország legnagyobb erősségét.[1]

Komárom teljes katonai kiürítésének másnapján, október 6-án, a nagy bécsi forradalmi megmozdulás évfordulóján foganatosították a halálos ítéletek egész sorának – a várvédők megtévesztésére – szeptember derekán felfüggesztett végrehajtását. E napon végezték ki Pesten az első magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajos grófot, Aradon pedig a magyar honvédsereg 13 parancsnokát: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt, Knezić Károlyt, Lázár Vilmost, Láhner Györgyöt, Leiningen-Westerburg Károly grófot, Nagy-Sándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károly grófot. Október folyamán esett áldozatul a terrornak Csány László közlekedésügyi miniszter, Perényi Zsigmond báró, a felsőház másodelnöke, Szacsvay Imre, a képviselőház jegyzője, Kazinczy Lajos honvédtábornok, nemzeti kultúránk megújítójának fia s a külföldi segélycsapatok olyan vezetői, mint a francia Ch. Abancourt, a német P. Giron és a lengyel M. Woroniecki. Honvédtisztek, kormánybiztosok, az önvédelmi harcot támogató értelmiségiek, papok, diákok követték őket, neves és névtelen népi hősei a forradalomnak. Közel 120, ítélet alapján kivégzettről tudnak a történeti források, de ennél lényegesen nagyobb volt az ellenállóként vagy szökevényként felkoncoltak száma. Mintegy 1200 elítéltet hurcoltak a hazai, de főként a hírhedt lajtántúli várbörtönökbe és fegyházakba, ennél is jóval többen kerültek átmeneti időre fogságba. Óvatos becslés szerint is legalább 40–50 ezer volt honvédet vittek – Vajda János tanúsága szerint – embertelen bánásmódnak alávetett kényszersorozottként olasz vagy cseh földre, illetve délvidéki erődítési munkálatokhoz. Sok ezren menekültek külföldre, rejtőztek el idehaza.[2]

A kíméletlenséget és az általa okozott személyes tragédiák sokaságát növelte a császári tisztek egy részének személyes példaadása a brutalitásban. Közismertté vált a világsajtó útján is Maderspach Károly ruszkabányai kohómérnök feleségének nyilvános megvesszőztetése, ami férjét, a vonórudas függőhíd feltalálóját öngyilkosságba kergette. A kegyetlenségekhez társult a kiszolgáltatottak zsarolása. fosztogatása, ami a lakosság megsarcolásától as Aradon kivégzett Kiss Ernő honvédtábornok ezüstneműje főparancsnoki zsákmánnyá nyilváníttatásának kísérletéig terjedt, és a módszeresség, még „fogóbér” ígérete is, a bujdosó honvédek és politikai üldözöttek hajszolására.[3]

A Habsburg-hatalom, amely a hadijogra hivatkozva győztes hódítóként szabad kezet igényelt magának Magyarország jövendő sorsának kialakításában, a hadijog egykorú szabályait lábbal tiporva állt bosszút kezére jutott ellenfelein. A terrort közvetlenül Julius Haynau táborszernagy, az ostromállapotnak alávetett ország főparancsnoka irányította,[4] azonban kegyetlenkedéseire a felhatalmazást, a sugallt, olykor nyíltan adott utasítást a bécsi kormánytól, s a szigorú „példaadásra” környezete által is ösztökélt fiatal császártól, Ferenc Józseftől nyerte. Az egyetemes történetben is eladdig szinte páratlanul széles és heves nemzetközi tiltakozásra, amely nem korlátozódott a haladó világra – hiszen a színfalak mögött még a korántsem lágyszívű I. Miklós cár is hangot adott méltatlankodásának ifjú pártfogoltja kíméletlensége miatt – Bécs felelete a visszautasítás, a „civilizáció” érdekeinek védelmére, a „rend” helyreállításának szükségességre való hivatkozás és a magyar forradalom bemocskolásának a kísérlete volt. Európa legjobbjai keserűen úgy ítéltek 1849 őszén, hogy „Megdőlt a szabadság végső reménysége, Halálra vérzik immár Magyarország!” (Heinrich Heine: 1849 októberében.)

A roppant veszteség ellenére „halálra” mégsem vérzett Magyarország. Pontos adatok híján is megállapítható, hogy a honvédsereg veszteségeihez hozzászámítva a terror meg a koncolások áldozatait, sőt a számkivetettségben odamaradtakat is, a forradalmi áttörés és az önvédelmi háború (amit nem kevéssé azért is vívott a nemzet, hogy energiáit és fiainak életét a bécsi kormányzat ne használhassa fel kénye-kedve szerint) számszerűen sokkal kevesebb áldozatot követelt Magyarországtól, mint a Habsburg-hatalom korábbi és még elkövetkező nagy háborúi. Igazán súlyos következménye annak lett, hogy fent és lent a feudalizmus és a függőség legkövetkezetesebb ellenfeleinek, a polgári nemzetté válás legtudatosabb híveinek amúgy is erősítésre szoruló sorai ritkultak meg a legnagyobb mértékben, ami messzemenően fokozta a magukra maradt tömegek kiszolgáltatottságát.

Irodalom

  1. Komárom feladására többek között lásd: Thaly Zsigmond, The Fortress of Komárom … (London, 1852); Szinnyei József, Komárom 1848–49-ben (Budapest, 1887); Timon Béla, Komárom várának átadása 1849–ben (Magyar Katonai Szemle, 1931).
  2. A terrorra: Bakk Endre, Az 1848. év végétől 1854. év végéig kivégzetteknek… emlékezete és névsora (Történeti Lapok, 1893, nem teljes); Bartha Albert, Az aradi 13 vértanú pörének és kivégzésének hiteles története (Budapest, 1930); Károlyi Árpád, Németújvári gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnök főbenjáró pöre. I–II. (Budapest, 1932); Földy János, Világostól Josephstadtig 1849–1856. Kiadta Balassa Imre (Budapest, 1939); Bisztray Gyula, Kossuth, Táncsics és forradalmár társaik halálos ítélete… (Irodalomtörténet, 1951. 4.); Pintér Lajos, Az aradi tizenhárom vértanú (Bukarest, 1973).
  3. A megszálló hatóságok rendelkezéseit lásd: Gyűjteménye a Magyarország számára kibocsátott legfelsőbb manifestumok és szózatoknak … I–II. (Buda, 1849 [1850]); K. Papp Miklós, Az 1850-ik ostromállapot történetéhez (Történeti Lapok, 1874).
  4. Haynaura: von Schönhals, Biographie des k. k. Feldzeugmeisters Julius Freiherr von Haynau. 3. Aufl. (Wien, 1875); Kropf Lajos, Haynau kalandja Londonban (Budapesti Szemle, 1903); R. Bartsch, Haynau. Eine psychologische Studie (Wien, 1907).


Önkényuralmi kísérlet Magyarország beolvasztására az Osztrák Császárságba
Az abszolutizmus meghirdetése és az egyeduralkodó császár Tartalomjegyzék Magyarország önkényuralmi igazgatása