A markomann háború és a dunai katonaság aktivizálódása

A Múltunk wikiből
161–180
Marcus Aurelius római császár uralkodása.
A 160-as évek eleje
Dunai csapattesteket (Aquincum legióját is) keletre, a parthus frontra vezényelnek.
A 160-as évek közepe
Háborús feszültség a dunai limes mentén.
167
Langobard–obius betörés a felső-pannoniai limes-szakaszon; a másfél évtizedes markomann–szarmata háborúk kezdete.
168
Marcus Aurelius Aquileiából irányítja a hadműveleteket; a moesiai limesről egy legiót Daciába helyeznek.
A tartományi beosztás módosítása.
169–171
A háború legsúlyosabb időszaka: Pannoniát a markomannok és szövetségeseik, Dacia északi részét a jazigok pusztítják.
172
Marcus Aurelius Carnuntumból irányítja az ellenoffenzívát a kvádok és a cotinusok ellen; maga is részt vesz a barbár földön folyó harcokban.
173
Hadjárat a markomannok és a kvádok ellen.
174
Marcus Aurelius Sirmiumból irányítja a jazigok elleni hadműveleteket; szövetséges királyok beiktatása, betelepítések.
177
A háború második szakasza: a barbárok betörése Pannoniába.
178
nyár Marcus Aurelius és Commodus kiverik a jazigokat Pannoniából; a békeszerződés a politikai feltételek mellett gazdasági vonatkozású engedményeket tartalmaz.
178–179
Római sikerek a markomann–kvád frontokon.
179–180
A római csapatok germán földön telelnek.
180
tavasz Marcus Aurelius meghal Vindobonában. A markomann háborúk vége; a szerződéseken alapuló békerendszer tartósnak bizonyul.
180–192
Commodus római császár uralkodása.

A II. század közepének békés viszonyai a korabeli közvéleményben a tartós biztonság és a közelgő aranykor érzetét keltették. A dunai tartományokban is számos jele van ennek a nyugodt virágzásnak, amelyet a városok olyan alkotásokkal is kifejezésre juttattak, mint a római város önkormányzatát jelképező capitoliumi szentélyek monumentális kiképzése Savariában és Scarbantiában. A külpolitikai viszonyok stabilitása tette lehetővé a Pannoniából Daciába vezető kelet–nyugati út kiépítését és ellenőrzését az Alföld jazigjai között; a kvádok és a markomannok fejedelmei a rómaiak által ajándékként épített kőházakban laktak. Alsó-Pannonia helytartójának palotáját – mintegy a magabiztos római erő demonstrálására – a Duna partján, a jazig túlpart felé fordulva építették meg.

A 160-as évek első felében a dunai béke annyira zavartalannak látszott, hogy Aquincum legióját teljes egészében, más dunai legiókat pedig részben keletre, a parthusok ellen vívott háborúba vezényelték. A 160-as évek közepén azonban lázas háborús készülődés kezdődött a Duna limesén, aminek komolyságát új legiók felállítása is jelzi. Forrásaink csak annyit árulnak el erről, hogy a dunai tartományok helytartóinak hosszadalmas tárgyalásokkal mindaddig sikerült elodázniuk a háború kitörését, amíg a keleten lekötött haderőt hazarendelhették. Szóbeszéd tárgya volt két tartomány, Marcomannia és Sarmatia létesítése is, és nincs kizárva, hogy a két új legiót Marcus Aurelius császár épp a tervezett két új tartomány megszálló seregének szánta. A terv azonban vagy csak propagandacélból terjesztett álhír volt, vagy pedig a háború kitörése tette tárgytalanná, mert a két új legio hamarosan végleges táborhelyet kapott a Felső-Duna limesén.

A tárgyalások folyamán a barbár fejedelmek azzal fenyegetőztek, hogy ha nem fogadják be őket a birodalom területére, együttesen támadnak a birodalomra. Talán e határozott és jól körvonalazott követelés ellenében terjesztette Marcus Aurelius azt, hogy a barbár tárgyalópartnerek földjéből provinciákat fog szervezni. A háborús helyzet kialakulásának oka ugyanis az volt, hogy a II. század közepén Észak-Európa felől hatalmas délre vándorlás indult meg, amely különféle germán törzseket ragadott magával, vandálokat, gepidákat, langobardokat és gótokat. Ezek a népek részben a Kárpátok mentén délkeletre tartottak, és a Fekete-tenger partján álltak meg, részben behatoltak a Kárpát-medencébe, és hátba támadták a római birodalom limes menti szomszédait. Ezek a szomszéd népek a fennálló szövetségre hivatkozva fegyveres támogatást kértek Rómától, majd pedig ennek halogatása láttán a birodalomba való bebocsátás követelésével léptek fel. Ez a merőben új helyzet a császári udvarban bizonyára sokféle lehetőség mérlegelését hozta magával, hiszen az Augustus és utódai alatt kiépített és azóta több-kevesebb zökkenővel bár, de lényegében jól működő szövetségi rendszert alapjaiban rendítette meg.

