A majorsági gazdálkodás kibontakozása

A Múltunk wikiből
1583
Németújvárott megjelenik az első Magyarországról szóló botanikai munka: Carolus Clusius, Stirpium nomenclator Pannonicus.

A 16. század elején kibontakozó és a század közepén igen nagy méreteket öltő agrárkonjunktúra gyökeres változást hozott az ország gazdasági életében. A 15. században az agrárstruktúrát a parasztgazdaságok döntő túlsúlya jellemezte; csupán kis területű földek állottak a földesúr saját kezelésében, a nagybirtok nem mezőgazdasági nagyüzem volt, hanem csupán a feudális járadékok szubsztrátuma, szervezeti keret, amelyen belül a különféle paraszti szolgáltatások kisajátítása történt. E nagy uradalmak a 15. század végén nem sok nyereséget biztosítottak birtokosaiknak, az átlagosnál nagyobb familiárisi gárdával rendelkező két nagybirtokos számára mindenesetre elégtelennek bizonyultak. Hippolit érsek 1489. évi birtokbevételei, illetve a Corvin János birtokában levő hunyadi uradalom 1489–1490. évi jövedelmei alig vagy egyáltalán nem fedezték a várak személyzetének és familiárisainak költségeit.[1] A jól fizető állami és egyházi jövedelmekkel rendelkező főméltóságok politikai befolyásuk révén szereztek a későbbiekhez képest ekkor még szerényebb bevételt biztosító uradalmakat.

Az agrárárak lassú, majd mind erőteljesebb emelkedése megváltoztatta a helyzetet. Egyrészt rákényszerítette az uradalmakat, hogy az úri háztartás és família eltartásához szükséges, egyre drágábbá váló élelmet maguk termeljék meg, és e célból majorságok sorát állítsák fel, vagy a már esetleg meglevő kis majorokat jelentősen kibővítsék. Másrészt a terményárak emelkedésének állandósulása érdekeltté tette a földesurakat is abban, hogy piacon eladható felesleghez is jussanak, és ezáltal növeljék bevételeiket.

Kezdetben csupán a jobbágyszolgáltatásokból befolyt bor- és gabona jövedelmek feleslegeit s emellett legfeljebb saját nevelésű állataikat vitték piacra. Igyekeztek azonban minél több terményre szert tenni: helyenként a jobbágyok terményadójának emelésével és a terménykilenced széleskörűvé tételével. A legjelentősebb terménytöbblethez azonban az egyházi gabona- és bortized kibérlésével jutottak, éspedig igen kedvező feltételek mellett. Ezenkívül az elővásárlási jogot is törvénnyel biztosították maguknak jobbágyaik borára, azaz a jobbágyoknak előbb az uradalomnak kellett eladásra felkínálniuk borukat, és csak akkor adhatták el idegeneknek, ha az uradalom nem tartott rá igényt. Ez az elővásárlás azonban gyakorta borfoglalássá vált, amikor a tiszttartó a piaci árnál jóval olcsóbban és nagy mennyiségben vette meg a jobbágyok borát, nagy kárt okozva nekik.

A földesúri magángazdaságok csírái régi időkre, még az úrbéri rendnek a 14. században történt megszilárdulása idejére nyúlnak vissza, ugyanis minden faluban közvetlenül a földesurat illette meg a szántóként, kaszálóként, kertként használt földnek legalább akkora hányada, mint amekkorát egy-egy helybeli jobbágycsalád használt. Helyenként külön darabot hasítottak ki maguknak a földesurak a közös erdőből, halászóhelyekből is, néhol szőlőt telepítettek, halastavat létesítettek, erdőt irtottak a maguk használatára; elvétve valóságos majorok berendezésére is sor került. A 15. századi árviszonyok mellett azonban a földesurak sok helyütt lemondtak arról, hogy nagyobb mezőgazdasági területeket vegyenek önkezelésbe.

