A majorsági gazdálkodás változásai

A Múltunk wikiből
1662
Nagyszombatban megjelenik az első magyar nyelvű mezőgazdasági szakkönyv, Lippay János Calendarium Oeconomicum perpetuumja; Kassán Johann Bayer Francis Bacon hatása alatt írt munkája, az Ostium vel atrium naturae.

A Zrínyi testvérek muraközi és horvátországi, már régebben kiépített, erős majorságai 1670-ig virágoznak, a kamarai igazgatás alatt is tovább élnek, területük azonban némileg szűkebbre szorul. Csáktornyán, ahol már korábban is jócskán számon tartottak paraszti majorsági földbérleteket és pusztákat, 1670–1674 között a majorsági szántók 42%-a kerül paraszti bérlők kezére.[1] Új szántókkal bővül viszont 1648–1659 között a Batthyány család rohonc-szalónaki majorsága. Nádasdy Ferenc nemcsak legsikeresebb birtokgyarapítója az 1650–1660-as éveknek, hanem elődeitől öröklött majorságait is újabbakkal növeli.[2] Ugyanakkor miként a Batthyány család, Nádasdy is adott ki majorsági földet és rétet árendába jobbágyoknak. Az alsólendvai és lenti uradalomban a kincstár 1670 után tovább folytatja a majorkodást.[3] A Dunántúl legnagyobb birtokos családja, az Esterházy család a fraknói és kismartoni uradalom majorjain egész korszakunkban eredményesen, egyenletesen gazdálkodik, noha az antaui majort időközben jobbágyoknak adta bérbe.[4][5]

Felső-Magyarországon az 1650-es években a jól kezelt murányi, polonkai, lubinyeki allódiumok tartoznak Wesselényi murányi váruradalmához. Csáky István szepesváraljai majorságai később sértetlenül kerülnek kincstári kézre. Virágzó majorjai vannak a század ötvenes, hatvanas éveiben a Thököly családnak. A Rákóczi-birtokok földesúri kezelésben levő tartozékai viszont megfogyatkoznak. 1651-ben Lorántffy Zsuzsanna a Gömör vármegyei majorsági földeket jobbágyainak árendába adja, 1669-ben pedig Báthori Zsófia megengedi, hogy a szilágysomlyói uradalom majorföldjeit a kaszálókkal, halászóvizekkel s erdőkkel együtt jobbágyai felosszák, és „annak hasznát ususát vehessék”.[jegyzet 1] 1670, majd 1683 után több majorságban megáll ugyan az élet, az ecsedi uradalom épületei romba dőlnek, a munkácsi uradalom szántói elgazosodnak, de a fiatal Rákóczi majd nagy energiával kezdi meg újraépítésüket, követve a Károlyiak, Bercsényiek szívós majorépítő igyekezetét.[6]

A köznemesi birtokokon 1670-ig még növekedést mutat a tehetősebb köznemesek, törekvő kisnemesek majorságépítő igyekezete. Bónis Ferenc füzéri, Szuhay Mátyás halmaji, Kátay Ferenc encsi, Keczer András verebélyi, a Bay család madai allódiumai, Iványi Fekete László nyolc vármegye területén szétszórtan fekvő majorjai – értékes allodiális szőlőikkel együtt – mint sok más köznemesi gazdaság, 1671 után sorozatos birtokelkobzások áldozatai lesznek. Szirmay András gazdálkodása azonban azt mutatja, hogy a szőlőművelés, a borkereskedelem mintegy a záloga a gyors regenerálódásnak.

Általános becslés szerint korszakunkban a felszámolt, szétrombolt és az újonnan létesített majorok nagyjából kiegyenlítették egymást. A földesúri majorsági gazdálkodás területi kiterjedését a királyi Magyarországon bizonyos megállapodás jellemzi.

Erdélyben a Bánffy-, Teleki, Apor-birtokokon, a gyalui vártartományban és a fejedelmi uradalmakban már virágzó majorokról is tájékoztatnak az urbáriumok és az udvarbírói utasítások. A majorsági gazdálkodás lassan terjed, és nem válik számottevővé, általánossá a munkaerő súlyos hiánya miatt.

