A meghódítottak

A Múltunk wikiből

A meghódított keresztény alattvalóknak ugyanúgy megvolt a maguk külön élete, mint a törököknek. Azokban a városokban is külön negyedekben laktak, melyeknek várait és központi városrészeit törökök (például Szegeden, Simontornyán, Vácott, Hatvanban vagy Karánsebesen), a helységek nagyobb hányadában pedig teljesen törökök nélkül, magukban éltek.[1] Tisztán keresztény lakosságú volt mezővárosaink nagy része, köztük a leghíresebb három Duna—Tisza közi város: Körös, Kecskemét és Cegléd.[2] A szegedi szandzsák néhány déli helységétől eltekintve, a hódoltság falvaiban mutatóban sem laktak törökök.

A viszonylagos függetlenedésre a hódítóktól mindenekelőtt ez a távol élés adott lehetőséget. A másik, igen fontos feltétel pedig az volt, hogy a törökök meghagyták a helységek gazdasági-gazdálkodási önállóságát. Hogy valóban, a települések maguk döntötték el, hogy mit termelnek és hol, hogyan használják a közös erdőket, réteket és halászóvizeket, tartanak-e közös tulajdonban levő állatállományt. Helyi elöljárók s nem távolban élő török urak vezették a települések háztartását, ők vetették ki a várost illető adókat, s ők döntötték el, hogy a közös bevételeket milyen közös szükségletek kielégítésére fordítják. A céhekbe tömörült iparosok jogaira és kötelességeire a városvezetés ügyelt, s ez fogadta fel és fizette a város alkalmazottait: a papot, az iskolamestert, a jegyzőt, a pásztorokat, a csaplárosokat s más, a város gazdaságában dolgozó embereket. Pusztákat bérelt, gondoskodott a vásárok helyéről és rendjéről, bormérési monopóliumot tartott.

A gazdag alföldi mezővárosok és az aprófalvak háztartásának nagysága persze igencsak eltérő volt, de a maguk szintjén az utóbbiak is önállóan gazdálkodtak. Később, a 18. század elején a vármegyék tömegesen folytattak vizsgálatokat a falvak határairól. A megkérdezettek általában azt vallották, hogy a török időben a hódoltság belsejében nem volt hatóság és földesúr, aki a helyszínen és folyamatosan beleszólt volna abba, hogy mit termel a falu, hogyan osztja fel és használja a határt, hol vág fát és nádat, hol halászik.[3]

A gazdálkodás és a település-háztartás megszervezésének az is része volt, hogy a helyi vezetés ügyeljen a termelés rendjére, üldözze és büntesse megzavaróit. Ennek szükségességét a törökök is elismerték, s éppen ez lett a kiindulópontja annak a harcnak, melynek során a hódoltság nagyobb helységei a 17. század első felében kiverekedtek az önálló bíráskodás szabadságát.

A nagyobb városok ezt a harcot már az előző században megindították, s annyit jobbára elértek, hogy a török hatóságok megengedték nekik a termelés rendjét, a vásárok nyugalmát megzavaró vagy az adófizetést megtagadó polgárok megbüntetését. A tizenöt éves háború után a rabló-fosztogató kóborlók elszaporodása újabb problémát vetett föl: a települések nehezen helyreállt nyugalmát, az adófizető termelőket is meg kellett védenie valakinek e külső támadók ellen. A török hatóságok képtelennek bizonyultak erre, s előbb elvétve, azután egyre általánosabban, az engedékenységet néha újra tiltásra váltva, végül is beletörődtek a lakosságnak a hódoltságban is megalakuló önvédelmi szervezetei, a parasztvármegyék működésébe.[4] A nagyobb helységekben a termelés rendje feletti őrködés és a külső támadók elleni önvédelem szélesedett ki a törököktől mindjobban függetlenedő, önálló belső bíráskodássá.[5]

