A magyarság önvédelme

A Múltunk wikiből

A tizenöt éves háború az Alföldet is súlyosan megpróbálta. A Kétvízközön a századfordulón csak a „három város”, Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd maradt meg, máshonnan szétfutott a lakosság, és a század végéig Cegléd és Ócsa, Ócsa és Pest közt nem maradt népes falu. De a néptelenedés nem állt meg, Pest vármegyének 1606-ra megmaradt 117 helységéből 1664-ig további 38 falu, azaz 33% vált lakatlanná. Békés vármegyében a századforduló „nagy futása” minden helységet üresen hagyott, néhány közülük 10–15–25–30 év alatt újranépesedett, de kéttucatnyi a század végéig sem állt helyre. A háborús viszontagságok még a mindig királyi területnek maradt Szabolcsot sem kímélték, 1596 után 143 lakott helysége közül 33-ból elmenekült vagy kipusztult a lakosság, de itt a 17. században mindenhová visszatelepedtek. Éppen a szabolcsi példa mutatja, hogy a háború elől menekülők többsége életben maradt, s vagy visszatért régi lakhelyére, vagy (és többnyire ez történt a török uralom alatti területen) a nagyobb biztonságot nyújtó mezővárosokba tömörült. Ezekből mindössze kéttucatnyi volt az egész török megszállta Alföldön, de népességre nézve mindegyik felért 10, nem egy akár 20 faluval is, pontosabban 10–20 falu lakosságát fogadták be egyenként. Kecskemétre például Baranyából, Tolnából, Somogyból is jöttek bevándorlók, még többen persze a környékbeli falvakból, melyeknek területe a város legelőjévé lett. De nemcsak a menekülők találtak új otthont a mezővárosokban, hanem a megmaradt falvak lakói is munkát a civiseknél. 1651-ben egy vallatásnál kiderült, hogy Nagykőrösre Ócsáról, Rákoscsabáról, Üllőről, Gyömrőről, Zsigerről, Pándról szegődtek el béresnek, pásztornak, némelyek 10–20–25 évre is. A mezővárosok népességtartó erejét a török hatóságok is felismerték, ezért a falvakról való beköltözést támogatták. 1620-ban Jászberény kapta meg a budai pasától a jogot, hogy odaszökött jobbágyokat nem kell kiadnia, 1647-ben pedig Miskolcnak engedte meg a török hatóság jövevények szabad befogadását. Gyakorlatilag a török megszállta Alföld mezővárosai minden beköltöző előtt nyitva álltak.

A mezővárosokon kívül új népességgyűjtő gócokká váltak a szabolcsi és bihari hajdúvárosok. Lakosságuk már a 17. század közepétől kezdve szabadulni igyekezett a kiváltságai jogcíméül szolgáló katonáskodástól, és a mezővárosi cívisek gazdasági tevékenységéhez alkalmazkodva, szabadparaszti árutermelésre, főleg állattenyésztésre tért át, amihez a környékbeli jobbágyok bérmunkáját vette igénybe. Maga a hajdúság a török dúlások elől menekülő parasztokból, főként jászkun elemekből verődött össze, ami megfogyasztotta ugyan a Jászság s a Kis- és Nagykunság 45 falujának lakosságát, de egyben új keretet is adott a középkorból sorvadozó állapotban átmentett szabadparaszti státusának. A 16. század végén hozzávetőleg 2 ezer családra tehető, tehát akkorra jócskán megfogyott számú jászkun népesség részben hajdúsodva, részben a hajdúszabadságot igényelve érte meg a török alóli felszabadulást. A török megszállás alatti alföldi területen tehát viszonylag szabad mozgású és fejlett gazdálkodású magyar lakosság élt, nemcsak kiváltságos településeken, hanem ezek vonzási körébe tartozó, hozzájuk gazdaságilag és társadalmilag szorosan kapcsolódó falvakban is.