Néhány, főleg az ország nyugati sávján elhelyezkedő majortól és az igényesebb munkát kívánó szőlőktől eltekintve, az urasági szántókat, kaszálókat jobbágyi munkával művelik. Még a kivételes helyzetű fraknói uradalomban is, ahol a tehetős telkes gazdák tömege váltotta meg szolgáltatását egy összegben, a majorsági tartozékokon való szántóművelés jelentős része a jobbágyok úrbéri kötelessége. Kevés nyoma van annak, hogy a szántást béres jobbágyokkal végeztetik, vagy kaszálásra, aratásra alkalmi munkásokat fogadnak fel, még olyan jól kiépített, régi hagyományokkal rendelkező uradalmakban is, mint a Batthyányaké vagy Nádasdy Ferencé. Wesselényi Ferenc murányi uradalmában az 1662-ben kiadott utasítás előírja, hogy a jobbágyok „a tiszttartók parancsa szerint”[jegyzet 2] szántsanak, vessenek, arassanak. Jobbágymunkával művelik Vay Ádám ajnácskői, Bónis Ferenc füzéri majorságát éppen úgy, mint a füleki, szendrői, serkei uradalom allodiális szántóit. Erdélyben ugyancsak jobbágyi ingyenmunkával műveltetik a majorsági szántókat és réteket. A földesúri gazdaságokban a jobbágymunka igénybevétele elvileg korlátlan mértékű. A korabeli urbáriumok, még inkább a jobbágypanaszok, a „mindig”, „egész héten”, „szünet nélkül”, „amint kívánják” megfogalmazásokkal fejezik ki, hogy az évi 52 nap robot már csak régi emlék.[7]

A szőlőművelésben és az állatgondozásban azonban „mint láttuk” már korábban kialakult a bérben végeztetett munka gyakorlata. E fél évszázadban e téren ingadozások és változások figyelhetők meg. A Zrínyi-birtokokon az 1650-es években a szőlőgondozás kevésbé igényes munkáit még jobbágyszolgáltatásként követelik meg, a Hegyalján viszont már a napszámosmunkával is szinte vetekszik a szakmánybérben való műveltetés. Szirmay András kizárólag bérmunkában művelteti szőlőit, jobbágyrobotot csupán trágyahordásra és szállításra vesz igénybe. Eperjes, Bártfa, Kassa városok ugyancsak bérmunkát alkalmaznak szőlőikben. Különböző szinteken él és fejlődik az uradalmak állattartása. Új gyakorlat, hogy az uradalmak a falvakra adják ki az állatot hizlalásra.[8]

Az uradalmak fizetett személyzete számszerűen nem növekszik, de összetétele a mezőgazdasági munka szakszerű irányítását végzők javára, helyenként az állatgondozók javára módosul. Az udvarbíró, számtartó, csűrbíró, ispán, kulcsár, kulcsárinas, pallér, majorosné, esetenként a „hites emberek”, a vincellér, szőlőpásztor, kertész, pincés feladatköre szinte már üzemszerűen megszabott.[9]

