A magyarországi románok és a magyar nemzeti mozgalom

A Múltunk wikiből

Az Erdélyi Nagyfejedelemség határain kívül élő több mint 1 millió 200 ezer magyarországi román fejlődése sok rokon vonást mutat az erdélyivel. A nemzeti egység szempontjából jelentős kapcsolatok is szövődtek közöttük, mégis a szembeötlő különbségekre kell a figyelmünket fordítani.

A szerb egyházi privilégiumok értelmében a karlócai szerb metropolita lett a több nemzetiségű görögkeletiek egyházi feje. A hat délvidéki egyházmegye közül három, az aradi, a temesvári és a verseci pravoszláv püspökség lakóinak döntő többsége román volt, de a pravoszláv szerb egyház a három püspöki széket minden alkalommal szerbekkel töltötte be, s a román községek többségébe szerb pópákat helyezett – volt eset rá, hogy nem is egyet. E papok a szlaveno-szerb egyházi nyelvet használták, és szerbesítették, kizsákmányolták a román hívőket.

Az északi területeken a 18. század folyamán, az uniós mozgalom eredményeképpen létrejött a nagyváradi görög katolikus egyházmegye. A vallási unió tehát – a Erdélyhez hasonlóan – megosztotta a magyarországi románokat is. De arról sem szabad elfeledkezni, hogy az unitus Nagyvárad román művelődési központtá fejlődött, amelynek szoros volt a kapcsolata Balázsfalvával.

Hasonló, de szerényebb méretű román kulturális fejlődés ment végbe a déli pravoszláv területeken. A korábbi temesvári tanítóképző tanfolyamot 1812-ben Aradon állandó román intézménnyé szervezték át, csakúgy ugyanitt 1821-ben teológiává fejlődött az ideiglenes román papképzés. Ezekben az iskolákban jól felkészült, román nemzeti szellemű tanári kar működött.

Ezzel szemben a szerb klérus az aradi román tanítóképzőt legalább kétnyelvűvé akarta tenni, a román papok nevét erőszakkal szerb hangzású nevekre változtatta, a román értelmiség érvényesülését megakadályozta, a románok iskolázása elé akadályokat gördített azzal az indokolással, hogy az oktatás munkájára alkalmas tanult emberek a románok között nincsenek. Érthető tehát, hogy a románok – elsősorban kulturális téren – felvették a harcot a szerb klérussal. Emellett mindent elkövettek, hogy függetlenítsék magukat a szerb hierarchiától. Fő céljuk az aradi püspöki szék román nemzetiségű főpappal való betöltése volt. E törekvésüket a harmincas években siker koronázta. Az ellentétek azonban tovább éltek, mert a temesvári és a verseci román többségű egyházmegyék élén ezután is szerb nemzetiségű püspökök állottak.

Ebben a küzdelemben jelentős szerepet játszott Dimitrie Tichindeal, akinek irodalmi tevékenységéről még szólunk. A szerb klérus bosszúja elől az antifeudális szellemű írónak 1815-ben távoznia is kellett az aradi tanítóképzőből, amelynek tanára volt. Tichindeal ebben a küzdelemben szövetségesre talált a nagyváradi unitus püspökben, akivel szoros kapcsolatban állott. E nemzeti harc tehát áthidalta a vallási ellentéteket, s ez nemcsak gyakorlati együttműködésben, hanem elméleti-ideológiai koncepciókban is kifejezésre jutott. Tichindeal a vallási különbségek hangsúlyozása helyett a közös eredet, a nemzeti összetartozás érzését igyekezett a román népbe plántálni. Kiemelte Havaselve és Moldva jelentőségét a román egység szempontjából: „A török uralma hanyatlik és kisebbedik, míg a keresztényeké mindenütt nő és emelkedik. Havaselve és Moldva hamarosan mindenestül meg fognak szabadulni a töröktől.”[1]

A magyarországi pravoszláv románok között nem kevés olyan munkát jelentettek meg, amelyben a római eredet, a román egység, a nyelv latinságának büszke tudata, a dákoromán eszmevilág kapott hangot hatékony eszközként a szerb egyházi-kulturális elnyomással szemben.

Ilyen körülmények között a pravoszlávok egyes vezetői, például Tichindeal hajlandóságot mutattak még az unióra is, amit a nagyváradi püspök szeretett volna elérni.

A szerb–román viszály ideológiai tükröződése volt Tököly Száva és Eftimie Murgu magyarországi román ügyvéd polémiája. A pravoszláv szerb nemes 1827-ben egyházi előjogaikat is aláhúzva bizonygatta a románok szláv eredetét (Erweiss, dass die Walachen nicht römischer Abkunft sind und dies nicht aus ihrer italienisch—slavischen Sprache folgt). A vitában Murgu kezére játszott a dákoromán koncepció. 1830-ban mindenekelőtt kifejtette (Widerlegung der Abhandlung welche unter dem Titel vorkommt: Erweiss…), hogy a latin nyelv, valamint a római szokás és életmód minden kétséget kizáróan igazolja a románok római eredetét. Tudatlan fanatikusoknak nevezte azokat, akik a nemzet eredetét a vallással hozták összefüggésbe.