Bár a források pontos számadatokat ritkán közölnek, s ezek is szinte évtizedenként változnak, a nagy ide-oda hullámzás ellenére azt kell mondanunk, hogy az alföldi népességtömörülések nagyobbrészt magukba fogadták és megtartották azt a népességet, mely a falvak pusztásodásával elvesztettnek tűnhetik. Amint a Dunántúl esetében közöltünk egy becslést, megkísérelhetjük ugyanezt az Alföld vonatkozásában is. A 15. század végi Dunántúl lakosságát korábbi történetírásunk az 1495-ben itt összeírt 90 ezer porta alapján, egy portára 2 családot, egy családra 5 főt számítva, 900 ezer főre tette. Körülbelül ennyi lehetett a népesség száma a 17. század közepén is. Noha az alföldi vármegyékről, az 1495-ben 4500 portát, azaz mintegy 45 ezer lelket számláló Pest vármegyét kivéve, nem maradt fenn olyan adóösszeírás, mint a Dunántúl vármegyéiről, reálisnak látszó meggondolások egybevetésével Arad, Bács, Békés, Bihar, Bodrog Csanád, Csongrád, Keve, Krassó, Temes, Torontál és Zaránd vármegyékben ugyanebben az időben mintegy 50 ezer adózó portát tételeznek fel, azaz az egész Alföldön, Heves síkvidékét és Szabolcsot is ideszámítva, 600 ezer körül lehetett a lakosság száma. Mivel körülbelül kétszer akkor területről van szó, mint a Dunántúl, az alföldi vármegyék dunántúliaknak még harmadára sem teszi ez a néhány évtizede megejtett becslés, ami az akkor még nem ismert 14. század eleji arányoknak is megfelel. A 7 szabolcsi és 25 bihari hajdúváros a 17. század derekán 18 ezer katonát állított ki, ami ugyanennyi családnak, azaz hozzávetőleg 90 ezer léleknek felel meg. A kéttucatnyi nagy mezőváros lakossága, a 10 ezer főnél is többet számláló Debrecennel az élen sem tehető ennél kevesebbre. Bármennyire is megfogyatkozott a tizenöt éves háborúban a falvak száma, ha Pest vármegyében a „három városon” kívül még 78 maradt, akkor a Jászságban a Rétkunságban és a Körösök vidékén elterülő, legalább négyszer akkora, török megszállás alatti területen legkevesebb 300–400 falunak kellett állnia. Ehhez még hozzá kell számítani Heves vármegye síksági részének és Szabolcs vármegyének mintegy 200 faluját, ami a falunként minimális 20 családdal számolva 12–14 ezer családot, azaz 60&ndash70 ezer lelket jelent. De valószínűleg ennél nagyobb faluszámot kell feltételezni, mert a kortársak sokkal többről tudtak. Bár nem szabad szó szerint venni Esterházy Miklósnak 1627-ben a bécsi udvart a török ellen mozgósítani kívánó nyilatkozatát arról, hogy a királyságból a biztonság hiánya miatt a parasztok a törökhöz (így az Alföldre is) mennek át, s ott az elmúlt évtizedekben „legalábbis kétezer falut telepítenek be”,[1], ilyen átvándorlásról maradtak fenn adatok. De ha nem 2 ezer, hanem csak 200 falu keletkezett, akkor is úgy kell vélekednünk, hogy a Maros vonalától északra, az Alföldön 200–250 ezer magyarnak kellett élnie a 17. század közepén. Ez több, mint ugyanezen terület 15. század végi lakossága, ami a természetes szaporodás mellett a délszlávoknak átengedett területekről történő felvándorlásnak tulajdonítható. Ez a lélekszám, valamint a Maros vonalától északra élő magyar néptömb etnikai bontatlansága, a délszláv–magyar néphatár korai megszilárdulása és viszonylagos áthatolhatatlansága az alföldi táj népmegtartó erejéről tanúskodik.

Ehhez képest a természeti viszonyok elvadulását, a gazdálkodás kezdetlegességét sem kell oly sötét színekben látnunk a török utalom alatti Alföldön, mint ahogyan korábban látták. Szárazságról, szikesedésről a kortársaktól nem hallunk. Tövisbozót annyira nem volt, hogy az alföldi nép máig sem ismeri a dunántúli tüskevágó eszközöket, hiszen az ártéri erdők inkább vizesek, iszaposak voltak, ahol nádvágó késekre volt szükség, ha irtani kellett. A „kis jégkor” nedves klímája az Alföldön is érvényesült. Szabolcs vármegyében tucatszámra települtek más helyre a falvak az árvizek miatt. Gyula várát és városát pedig 1660 körül Evlia Cselebi Velencéhez hasonlítja, mivel egyik háztól a másikig csónakban járnak, s a lakosok a tornácukról halásznak a Körösben. Az ősi átéri gazdálkodás alapművelete, a „fokok” nyitása-zárása pedig olyannyira nem ment feledésbe, hogy Baján 1697-ben a helyi harmincados a felszabadító háború viszontagságai után feleleveníteni kívánja azt: „a mocsarak tavait és egyéb halászó vizeit kamarai jobbágyok munkájával a Duna vizével időnként fel kellene frissíteni”.[2] A vízbőség következménye fűbőség volt. A 17. századi utazó szerint „a fű ezen a tájékon akkora, hogy lóháton ülő magas embernek egészen a hónaljáig ér. A nagy fűből nem látszik ki az ott nagy csapatokban télen-nyáron legelő magyar ökör, se a ló, a szekér vagy a kocsi.”.[3] Az erdők sem hiányoztak, de elhagyatottságuk ellen bizonyít, hogy nemcsak a földesurak, hanem a paraszti közösségek is éppen a 17. században kezdik védelmezésüket. Debrecen városa például 1642-ben Apafája nevű erdejét tiltja a disznópásztoroktól, hogy „sem ott, se más erdőn nem hogy nyers fát, de még aszut is vágni fejszével ne legyen szabad … a vágásokra a disznókat ne bocsássák, hogy az vágásokon indult facsemetéket … ki ne hányják.”.[4]