Az első támadás jellemző módon nem is a limes menti szövetséges barbároktól, hanem két, újonnan a Kárpát-medencébe tört néptől, a langobardoktól és obiousoktól indult. Ezeket még sikerült az ArrabonaBrigetio határszakaszon megfutamítani. A dunai szvébek még ugyanebben az évben (167) – nyilvánvalóan a támadást is érvül használva – újabb tárgyalásokkal kísérleteztek. Az egyre tragikusabb színt öltő fejleményekről csak igen szórványos ismeretekkel rendelkezünk. A következő évek valamelyikében a kvádok és a markomannok meglepetésszerűen áttörték Pannonia limesét, egészen Észak-Itáliáig hatoltak el, városokat égettek fel, és visszafelé menet hatalmas zsákmányt és sok foglyot hurcoltak el. A keletről visszatérő csapatok pestist hoztak magukkal, ami tovább súlyosbította a helyzetet. Megmozdultak a jazigok és a roxolánok is, és az ellenük vezényelt daciai és moesiai sereget 169–170-ben súlyos vereség érte. Claudius Fronto, akit a szarmata támadás feltartóztatása céljából Dacia és Moesia együttes helytartóságával bíztak meg, maga is elesett.

Marcus császárnak, aki a 168. év nagy részét Aquileiában töltötte, csak néhány évvel később sikerült főhadiszállását Pannoniába áttennie, és az ellenoffenzívákat megindítania. A háború legsúlyosabb időszaka 169–171 volt, szórványos adataink azonban még nem állnak össze értelmezhető képpé. A barbár támadások főiránya Pannonia és Dacia északi része volt, a jazig támadások azonban súlyos veszteségeket okoztak Dacia legfontosabb nyugati részein is, amiről például a híres verespataki viasztáblák elrejtése tanúskodik.

A 172-ben meginduló ellenoffenzívákat Marcus Carnuntumból irányította, de több ízben részt vett a barbár földön folyó hadjáratokban is. Elmélkedéseinek egyik könyvét „a Garam partján, a kvádok földjén” fejezte be.[1] Marcus taktikája az volt, hogy a markomannok, a kvádok és a jazigok ellen külön-külön, összpontosított erőkkel indított hadjáratot, és igyekezett a győzelem után azonnal megkötött szerződéssel a már levert ellenséget elszigetelni a még harcolóktól. A győzelmek után szabott feltételek eleinte igen súlyosak voltak: a barbároknak egy széles földsávot ki kellett üríteniük a Duna bal partján, a hadifoglyok és a zsákmány visszaszolgáltatásán felül kártérítés fejében tetemes terményadót kellett fizetniük, végül pedig lényegében le kellett mondaniuk minden önálló külpolitikai kezdeményezésről. 172-ben a kvádok és a velük szövetséges kotinuszok ellen indult hadjárat, 173-ban a markomannok, majd a szerződésszegésen kapott kvádok, végül 174-ben a jazigok ellen. Ezt a hadjáratot már Sirmiumból irányította Marcus. A tárgyalások eredményeképpen új, szövetséges királyok beiktatására is sor került, továbbá Marcus nemritkán ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy a levert nép egy részét betelepítette a birodalomba. Ilyen módon kerültek például a kotinuszok Mursa és Cibalae vidékére, de Dacia, Moesia, sőt még Itália is kapott barbár telepeseket.

A háború első szakaszának daciai eseményeiről csak hiányos értesüléseink vannak. 167–168 táján a moesiai limesről egy legiót áthelyeztek Daciába, Potaissába (Torda), és a kétlegióssá vált Dacia tartományi beosztását módosították. A három résztartomány neve ezentúl mind helynévből képzett név volt (Porolissensis, Apulensis és Malvensis), alacsonyabb rangú helytartóik egy consuli rangú helytartó alá voltak rendelve, aki „a három Dacia konzulárisa” címet viselte. Valószínű, hogy Marcus nagy offenzívájának éveiben a megerősített véderejű Daciát nagyobb megrázkódtatások már nem érték.