A mezőgazdasági üzemekben növelni akarják a hozamokat, és a jobbágymunkát igyekeznek minél gazdaságosabban felhasználni. A lakóhely és a munka színhelyének távolsága már sokat mérlegelt tényező. A lednicei uradalom 1669-ben kelt udvarbírói utasítása kimondja: akik „majorkodástul messze laknak, … azok majorkodással és heti szerjárással ne terheltessenek”.[jegyzet 3] Viszont Rovnáról az uradalmi rendtartás megjegyzi: „ezen kis falu, minthogy majorságunkhoz közel vagyon, minduntalan sok szolgálatjuk vagyon”.[jegyzet 4] Általános kívánalom, hogy az udvarbírók a jószágot jövevényekkel népesítsék, és egyenletesen terheljék a colonusokat. Gondja legyen az udvarbírónak arra is, hogy a jobbágyok „ravaszságból” ne csökkenthessék munkakötelezettségüket. Ha népesebb, több igaerővel rendelkező jobbágycsaládok húzódtak fél telekre, akkor egész telek után járó munkát kell tőlük behajtaniok. Kötelességük megakadályozni, hogy jobbágyok marhájukat, ökrüket eladják, vagy zsellérségre szálljanak „az munkát kerülvén”; esetleg magukat jól bíró, igás colonusok robotmentességgel járó kötelezettséget vállaljanak, például juhászságot, mint az ungvári uradalomban. A jobbágyi szolgálat időtartamának teljesebb kihasználását célozzák az olyan utasítások, hogy a hét elején vagy naponta este adják ki a munkát, nehogy reggel azzal teljék a nap; ha pedig eső miatt egy-két óráig szünetel a munka, azt másnap kell behozni. Az úrbéri kötelességben végzett munka minőségét próbálják biztosítani a szántást, vetést, boronálást vigyázó „hites emberek”. Ellenőrzik az aratást, cséplést is. Thököly Imre 1684. évi utasítása abból indulva ki, hogy a gazdasági haszon érdekében a természet rendjét kitanulni megengedte a Gondviselés, jó néhány racionális kívánság között azt is megköveteli, hogy a marhás és gyalogszeresek mellé állított pallért az udvarbíró maga is gyakorta ellenőrizze, nem hagyja-e „jutalomért, égetett borért” henyélni, maguk hasznát keresni a jobbágyokat.[jegyzet 5] Számtalan udvarbírói levél bizonyítja: tisztában vannak az úrbéri szolgálatban végzett munka rossz minőségével; de úgy vélik, hogy felvigyázókkal, szigorú munkarenddel, a kiszabott teljesítmények ellenőrzésével, büntetésekkel, bírságpénzekkel növelni tudják a jobbágymunka hatékonyságát.

Hasonló gonddal írják körül a bérben végzett munka kihasználásának módozatait. Megszabják az étkezésre fordítható időt, a vincellérnek szinte minden kapavágásra figyelnie kell. II. Rákóczi Ferenc majd sokoldalúan mérlegeli a szőlőmunka minőségét, sőt a bérezési rendszert már úgy alakítja ki, hogy a munkaerő-kínálat időszakos hullámzását is figyelembe veszi, és szigorúan megköveteli, hogy minden percet kihasználjanak. Aki rosszul kapál, büntetést fizet. Elcsapja az udvarbírót, ha a jobbágyokat a maga hasznára terheli, és a terméseredményekről kimutatásokat kíván.

Általános követelmény már, hogy a termelés egyes szakaszait, eredményeit az udvarbírók rendszeresen diáriumban rögzítsék. Az ungvári uradalomban hites emberekkel kell feljegyeztetni, mennyi magot visznek ki vetésre, és hova, melyik földdarabba „mennyi búza, gabona, árpa és zab és egyéb leguminákat vetnek”. A betakarításkor pedig nemcsak a kereszteket kell tanúk előtt megszámolni, hanem próbacsépléssel ellenőrizni, mégpedig kettőt-kettőt a „javából” és „szegényéből”, hogy mennyit ereszt, „és hány köböl vagy véka lészen belőle”.[jegyzet 6] Regestrumot kell tenni az udvarbíróknak arról is, hogy melyik szőlőben mennyi majorságbor terem, és gondosan fel kell vésni a hordókra a legfontosabb adatokat. Az állattartó majorságokban megszabják a paripákra és szekeres lovakra naponta kiadható abrak mennyiségét. Utasítás szabályozza több uradalomban a szarvasmarhák után kívánt borjak, a sertések után kívánt malacok számát, s hogy a majorosné a szárnyasjószágból mennyit tartozik évente szaporítani. Meghatározzák a várható vaj, túró, bőr mennyiségét. Nemcsak a juhászoknak kell rovást tenniök, hanem a majorosgazdának is tudnia kell, hányszor tépi (fosztja) a majorosné a gondjaira bízott ludakat.