A kibontakozó agrárkonjunktúra azonban nagy lendületet adott részben az esetleg a középkorból átöröklött szerény majorsági létesítmények bővítésére, részben pedig újak berendezésére. Első perctől fogva kettős célt szolgáltak, amint ez jól kiviláglik Brandenburgi Györgynek 1520-ban a gyulai vár udvarbírája és várnagya részére kiadott utasításából: „az új udvarbíró fokozott figyelmet fordítson a szántóművelésre, és az eddiginél több vetést rendeljen el ..., a majorságot javítsa meg, biztosítsa a földművelést és állattenyésztést, hogy ne kelljen minduntalan készpénzért vásárolni, hanem eladhassunk, s ebből nyereséget szerezhessünk”.[jegyzet 1] Az utasításnak foganatja lett. A gyulai vártartomány készpénzbevételei rohamosan növekedtek: 1519-ben 225, 1527-ben 627, 1557-ben már 2808 forintot tettek ki. Az 1519. évi összeg még csupán a kilencedgabona eladásából folyt be, de az 1557. évi már a majorsági földművelésből, a kilencedből és a malomjövedelemből együttesen származott.

A majorságépítés széles körű kibontakozása azonban országrészenként igen eltérő mértékben és ütemben zajlott le. A három részre szakadt ország középső, hódoltsági területén nem került sor földesúri majorságok szervezésére, hanem a paraszti árutermelés sajátos formái bontakoztak ki. A királyi Magyarországon pedig a számottevő földrajzi és gazdasági-társadalmi eltérések befolyásolták az önkezelésű földesúri üzemek kiépülésének körülményeit.

A földesúri majorságok elsőként a nyugati-északi országrészben alakultak ki, az ország keleti részén csak később tűntek fel. Az 1530-1540-es években sorra alakultak a majorságok a Dunántúlon, így a Nádasdyak egyetlen uradalmában, a lékaiban nyolc év alatt (1549 és 1557 között) két új major tűnt fel. A Batthyányak rohonc-szalónaki uradalmában (Vas vármegye) már 1438-ból tudunk majorságok létezéséről, 1540-re a hozzájuk tartozó szántóföld mennyisége nőtt meg. A Felvidéken is hasonló fejlődés tapasztalható: az esztergomi érsek Vág-völgyi birtokain 1560 után alapították a vágai majort, 1564-ben pedig a Thurzók szepesi „újmajorját”. A Trencsén vármegyei fejlődést jól érzékelteti, hogy amíg 1549-ben 34 urasági majort, kúriát írtak össze, addig 1578-ban már 70-et találtak ugyanitt. Sopron vármegyében 1548-ra már legalább 23 helységben alakultak ki allódiumok, vagy jegyeztek fel béreseket a dicajegyzékek. Ugyancsak tömegesen találhatók ez időben majorságok Vas vármegyében is; Pozsony vármegyében pedig 1532-től kezdve jó darabig egyre nagyobb ütemben gyarapodtak a majorságok. A rosszabb piaci adottságokkal rendelkező Liptó vármegyében viszont 1536-ban még egyetlen allódium sem volt található, 1549-ben is csak kevés; Sáros vármegyében is csupán 1548-ban tűntek fel először.

Majorságokat egyes uradalmakon belül először az országutak, hajózható folyók közelében szerveztek, a föld bősége és minősége is közrejátszott a majorsághelyek kiválasztásánál. Túlnyomóan az országos tisztséget viselő nagybirtokosok jártak az élen az allodizálásban, nyilván ők rendelkeztek a legnagyobb áttekintéssel a kereskedelmi viszonyokról.

Alig maradtak el tőlük a többi világi és egyházi nagybirtokosok meg a középbirtokos nemesek. A királyi uradalmak viszont erősen lemaradtak a majorságépítésben, az egyházi testületek birtokai és a városok pedig alig követték őket e téren. E különbségek ellenére az 1550-1560-as években szinte már alig volt olyan táj, ahol nem alakultak ki földesúri gazdaságok, melyek messzemenően alkalmazkodtak az eltérő természeti adottságokhoz: a kisebb-nagyobb, a pár száz hold nagyságot csak ritkán elérő, túlnyomórészt ennél jóval kisebb földesúri szántóföldek mellett sokfelé már makkoserdőket, állattartó telepeket, halastavakat, kerteket, szőlőket és réteket is feljegyeztek.