Általában elmondható, hogy amint a törökök visszahúzódtak alattvalóik polgári életének igazgatásától, lemondtak a maguk törvényeinek és joggyakorlatának erőszakolásáról is. Az anyagi érdekeltség minden elvi meggondolásnál érzékenyebb pontján azonban nem engedtek: ragaszkodtak a vérdíjakból, büntetéspénzekből, hagyatéki felosztások illetékeiből és általában az írásos végzések díjaiból származó tetemes jövedelmekhez. Szigorúan ragaszkodtak ahhoz is, hogy a helységek minden halálesetet bejelentsenek, s ahhoz különösen, hogy a magyar bírák az általuk kimondott halálos ítéletek végrehajtására engedélyt kérjenek.[6] Az ítéleteket Budán vagy Egerben jó pénzért hagyták jóvá, s eleinte – az 1630-as években – még nem az ítélkező városban, hanem annak költségén az engedélyező török hatóság székhelyén hajtották végre.[7] A következő évtizedben a végrehajtás átkerült a városokba, de még jelen volt egy kiküldött török felügyelő. A század közepén ez is elmaradt, az illetékes török hivatalok már a látszatára sem törekedtek annak, hogy az ítélkezésben tevőlegesen részt vesznek. Csak a lényeg maradi meg: minden alkalommal én mindegyre növekvő összegekért, meg kellett vásárolni ítélet engedélyezését. Nagykőrösön először 1640-ben hajtottak végre ítéletet, akkor a vétkes felakasztása még csak 58 forintjába került a városnak Hét év múlva két akasztás engedélyezéséért 163 forint 30 dénárt hagyott a város különböző budai hivatalokban, 1654-ben pedig két boszorkánynak kikiáltott asszony máglyahaláláért kevés híján 300 forintot. 1672-ben Kecskemét tanácsa két ökörtolvaj kivégzésének jogát 651 forint 80 dénárért váltotta meg.[8]

Az ítéletvégrehajtók, helybeliek és alkalmanként a királyságból meghívottak, nemcsak a Duna—Tisza közén, hanem a többi nagyobb városban: Gyöngyösön, Jászberényben, a határszéli Miskolcon és Debrecenben is szorgalmasan dolgoztak. Vesszőzték, égették, akasztották a paráznákat, boszorkányokat, tolvajokat, útonállókat és gyilkosokat. E főbenjáró esetek fölötti ítélkezés joga egyben azt is jelentette, hogy velük együtt a kisebb ügyek is a magyar elöljáróság hatáskörébe kerültek. A század második felének megszaporodó forrásai egyértelműen azt mutatják, hogy a magyar bírák és tanácsok teljes jogú urak lettek a bűnüldözésben és az ítélkezésben – de nem a pénzszedésben. Az aprótól a nagy ügyig mindent ők derítettek fel és vizsgáltak ki, majd ítéletet hoztak, azután a rengeteg kín, vétség után a város számára beszedték a néhány forintos, de inkább csak dénáros bírságokat, a nagyobb vétkek után megállapított zsírosabb büntetéspénzeket pedig félretették a törököknek.

A hódítók ítéletvégrehajtó és rendfenntartó emberei, a szubasik én a vojvodák évente néhány alkalommal megjelentek a városokban, s újra „ítélkeztek” a főbenjáró bűnösök felett. Csakis pénzbüntetést szabtak ki, s azt sem a bűn, hanem a bűnös anyagi helyzetéhez mérten. Jó talléron kívül nemigen fogadtak el más pénzt, s ha az elítélt nem tudott fizetni, a város lakosai közül kötelező kezeseket állítottak, és azokon hajtották be a pénzt. Általuk kiszabott testi büntetésről nem maradt adat, s arról is csak egy-két esetben, hogy a vétkest magukkal vitték. Az a néhány bűnös, aki tettéért megjárta a budai börtönt, a rokonoktól összekapart vagy a várostól kölcsönzött pénzen – ha egyebe nem volt, egy zsák búzán – előbb-utóbb kiszabadult.

A törökök ezzel a módszerrel, az egy-egy városra jutó évi tíz-húsz komolyabb vétek meg a halálbüntetések engedélyezése útján a többszörösét szedték be annak, amit a város magyar elöljárósága a sok-sok mezei kártevés, tilos bormérés, szitkozódás, kisebb verekedés, káromkodás és más kisebb ügyek után kivetett. A szubasiknak és a vojvodáknak ezt a szereplését jóindulattal sem lehet jogszolgáltatásnak nevezni. Szó sem volt itt mohamedán vallásjogról, szultáni törvényről vagy a helyi szokásjog gondosan mérlegelt alkalmazásáról. Adóztatás volt ez, a vétkek megadóztatása.