Murgu megállapította, hogy Tököly koncepciójának célja – s e fejtegetés is jól mutatta a román ortodoxok harcát a szerb klérussal – a román nemzetiség és az anyanyelv felszámolása, a kulturális fejlődés akadályozása. Éppen ezért hívta segítségül a herderi gondolatvilágot. Szerzőnk mindenekelőtt Tökölynek azzal az állításával fordult szembe, hogy ha egy román műveltségre tesz szert, elhagyja nemzetiségét, mert szégyelli román származását. Murgu szerint a nemzetiséget el lehet hallgatni, de felszámolni nem. Tagadhatatlan, hogy a nemzetiség ismérvei között előtérben áll a származás, valamint a minden nemzetre jellemző nemzeti szellem. Ez a sajátosság mint bizonyos örökség töretlenül fejlődik. Mindez nem függ az egyén akaratától vagy más nemzetek elismerésétől. E sajátosságot, amellyel minden nemzet rendelkezik, talán nemzeti karakternek vagy nemzeti szellemnek lehet nevezni. Ez az elszakíthatatlan örökség, amely a neki megfelelő nemzeti jegyekkel a nemzetiséget alkotja, hajthatatlan isteni védelem alatt áll, amely megakadályozza a nemzetváltást. A maguk nemzetiségének elhallgatói kiváltképpen a nyelvcserével egy külsőleges, talán megtévesztő látszatot tudnak kelteni, de semmiképpen sem tudják kifejezni az újonnan felvett nemzet igazi jellegzetességeit.

Murgu nemcsak a modern nemzeti gondolatnak volt egyik kiemelkedő megfogalmazója, akinél a dákoromán gondolat herderi nézetekkel fonódott össze, hanem a nép nemzetbe fogadásának plebejus felfogását is vallotta. Murgu a negyvenes évek elejéig a román fejedelemségekben tevékenykedett. Bukarestben részt vett abban az összeesküvésben, amelynek a nagy román forradalmi demokrata, Nicolae Balcescu volt az egyik szervezője. Ez a felkelés a nemzeti függetlenség teljes kivívását, a különböző tartományokban és országokban élő románok politikai együttműködését és a parasztság földhöz juttatás útján való felszabadítását tűzte ki célul. Amikor az összeesküvést leleplezték, Murgut mint „osztrák” állampolgárt kiutasították Havaselvéről. Lugoson telepedett le, ügyvédi irodát nyitott, s ismételten összeütközésbe került a szerb hierarchiával és a magyar nemességgel. Murgu a Bánátot külön országrésznek tartotta, ahová – szerinte – néhány tucat „idegen” nemes hatolt be és kiépítette saját adminisztrációját, minden községbe nyelvét ismerő jegyzőket ültetett, akik a községi ügyeket „lapp” nyelven vezették (ez alatt a magyar nyelvet értette), és kizsákmányolták a román népet. Így Murgu a román parasztság oldalára került. Az állam egysége elleni izgatásért és a parasztok fellázításáért azután végül letartóztatták. Mint államfogoly került Budára, ahonnan ő is csak 1848 tavaszán szabadult. S ha Murgu fontosnak is tartotta a román nyelvi kívánságokat, amelyek antifeudális magatartásával kapcsolódtak egybe, mindez nem vezetett ahhoz, hogy szembeforduljon a magyar nemzeti mozgalommal. Ezt 1848–1849. évi szerepe is példázza.

Mégis nem Murgu volt a jellemző példa. A magyarországi románok polgári értelmiségi vezetői a magyar nyelv terjesztése elé nemcsak nem állítottak akadályokat, hanem többször is kifejezésre juttatták azt az akaratukat, hogy a szerb nyelv helyett a magyar nyelvet vezessék be az iskolákba és használják az intézményekben. Mindez kifejezte közvetlen érdekeiket, amelyeket inkább a szerb klérus, mint a magyar uralkodó osztály részéről láttak veszélyeztetve, noha a középnemesség a magyarosítás útján járt. S mivel a szerbeket az udvar is támogatta, a magyarországi románok a magyar nemzeti mozgalommal kapcsolták össze sorsukat.

Az unitusok is utat engedtek a magyar nyelv terjesztésének. Bár őket nem sújtotta a szerb klérus elnemzetlenítő politikája, az ortodox románság iránti együttérzésük, vele való szövetségük – amelyet persze vallási indíték, uniós szándék is táplált, s az is, hogy nemcsak nemzetileg, hanem egyházilag is szemben álltak a pravoszláv szerbséggel – az unitusokat is a magyar nemzeti mozgalommal kapcsolta össze. Körükben az asszimiláció még jobban is haladt előre, míg az ortodoxia, még ha a vezetés idegen főpapság kezében volt is, a románokat is jobban védte az elnemzetletlenedéstől. Az erdélyi románok egykorú vezetői jól látták magyarországi testvéreiknek ezt az orientációját. Papiu Ilarianu fejtette ki, hogy „a legnemzetibb érzelműek a szerbek elleni gyűlöletből magyarokká lettek, vagy a legkedvezőbb esetben a magyarokkal tartottak. A magyarizmus a bánsági román értelmiség körében virágjában volt.”[2] A magyarországi román mozgalom a nyelvművelés, a kultúra terén maradt, s a magyar–román politikai ellentétek a 19. században a nyolcvanas évekig nem kerültek felszínre.

A magyar liberális vezető réteg persze méltányolta a románok e magatartását, s a szerbekkel szemben, akikkel az ellentét közvetlenül a szabadságharc előtt mégis kibontakozott, teljes odaadással a románok mellé állt.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… I. 1790–1840. Budapest, 1960. 329.
  2. Idézi: I. Tóth, Az erdélyi… Budapest, 1958. 106.


A nemzeti fejlődés az ellentétek kiéleződése nélkül
Tartalomjegyzék A magyar–szerb viszony lassú éleződése