A majorságok mellett létesített úri kertek egyébként ugrásszerű színvonal-emelkedést mutattak a 16. század második felében. Külföldről – Törökországból, valamint nyugati országokból – beszerzett oltványok, dugványok, magok és hagymák segítségével a kultúrnövények eddig soha nem ismert bőségét és fajtaválasztékát honosították meg: drinápolyi és szmirnai dinnyemagot, perzsiai nagy kajszibarackokat hoztak be. Az almának és a körtének rendkívül sok, különböző időben érő és télen is elálló változata volt honos. Többfajta cseresznyét, meggyet, szilvát termesztettek, gesztenyét, diót és epret szedtek. Nyugat-Európában, elsősorban Németalföldön, egyre nagyobb mértékben importáltak gabonát, úgyhogy saját szántóterületük egy részét sokkal intenzívebb munkát igénylő, egyben nagyobb hasznot is hozó kertészkedésre fordíthatták. A Török Birodalomból, valamint a gyarmatokról behozott új növényfajták megismerése még csak fokozta a kertészkedési tevékenységet. Ez a nagy kertészkedési kedv országunkra is átterjedt: főrangú urak és asszonyok, valamint tiszttartóik egymásnak küldözgették az újabb fajták nagy gonddal csomagolt szaporítóanyagát. Clusius, a híres botanikus és orvos, aki Európa nagy részét beutazta, és 1573–1577 között a bécsi császári kertek felügyelője volt, első kézből látta el az őt, többször és hosszan vendégül látó Batthyány Boldizsárt az újonnan felfedezett, távoli vidékekről származó, eddig ismeretlen növényekkel és a közismert növények új változataival.[2] Tulipán, viola, rózsa, nárcisz mellett canna indicát, nyúlfüvet, balzsaminát, capsicumot, margarétát küldött Batthyány Boldizsár híres szalónaki kertjébe, ahová melegágyat is tervezett. A Nádasdyak is híres kertészkedők voltak, de Verancsics érsek sem sokban maradt el mögöttük. A főrangúaktól a kisebb nemesekhez is eljutottak az új növények, s egy részük bizonyos idő múlva szélesebb körben is elterjedt. A kertkultúrának a 16. században elért rendkívül magas színvonala azonban a tizenöt éves háború pusztításai után visszaesett.

A földesurak igen különböző utakon-módokon szerezték meg a majorgazdaságok létesítéséhez szükséges földeket. Irtásföldek, az egykori egyházi szőlők, ritkábban szántók mellett nagyobbrészt paraszti földekből szakították ki a majorsági területeket.

A legcélszerűbb eljárás, ami a jobbágyi munkaerőt nem csökkentette, a pusztán hagyott jobbágytelkek elfoglalása volt: ez széles körű gyakorlattá vált. Mindenfelé alkalmazták a jobbágyföldek egy részének elcsatolását, kisajátítását is. A Nádasdyak pordányi majorjához annyi földet foglaltak, hogy a jobbágyoknak, korábbi egész telkük helyett, csak fél-fél teleknyi földjük maradt. Másutt azt panaszolták a jobbágyok, hogy nem szánthatnak, mert földjük javát elveszi a tiszttartó. A korszak egyik kirívóan kapzsi és erőszakos földesura, Serédy Gáspár nemcsak az elhalt, hanem a tönkrement jobbágyok földjeinek egy részére is rátette a kezét. Ugyanígy találkozunk földfoglalással – bár szórványosan – a Batthyányak Vas vármegyei uradalmaiban is.