Nem tudjuk, végleges megoldásnak szánták-e a barbárokkal 173–175 között kötött szövetségi szerződéseket. Látszat szerint ezek nem különböztek a régi szövetségi szerződésektől, de nem különbözött a 175-ig lezajlott háborútól a 177-ben kitört újabb sem. A kudarcokkal súlyosbított első küzdelmekről ezúttal sem tudunk sokat; Marcus és fia, Commodus 178 nyarán jelent meg Pannoniában. Előbb a jazigokat verték le. A békefeltételek a dunai szigetek kiürítésének parancsán és a hajótartási tilalmon kívül inkább engedményeknek látszanak: a jazigok megkapták az engedélyt, hogy meghatározott helyeken és időben látogathassák a Duna menti római piacokat, és lehetővé vált számukra, hogy a daciai helytartó tudtával és engedélyével kapcsolatot tarthassanak fenn Dacián keresztül al-dunai rokonaikkal, a roxolánokkal. Az Alföld III. századi szarmata leletei csakugyan nagyobb mennyiségű római exportcikket és új sztyeppi tárgytípusokat is tartalmaztak.

A szvébek legyőzése a 179. év közepe utáni időre tehető. Marcus itt enyhe jazig békefeltételeihez képest meglepő szigorral járt el. Megszállta a markomannok és a kvádok országát – a római csapatok 179–180 telét is ott töltötték –, majd megakadályozta, hogy a kvádok kivándoroljanak északi szomszédaikhoz. Marcus 180 tavaszán Vindobonában bekövetkezett halála után Commodus folytatta a hadműveleteket, és a nyár végén súlyos feltételekkel békét kötött. A szvébeket katonaállításra és terményadó fizetésére kötelezte, gyűléseket csak római tiszt jelenlétében tarthattak, és nem háborúskodhattak a jazigokkal, vandálokkal és más népekkel. Marcusnak eszerint valószínűleg sikerült kapcsolatot teremtenie a Kárpát-medence északi részébe ez idő tájt betelepült vandálokkal, és szövetséget is köthetett velük. Ennek a rendezési kísérletnek egyik mellékhatása lehetett az, hogy a szabad dákok egy csoportját, amelyet a vandálok kiűztek lakhelyeikről, Dacia helytartója befogadta és letelepítette Daciában.

Kisebb csatározások a későbbi években is előfordultak, Marcus és Commodus új szerződéses rendszere azonban lényegében több évtizeden át megmaradt, és biztosítani tudta a békét a Duna mentén. Ez a béke azonban valószínűleg több pénzébe került a birodalomnak, mint a korábbi idők szerződéses békéje. Egyrészt azért, mert a szövetségi rendszerbe az újonnan érkezett népeket is be kellett vonni, mint például a vandálokat, másrészt azért, mert a 193-ban uralomra került új, severusi kormányzatnak komoly érdekei fűződtek ahhoz, hogy a birodalom e részének határain nyugalom legyen. Ily módon a háborús kezdeményezések a következő időkben nem a régi bal parti szomszédoktól, hanem az új népektől, elsősorban a vandáloktól indultak ki. A legjelentősebb ezek közül a Caracalla uralkodása idején kitört válság volt (212–214), amely Dacia északi határai mentén a vandálok és a karpok (egy szabad dák törzs) támadásával járt együtt, egy támadás azonban Pannoniát is érte a Dunakanyarban. Caracalla a kérdés megoldására személyesen jött a két érintett tartományba, ahol különféle diplomáciai fogásokkal, germánbarátságot hangoztató fellépéssel, merényletekkel és természetesen hadmozdulatokkal sikerült is rendet teremtenie. Erre az időre esik Brigetio átcsatolása Alsó-Pannoniához, aminek eredményeként mindkét Pannonia kétlégiós tartománnyá vált, helytartóikat pedig egyformán consuli rang illette meg. Ezt a változtatást egyrészt a Duna-kanyarbeli betörés hadászati tanulságai, másrészt hatalmi meggondolások tették szükségessé. A severusi kormányzat ugyanis – már csak a saját uralomra jutásából levont tanulságok alapján is – felszámolta a soklegiós tartományokat, amelyek helytartói nagy sereggel rendelkeztek, és lázadások veszélyét hordták magukban.