A belső rendfenntartást és bűnüldözést a törökök nemcsak átengedték, de egyenesen feladatává tették a magyar városvezetésnek. Büntettek, ha hírét vették, hogy egy cégéres vétkes elmenekült a bírák kezéből. A rendfenntartást nemcsak a tisztán magyar lakosságú helységek bíráitól várták el, hanem az általuk megszállt városok magyar negyedeinek elöljáróitól is. Simontornya katonai parancsnoka, Ahmed alajbég, 1669-ben így intette a magyar városrész lakosait: „Minden szombaton (ha lehet) az esküdtek összegyűljenek a főbíró akaratjából és akkor, mindenektül tehetségek szerént igazságot szolgáltassanak”. Felsorolja a büntetendő vétkeket, majd így zárja szabályrendeletét: „Ha a tanító azaz a prédikátor mindezekre és ezeknek végben vitelére nem vigyáz, és sem az esküdteket, sem az községet a jóra nem kénszeríti, hanem minden latorságban élnek a polgárok, a prédikátort vastag büntetéssel megbüntetjük, az esküdteket megpálcázzuk és megbírságoljuk, hogy így minden latorság megszűnjék, minden jámborság és tiszta élet megmaradhasson.”[jegyzet 1]

A települések önállósodása korántsem ért el azonos szintet a török országrész egész területén és a települések valamennyi típusában. De az is bizonyos, hogy ahol életképes magyar közösség maradt fenn, az a maga szintjén, a népesség és a gazdaság adta helyi lehetőségek határáig bejárta az önállósodás útját. Erre nemcsak törekedett, de rá is kényszerült.

Lábjegyzet

  1. Ónody Zsigmond, Vegyes levelek. TT 1887. 413–415.

Irodalom

  1. A török uralom alatti városi életre elsőrendű források a már idézett városi jegyző és számadáskönyvek, a szintén említett városi török iratok és a vármegyéknek (elsősorban Pest, Heves és Nógrád) a török területi helységekhez fűződő kapcsolatait érintő anyagai.
  2. A nagy mezővárosok gazdálkodását, belső szervezetét, önigazgatását, jogszolgáltatását egy sor városmonográfia tárgyalja: Hornyik János, Kecskemét város története I-IV (Kecskemét, 1860–1866); Majlát Jolán, Egy alföldi civisváros kialakulása. Nagykőrös gazdaság- és társadalomtörténete a megtelepedéstől a XVIII. század elejéig (Budapest, 1943); Szűcs István, Debrecen város története I–II (Debrecen, 1870–1871); Komoróczy György, Debrecen története a felszabadulásig. A város gazdasági és társadalmi képe (Debrecen, 1955); Zoltai Lajos, Debrecen a török uralom végén. A város háztartása, 1662–1692. (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1903); Bachó László, Gyöngyös város a török hódoltság idejében (Gyöngyös, 1941); Nagy Szeder István, Adatok Kiskun-Halas város történetéhez (Kiskunhalas, 1923).
  3. A falvak viszonylagos önálló gazdaságára a felszabadulás utáni vármegyei vizsgálatok jegyzőkönyvei világítanak rá (pl. a Kalocsai Érseki Levéltár II. Határperek, illetve Birtoklási iratgyűjtemény elnevezés alatti vizsgálati jegyzőkönyvei).
  4. A parasztvármegyék történetének feldolgozása: Szakály Ferenc, Parasztvármegyék a XVII. és XVIII. században (Budapest, 1969).
  5. A helységek önállósodó bűnüldözésére és joggyakorlatára: Schwáb Mária, Az igazságszolgáltatás fejlődése a török hódoltság idején az alföldi városokban. (Budapest, 1939); a folyamat állomásai a jászberényi török iratokból rajzolódnak ki (Szolnok megyei Levéltár, Jászberény török iratai 33, 34, 35, 36, 130, 38, 41, 50, 55, 81, 68, 80, 85, 148, 107, 111, 149, 119).
  6. A halálos ítéletek meghozatalára, a végrehajtás jogának megvásárlására, a bíráskodásra sok adat maradt a városok török iratanyagában, a nagykőrösi és kecskeméti jegyző- és számadáskönyvekben (Bács-Kiskun megyei Levéltár), Miskolc legkorábbi, 1569–1724 között vezetett jegyzőkönyvében (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei 1. sz. Levéltár), Gyöngyös közigazgatási és törvénykezési jegyzőkönyveiben (Heves megyei Levéltár) és Debrecen tanácsülési jegyzőkönyveiben (Hajdú-Bihar megyei Levéltár).
  7. A török uralom alatt is szabadabb jogállást élvező jászsági települések iratanyagát Gyárfás István gyűjtötte egybe és dolgozta fel: A jászkunok története IV. 1542–1686. (Budapest, 1885).
  8. A magyar bírák és a török szubasik és vojvodák jövedelmei a kőrösi és kecskeméti számadáskönyvek „Bírság-pénzek bejövetele”, illetve „Vajda rabjai” című részeiből összesíthetők.


A török terület élete
Törökök Tartalomjegyzék A kettős uralom kiteljesedése