A majorságépítés újabb hulláma

A Múltunk wikiből

A 17. században beköszöntő agrárdepresszió nem a majorságok visszafejlődését vonta maga után, mint ahogyan azt korábban feltételezték, hanem éppen ellenkezőleg: a majorsági fejlődés új hulláma bontakozott ki országszerte. A közvetlen háborús nehézségek elmúltával a királyi Magyarország jelentős részén — különösen a Felföld középső és keleti vidékein — éppen a 16. század végétől számíthatjuk a földesúri gazdálkodás nekilendülését, a 17. század derekára felvirágzását, amiként ezt Szepesvár, Murány, Késmárk, Szendrő, Makovica, Sárospatak, Munkács, Ecsed, valamint számos dunántúli uradalom példája, főúri vártartományok és nemesi középbirtokok sora mutatja. Erdélyben is a 17. század első fele a majorságépítés széles körű kibontakozásának korszaka.

A majorsági és a jobbágyi művelésben levő szántóföldek aránya országrészenként, területenként nagyon eltérő volt. Talán nem tévedünk nagyot, ha a vonatkozó becslések, felmérések közül elfogadjuk azt, hogy a 17. század első felében, közepe táján a majorsági szántóföldek a királyi országrész szántógazdálkodásra alkalmas vidékein egy-egy uradalom paraszti kézen levő szántóterületének 12–20, máshol mintegy 15–30%-át tették ki. Bizonyos megfontolások, főleg a későbbi fejlődéssel való összehasonlítás alapján e becslések alsó értékei látszanak reálisabbnak. Erdélyben, ahol a jobbágyok kevésbé folytattak szántógazdálkodást, egyes uradalmakon belül néhol a 40%-öt is elérte ez az arány. A 17. század első felében azonban — az előző korszaktól eltérően — lakott, művelt jobbágytelkek rovására, azok megcsonkításával vagy a jobbágyok elűzésével telkükről már nemigen került sor a majorsági szántóterületek növelésére, hanem nagyrészt pusztákat és irtásföldeket vontak földesúri művelés alá, illetve a korábban közösen használt legelőket és erdőket irtották ki e célból. Általában egész korszakunkra jellemző, hogy nem beszélhetünk földhiányról, sőt: a 17. század folyamán a föld értéke az emberi munkaerő értékéhez viszonyítva háttérbe szorult. A földesurak immár oly módon igyekeztek majorsági földjeik területét növelni, hogy ugyanakkor a jobbágyi munkaerő megtartására-növelésére is nagymértékben törekedtek.[1]

Joggal merül fel a kérdés: Vajon mi késztette a földesurakat arra, hogy a nagy konjunktúra elmúltával is növeljék majorsági szántóik területét, egy olyan időszakban, amikor a gabonaeladás már távolról sem volt olyan hasznot hozó és könnyű üzlet, mint a 16. században? Igaz ugyan, hogy elsősorban egyes főnemesek még jelentős tételeket szállítottak a hadseregnek. 1619-ben az esztergomi érsek teljes gabonakészletét és 800 akó borát, Esterházy Miklós 4650 mérő gabonáját és 500 akó borát adta el a kincstárnak. Thurzó György, Pálffy Pál és Pázmány Péter ugyancsak többször adott el a kincstárnak gabonát és bort. A hadsereg gabonaellátása mégis sokszor akadozott. Ezért rendelte el az országgyűlés 1602-ben a természetben történő gabonaadózást; ez a rendelkezés mindvégig érvényben maradt, bár igen rossz hatásfokkal működött. Nagy hadjáratok idején külföldről, Ausztriából is kellett behozni élelmiszert a hadsereg ellátására, s a kincstár erre rendszerint osztrák vállalkozókkal kötött szerződést.

A magyarországi nagybirtokosok többsége azonban nem vett részt jelentékeny mértékben a hadiszállításokban. Mi késztethette őket mégis majorságterületeik növelésére? Elsősorban valószínűleg az az ellentmondás, amely a nagybirtok folytonosan növekvő apparátusának, a „földesúri famíliá”-nak és magánhadseregének egyre növekvő élelmiszerigénye, valamint az uradalom terménybevételeinek csökkenése között feszült.

Az is csökkentette a nagybirtokok gabonabevételét, hogy a jobbágyok egész sora szerzett különféle jogcímeken — hajdúsodás, taxásság, sommásság révén — különböző fokú mentességet a szolgáltatások egy része, esetleg egésze alól. Az uradalmak gabonavételeinek, illetve a jobbágyok gabonatermelésének csökkenését a kutatások nemcsak a Vas vármegyei Batthyány-birtokokon mutatták ki, hanem Borsod, Abaúj és Zemplén, Sáros, Ugocsa és más vármegyék területén is.

Ez azonban önmagában még nem magyarázat, hiszen ott is szaporodtak a majorságok, ahol a hozamból nem kellett magánhadsereget élelmezni. Feltehetőleg arról volt szó, hogy a nemesek a jobbágyok csökkenő gabona-termelését, s így csökkenő mennyiségű gabonakilencedét igyekeztek majorsági termelésükkel ellensúlyozni – amire rendkívül megerősödött hatalmuk birtokában módjuk is volt.[2]

Irodalom

A majorságépítés újabb hullámára: Makkai László, I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai (Budapest, 1954. Bevezetés). A vonatkozó adatok részletes elemzése és összefoglalása: Pach Zsigmond Pál, Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV–XVII. században (Budapest, 1963).

  1. A jobbágyi munkaerő megtartására irányuló földesúri törekvésre: Varga János monográfiája.
  2. A jobbágyságnak a gabonatermeléstől való elfordulására: Makkai László, A kuruc nemzeti összefogás előzményei (Budapest, 1956); Kirilly Zsigmondné–N.Kiss István, Adatok a paraszti gabonatermelés kérdéséhez a XVI–XVII. századi Magyarországon (Agrártörténeti Szemle 1969. 1–2 ); Makkai LászlóZimányi VeraBán Péter—J. Újváry Zsuzsa, Les registres de díme comme sources de l'histoire de la production agricole en Hongrie dans la periode du féodalisme tardif (Budapest, 1977. kézirat).


A mezőgazdaság fejlődése
A külkereskedelem megrázkódtatásai Tartalomjegyzék A jobbágyszolgáltatások arányainak módosulása