Ellátást már nem kapnak a jobbágyok a mezőgazdasági munkák végzésekor úgy, mint régen. Sőt a majorsági alkalmazottak és a várnép, az udvartartás élelmezése is a korábbinál feszesebb normák szerint történik. Feljegyzésekben rögzítették eddig is az asztalra kerülő étel, ital költségeit, az egy főre eső cipó sütésére engedélyezett lisztmennyiséget. Szigorú takarékosságról és ellenőrzésről tájékoztatnak az egyes számadások. A munkácsi és a sárospataki uradalomban a sáfárnak mindennemű felhasznált fűszerről, minden kiló húsról, sóról el kellett számolnia. Sok minden már korábbi utasításokban is fellelhető ebből, s bizonytalan az is, hogy mit sikerült a gyakorlatban megvalósítani. Mégis úgy tűnik, hogy mindez mint szükséges igény a földesúri gazdaságban most válik gyakoribbá, figyelemre méltó jelentőségűvé. A szántók és a szőlők rendszeres trágyázására, a gazosabb, rosszabb földeken háromszori szántásra, a jó, „tisztított”, „mosott” vetőmagra, a gondos betakarításra és tárolásra, fajtanemesítésre vonatkozó utasítások és kívánalmak összességükben arra utalnak, hogy a földesúri majorságokban a termelési eljárásokat tekintve bizonyos változás előjelei észlelhetőek. A föld művelése általában továbbra is két- vagy háromnyomásos gazdálkodásban folyt, és a majorsági földek beletartoztak a falvak nyomásrendszerébe. A jobbágyfalvaknak valamivel kevesebb mint egyharmada gazdálkodott három nyomásban. A szakszerű gazdálkodás igényét fejezi ki a mezőgazdasági művek kelendősége. Többek között Lippay János Calendarium oeconomicumja (1661) megjelenése után hamarosan még két kiadást ér meg. Népszerű kertészeti munkája is (1664). Nemcsak Szirmay András külön Oeconomicum-szakcsoportba sorolt könyvei figyelmeztetnek erre; vannak, akik nem csupán Magyarországon kiadott művekből szerezték gazdasági ismereteiket.

A jobb, gazdaságosabb termelés igénye a majorsági állatgazdaságokban is megfigyelhető. A frissen kisajátított uradalmi rétek bizonyítják, hogy nagy gondot fordítanak a takarmányozásra. Az ország nyugati részein az állatok teleltetése több helyen már szénára alapozott takarmányozással történik. A keleti országrészeken telelésre többnyire még a parasztgazdaságokba adják ki a jószágot. A Dunántúlon és Alsó-Magyarország néhány uradalmában a növénytermesztés és állattenyésztés szorosabb összekapcsolódása észlelhető. Öreg, terméketlen, satnya állatok szelektálásában még a parasztgazdaságok hagyományos tapasztalatai érvényesülnek, de az olyan elhatározások, hogy „a jobb fajokat” szaporítsák, már a földesúri gazdaságokban rejlő lehetőségeket vetítik előre. Esterházy Pál svájci tehenekkel kísérletezik 1680-ban. Thököly állatbetegségekhez értő embereket tartat majorjaiban. 1684-ben tengeri búzán (kukoricán) neveltet malacokat, és az igás marháknak „jó meleghidlásos pajtákat” építtet.[jegyzet 7] „Szépfajú gyermeklovait” bélyegezteti. Teleki előírta, hogy hányszor etessék naponta lovait, és mit adjanak nekik. Megszabta, hogy a savót s a malmok korpáját a sertéshizlalásban hasznosítsák. A nagybirtok-gazdálkodásban a gazdaság bővítésével összefüggésben tűnik fel az erdőgondozás.

A majorsági földeken minőségüktől függően elsősorban gabonát termesztenek. Apor gazdaságában az allodiális rétekkel és szőlőkkel szemben a szántóföld vezet, jövedelmet elsősorban a gabonafélékből, főleg a búzából várt. Változás a gabonafélék rovására a királyságban mutatkozik néhol az ipari növények javára. Növekszik a komló, len, kender termesztése, itt-ott feltűnik a dohány is. A kerti veteményekre, a kertben termesztett tengeri búzára (kukoricára), káposztára, a „melegágyban” nevelt salátára, parajra s a nemesített gyümölcsösökre ugyancsak különös gondot fordítanak.