A dús füvön, a óvott erdőkben legeltetett szarvasmarhát nem csontra soványodva hajtották tavasszal külföldre, hanem otthon felhízlalt „szénás marha” volt. A puszták nagy részét kaszálták, s a marhát nemcsak erdőkben, hanem a kazlak védelmében is teleltethették. Az „extenzív” tartás nem magára hagyást jelentett, különben nem növekedett volna a külföldön eladott magyar ökrök élősúlya a török kor századai alatt háromszorosára, 5–6 mázsára, amivel a korabeli európai csúcsteljesítményt érte el a magyar állattenyésztés. S mint a vámjegyzékek bizonyítják, ezen ökrök túlnyomó többsége a török uralom alatti Alföldről került felhajtásra. A tőzsérek ismert lakhelyei közül a legdélebbre esők Zentáig, a magyar nyelvhatárig nyúlnak. A marhatenyésztés magyar foglalkozás volt, a délszláv jövevények nem kapcsolódtak bele. Ez a tőkés vállalkozásban folyó marhatenyésztés biztosította a királyi Magyarország legjelentősebb állami jövedelmét, a harmincadvámot. Az Alföld tehát a törö uralom idején sem el nem szakadt, sem le nem maradt más magyar tájak gazdálkodásától. Ez azonban csak úgy volt lehetséges, hogy az alföldi magyar nép, jászkun és hajdú hagyományokat folytatva, állandóan fegyverben állott. Gyakorlatilag a török zsoldban álló rácokkal folyt a harc, elvileg azonban az általuk képviselt török uralommal, mely nem tudta központilag fenntartani a rendet. A békés vármegyei Berény tiszttartója 1667-ben jelenti az államhatáron túl élő magyar földesúrnak, Károlyi Lászlónak: „annyira jutottunk az sok tolvajok miatt, hogy az szegénység az hol lakik, itt-ott valami keveset szántanak, többnyire csak a kertük alatt, de különben ki nem mehetnek, hanem fegyveres kézzel őrizik magukat”.[5] De nemcsak a magyar népességnek kellett fegyverrel őriznie magát a török szolgálatban álló rácoktól, hanem a török katonaságnak is a magyar szabad hajdúktól, akiket a végváriak és a kiváltságolt hajdúk támogattak. Az egri pasa 1636-ban azt panaszolta a bajai kádinak a hódoltsági városok veszélyeztetettségéről, hogy "az eminek vagy azok embereinek, a szubasiknak oda gyakran járni istenkísértés lenne”.[6] Ha Várad eleste 1660-ban újabb megpróbáltatásokat hozott is az Alföld magyar népére, az gazdasági érdekeit és etnikai identitását a töröktől való felszabadulásáig elszántan védelmezte.

Lábjegyzetek

  1. (Szalay LászlóSalamon Ferenc), Galántai gróf Esterházy Miklós Magyarország nádora. III. Pest, 1869–1870. 57.
  2. Jelentés a kamarai bizottsághoz. Országos Levéltár E 285. Varia und Reponenda.
  3. Magyar Simplicissimus. Szerkesztette Turóczi-Trostler József. Budapest, 1956. 217.
  4. Takács Lajos, Irtásgazdálkodásunk emlékei. Budapest, 1980. 328.
  5. Olvasókönyv Békés megye történetéhez. I. Szerkesztette Kristó Gyula, Békéscsaba, 1967, 123.
  6. Schwár Mária, Az igazságszolgáltatás fejlődése a török hódoltság idején az alföldi városokban. Budapest, 1939. 20.


Az Alföld
Az alföldi gazdálkodási hagyományok népességmegtartó ereje Tartalomjegyzék