A földfoglalások több ezer esetében, melyekről adatok maradtak ránk, nagyrészt a kis- és középbirtokosok jártak elöl – nagybirtokosok ilyen eljárások alkalmazására kevésbé voltak ráutalva. Elsősorban a kevés földű, terméketlen vidékeken került sor földfoglalásra. A legszélsőségesebb arányú foglalásokról Ung vármegyei források tudósítanak. Itt az 1574-ig elfoglalt több mint 400 telek közül 175 volt előzőleg puszta, és 140-ből tették ki a jobbágyot. Turóc vármegyében 1567-ben 13, 1576-ban 185 portát és egy egész községet foglalt el hatalmi szóval a földesúr. A legtöbb megyében azonban ennél kisebb arányú földfoglalásokról tudunk, így például Sopron vármegyében 1570-ig 50-nél több telek jutott a földesúr birtokába, miközben a lakott úrbéres telkek száma 1175 volt.

Általánosságban megállapítható, hogy a 16. században végrehajtott telekfoglalások egy-egy vármegyében átlagosan mintegy 1-5%-át érintették a lakott és lakatlan jobbágytelkeknek. A jobbágyföldek elfoglalása azonban ekkor még nem volt döntő jelenség, hiszen a 16. századi állapotokra általában a földbőség és az emberhiány volt a jellemző. Ezért azután a földfoglalással ellentétes tendenciák is érvényesültek: a földesurak telepítésekkel, kedvezmények adásával igyekeztek benépesíteni pusztatelkeiket, ezáltal biztosítva a jobbágyi munkaerőt. Végső soron ez szabott határt a földfoglalásoknak.[3]

Lábjegyzet

  1. ?

Irodalom

A majorsági gazdálkodás témakörére vonatkozó bő irodalom részletezése megtalálható részben a Kosáry Domokos, Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába, I–III. (Budapest, 1951–1958), illetve A magyar történettudomány válogatott bibliográfiája, 1945–1968. (Budapest, 1971) művekben. — A bő irodalomból kiemelendők a korábbi eredményeket is szintetizáló alábbi munkák: Szabó István, Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Budapest, 1948); Maksay Ferenc, Parasztság és majorgazdálkodás a XVI. századi Magyarországon (Budapest, 1958); Pach Zsigmond Pál, Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV–XVII. században (Budapest, 1963); Varga János, Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban, 1556–1767. (Budapest, 1969). E munkák részben egymással is vitatkozva, eltérő nézeteket képviselnek sok kérdésben. Újabb rövid összefoglalás: Makkai László, Neo-Serfdom: Its Origin and Nature in East-Central Europe (Slavic Review, 1975. 2).

Alapvető forráskiadványok: Urbáriumok. XV–XVII. század. Szerkesztette Maksay Ferenc (Budapest, 1959); Úriszék. XVI–XVII. századi perszövegek. Szerkesztette Varga Endre (Budapest, 1958); N. Kiss István, 16. századi dézsmajegyzékek] (Budapest, 1960).

A magyar gazdasági élet egészének a 16. századi agrárkonjunktúra és a 17. század első fele depressziójának a problematikájába állítására Zimányi Vera idézett munkája, Magyarország az európai gazdaságban, 1600–1650. (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 80. Budapest, 1976) mellett a jelen gazdaságtörténeti fejezetben történik kísérlet.

  1. Corvin János 15. század végi uradalmi bevételeire: Kubinyi András, A budai vár udvarbírói hivatala, 1458–1541. (Levéltári közlemények 1961).
  2. A kertkultúrára (Clusius személyes szerepének kiemelése nélkül): Takáts Sándor, Kertészkedés a török világban (Rajzok a török világból III. Budapest, 1917) és ugyanő, Egy kertgazdánk a XVI. században (Szegény magyarok. Budapest, év nélkül).
  3. A földfoglalásokra: Maksay Ferenc, Pach Zsigmond Pál és Varga János e fejezetben már idézett munkái.


Az agrárkonjunktúra hatása a mezőgazdaságra
Tartalomjegyzék Robot- és bérmunka a földesúri gazdaságban