A majorsági termelés másik fejlesztési iránya a szőlőgazdaságra mutat. A Hegyalján az 1670. évi termés java nemesi szőlőbirtokon termett: Szuhay szőlője 169, Keczer Andrásé 187, Keczer Menyhérté 135,5, Bónisé és Ispáné egyaránt 52 hordó borral fizetett.[10] Zrínyi Péternek 43, Nádasdynak 32 hordót termő szőlője volt itt. A Rákócziak tokaji uradalmában a tarcali Szarvas szőlő egymaga 100 ezer forintot ér.[11] Az uradalmi számadások arról tanúskodnak, hogy szőlő-„építésbe”, -telepítésbe tetemes készpénzt fektetnek be. Az egyes szőlőket szakmánybérben kiadva műveltetik meg, és ez Rákóczi bodrogkeresztúri „majorságh szőlőinek” vincelléri elszámolása szerint többe kerül, mintha az egyes munkálatokat – a nyitást, metszést, első kapálást, forgatást, „igazítást”, „harmadlást” – alkalmi napszámosokkal végeztetnek. A majorságokban azonban csak kisebbik része termett annak a bormennyiségnek, amit az uradalmak piacra vittek. A Batthyányak birtokán 1651–1658 között a borjövedelem 12–28%-a allodiális eredetű, míg a dézsmabor 49%-ra is felmegy,[12] a hegyvám pedig átlagban 36%. A szőlőkben gazdag muraközi uradalom 1679–1680. évi borkészletének csupán egynegyede majorsági hozam, a többi a paraszti adóborból származik. Csáky István pincéibe is jóval több bor folyt be paraszti szolgáltatásból, mint gondosan műveltetett majorsági szőlőiből. A fejlődés tendenciáját a Hegyalján Szirmay András gazdálkodása mutatja: 1680-tól meredeken ível fel boreladásból származó jövedelme, szőlői száma megsokszorozódik, míg úrbéri jövedelme, gabonatermesztése stagnál, és vetőmagot, zöldségfélét, asztalára húst piacon vesz.

Igásállatot általában keveset találunk a majorságokban. Táji adottságok, helyi hagyományok és a piacviszonyok határozzák meg a földesúri állatgazdaság jellegét. A Zrínyiek majorságaiban magas a tehén- és juh- állomány, nagyarányú gyapjú-, juhtúró-, sajttermelés folyik.Tejelő szarvasmarhák tenyésztésére következtethetünk Esterházy Pál és Károlyi Sándor gazdasági levelezéséből. Bercsényi felesége, Csáky Krisztina majorjaiban „szőke marhákat” tartottak. Wesselényi murányi uradalmában 2211 ökröt, 516 lovat, 203 tehenet, 2450 sertést és 10 806 juhot jegyeztek fel, szendrői majorságában eladásra marhát neveltek, a diáriumban rögzített vaj és túró, a baromfiszaporulat és a méhesek hozadéka nagy részben piacra került. Juh- és fejőstehén-tenyésztésre vall Czobor Bálint utasítása holicsi majorosa részére. A Rákóczi család felső-magyarországi és erdélyi majorságainak bőséges szarvasmarha- és juhállománya a század végére megfogyatkozik. A munkácsi uradalomban az 1680-as évek elején „morvai juhokat” tenyésztettek és majorsági fejősteheneket tartottak. Nem tudjuk, hogy II. Rákóczi György 1655–1656-ban még virágzó balázsfalvi ménese a századközép más híres méneseivel együtt miként vészelte át a válságos évek, pusztításait, Apafi gondoskodásából azonban az 1680-as években már ismét híresek a balázsfalvi, katonai, kománai, radnóti és porumbáki fejedelmi ménesek. Thököly erdélyi uradalmaiban vaj-, túró-, sajt- és gyapjú-„haszonra” tartanak teheneket és juhokat. Van rá eset, hogy sovány marhát vásároltat össze az uraság, s a majorban felhizlalva adja tovább. „Szép fiatal marhákat az ő idejében szegény embertől, ha olcsón beszedett, és marháink között neveltet, hasonlóképpen öregmarhát is az ő idejében gyűjtet és hizlaltat, az ilyenekből is proventusunkat augealhatja” – írja például Thököly 1684-ben.[jegyzet 8] Az ungvári uradalomban az olcsón összevásárolt sovány marhákat a falvakra osztják hizlalásra (1668).