Az óriási áldozatokat követelő háborúk 167–180 között nyilvánvalóvá tették, hogy a pannoniai hadseregnek különösen nagy szerepe van Itália védelmében. Pannonia a maga négy legiójával a birodalom összes katonai provinciái közül a legközelebb feküdt Itáliához. A markomann háborúk iszonyú vérvesztesége Pannoniában nagymérvű újjáépítést, a birodalom anyagi erejének Pannonia érdekében való fokozott igénybevételét követelte. A pannoniai hadsereg különös jelentőségének tudatában már a háború alatt is követelésekkel lépett fel, Commodus idejében pedig Perennis gárdafőnök pucckísérletéhez (nem véletlenül) épp a pannoniai katonaság támogatását kereste.

A Commodus meggyilkolását követő zavaros helyzetben a birodalom három katonai súlypontja – Britannia, Syria és Pannonia – egy-egy császárt kiáltott ki. 193. április 9-én Carnuntumban Felső-Pannonia helytartója, Septimius Severus öltötte fel a császári bíbort, és miután két távoli vetélytársát megelőzve elsőnek sikerült legióit Itáliába vezetnie, olyan helyzeti előnyre tett szert, amely képessé tette a britanniai és syriai ellencsászárokkal való leszámolásra. Valószínű, hogy ezt az uralomváltást a senatori arisztokrácia egyes köreinek szervezkedése előzte meg, amely előkészítette azt is, hogy jelöltjük épp az Itáliához legközelebb eső hadseregcsoport élére kerüljön. Mindenesetre az afrikai származású Septimius Severus római bevonulását követően azonnal jelét adta annak, hogy a dunai hadseregre kíván támaszkodni. A tízezer főt számláló, addig itáliaikból álló praetoriánus gárdát lefegyverezte és szétkergette, és dunai, többségében pannoniai legionáriusokból állított fel új gárdát. A két vetélytárssal való leszámolása a pannoniai legiók több éves állandó bevetése árán vált lehetségessé, és a Severus-dinasztia ettől kezdve előszeretettel használta fel a pannoniai legiókat a birodalom különböző határszakaszain folyó háborúkban. A tisztikar kiválogatásában a dunai seregekben való szolgálat előnyt jelentett; Septimius Severus minden egyéb alkalmat is megragadott arra, hogy Pannoniát nyíltan előnyben részesítse. 202-ben Pannoniában tett látogatása kimondottan jubileumi és demonstratív jellegű volt. Nyugati vetélytársa, Clodius Albinus ellen vonulva fiát, Caracallát Pannonia helytartójára bízta.

A példákat folytatni lehetne. Külpolitikai téren Pannonia seregének előnybe részesítése azzal a következménnyel járt, hogy a csapatoktól gyakran megfosztott dunai limesen a békét mindenáron fenn kellett tartani, és ez nem kevés pénzébe került a kormányzatnak. A pannonai legiók „fővárosi hadjárata” előtt – 193 tavaszán – Septimius Severusnak bizonyára jelentős különdíjak ígéretével sikerült elérnie, hogy a fegyvertelenül maradt Pannoniára nem törtek rá a szomszéd népek. Caracalla „germánbarátsága” és más hasonló, a kortársak szemében megbotránkoztató külpolitikai fogások szintén a dunai béke mindenáron való fenntartásának politikájából fakadtak. A pannoniai katonaság valószínűleg féltékeny figyelemmel kísérte hazája nyugalmát; ez a nyugalom a severusi kormányzatnak létérdeke volt. Ugyanakkor a Rómában szolgáló Duna vidéki praetoriánusok gyakran beleszóltak a főváros és a vezető körök életébe. „Illyricumi” (Duna vidéki) hovatovább egy olyan politikai csoport megjelölésévé vált, amely az összbirodalmi érdektől gyakran eltérő, sajátos céljait katonai eszközökkel igyekezett érvényesíteni. A Severusok korában az illyricumi politika külön irányvonal még nem vezetett nyílt szakításhoz. Pannonia – tágabb értelemben pedig Illyricum – Severus-kori virágzása ily módon a kormányzat és bázisa, a dunai katonaság érdekközösségéből fakadt.

Lábjegyzet

  1. Marcus Aurelius Antoninus (Imperator) ad se ipsum libri XII. Ed. J. Dalfen. Leipzig, 1979. I. könyv.
A virágzás és a válságok kora
Tartalomjegyzék A severusi virágkor