A földesúri állatkereskedelem azonban, mint korábban is, csak kisebb részben visz piacra saját tenyésztésű vagy hizlalású állatot; nagyrészt összevásárolt marhát ad tovább nyereségre.

Lábjegyzetek

  1. A szilágysomlyai uradalom jobbágyainak szolgáltai 1669-ben. MGSz 1898. 103.
  2. Dőry Ferenc, Utasítás a murányi udvarbíró részére, 1662-ből. MGSz 1901. 267.
  3. A lednicei uradalom 1669-iki rendtartása. MGSz 1900. 358–359.
  4. Uo. 359.
  5. Lehoczky Tivadar, Gazdasági viszonyok Thököly Imre fejedelem uradalmaiban 1684-ben. MGSz 1894. 251.
  6. Utasítás 1668-ból az ungvári udvarbíró részére. MGSz 1898. 146.
  7. Lehoczky Tivadar, Gazdasági viszonyok Thököly Imre fejedelem uradalmaiban 1684-ben. MGSz 1894. 245.
  8. Uo. 261.

Irodalom

A földesúri majorsági gazdálkodás kifejlődéséről: Pach Zsigmond Pál, Nyugateurópai és magyarországi agrárfejlődés a XV–XVII. században (Budapest, 1963).

  1. A Zrínyi-birtokokról: Laszowski, Grada za gospodersku povijest horvatske u XVI–XVII. stoljeću (Zagreb, 1951); J. Adamcek, Zrinsko-Frankopanski projedi v XVII stoljeću (Rodovi 2. Zagreb, 1972); N. Kiss István, A nagybirtok árutermelése és külkereskedelme a XVII. századi Magyarországon (Budapest, 1968); Nagy Iván, Egy jó középrendű nemesúr birtokállaga a XVII. században (Magyar Történelmi Tár 1898);
  2. A Nádasdy-uradalomra: Varga János, Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban (Budapest, 1969. 347);
  3. Nádasdy majorságairól: Országos Levéltár UetC 101/93;
  4. Batthyány- és Esterházy-birtokokra: Zimányi Vera, A rohonc-szalónaki uradalom és jobbágysága a 16–17. században (Budapest, 1968); ugyanő, A nagymartoni kerület gazdaság- és társadalomtörténete a XVI. századtól 1767-ig (Századok, 1972).
  5. Az Esterházy-uradalomra: Zimányi Vera, A nagymartoni kerület gazdaság- és társadalomtörténete (Századok 1972. 41–42).
  6. A főúri gazdaságokról: Pach Zsigmond Pál, Az eredeti tőkefelhalmozás Magyarországon (Budapest, 1952).
  7. A robotszolgáltatás növekedéséről: Maksay Ferenc, Urbáriumok (Budapest, 1959); Thaly Kálmán, II. Rákóczi Ferenc szőlőművelési szabályzata 1700-ból (Történelmi Tár 1879) és (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1894); Lehoczky Tivadar, Gazdasági viszonyok Thököly Imre fejedelem uradalmaiban, 1684. (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1894);
  8. A földesúri állatgazdaságról: Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család története II (Budapest, 1887); Ila Bálint, A gömöri jobbágyság a XVII–XVIII. században az úrbérrendezésig (Budapest, 1938); Utasítás a murányi udvarbírónak, 1662 (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1901).
  9. A földesúri gazdálkodás munkaerőviszonyainak belső átrendeződéséről: Makkai László, Robot—summa—taxa (Történelmi Szemle 1964).
  10. A hegyaljai nemesi szőlők terméséről: Takáts Sándor (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1904. 405–407).
  11. A Rákóczi-szőlők értékére: Wellmann Imre, A Rákóczi-birtokok sorsa (Rákóczi (Ferenc) Emlékkönyv halálának kétszázéves fordulójára II/99).
  12. Bordézsmáról: Pach Zsigmond Pál, Kilenced és földesúri dézsma a XVII. századi Magyarországon (A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-Történeti Tudományok (II.) Osztályának Közleményei 1963).


Földesúri gazdaság
Földbirtokmegoszlás Tartalomjegyzék A földesúri officinák és kereskedelem