A mezőgazdaság hitelellátása

A Múltunk wikiből

A mezőgazdaság fejlődésének az 1848 utáni negyedszázadban alapvető gátja volt a tőkehiány. A nagy- és középbirtokosok kezét egyaránt megkötötte, hogy a legszükségesebb beruházásokhoz sem tudtak hitelt szerezni, a földükkel szabadon rendelkező volt jobbágyoknak pedig a helyi „bankárokon”, a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből verbuválódott uzsorásokon kívül alig volt más hitelforrásuk. A tőkés termelésre történő áttérés időszakában az átmenet legfontosabb kelléke, a tőke hiányzott. Az 1890-es évekre a hitelszerzés már másodrangú kérdéssé vált. A nagy- és középbirtokosok számára többnyire csak a birtok értéke vagy a korábbi megterhelés szabta meg a felvehető kölcsön határát. Az ország fejlettebb vidékein a takarékpénztárak, az 1880-as évek végétől pedig az ugyancsak nagy számban alakult községi hitelszövetkezetek tették lehetővé a parasztság hitelszükségletének kielégítését. A jelzálogkölcsönök összegének növekedése önmagában is szemléltető bizonyítékul szolgál arra, hogy az 1890-as évektől az első világháborúig milyen óriási összegek áramlottak a mezőgazdaságba.

A jelzálogkölcsönök növekedése (1900–1910)
Év Korona  %
1890 938 659 000 100
1900 1 924 679 000 205
1910 3 377 933 000 360

A mezőgazdasági hitel e nagyarányú növekedésével kapcsolatban az agrárius beállítottságú kortársak a magyar föld eladósodásáról beszéltek, a jelzálog-megterhelést a pusztulás jelének tekintették. E vésztjósló írások nem állják a tárgyilagos kritikát, mert ha a kölcsönök nagyságát országrészek szerinti megoszlásban vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a mezőgazdaságilag legjobban fejlett területek voltak jelzáloggal legjobban megterhelve. 1912-ben az egy hektár mezőgazdasági területre eső jelzálogteher nagysága a Dunaa–Tisza közén 161 korona, a statisztikák által Tisza–Maros szögének nevezett Bánságban 123, a Dunántúlon 110, a Tiszántúlon 93, Erdélyben viszont csak 31 korona volt. Némi igazság mégis volt az említett panaszokban. A birtok aránytalanul magas megterhelése sok esetben a birtokos csődjéhez vezetett, különösen akkor, ha a felvett kölcsönt nem a termelés fejlesztésére fordították, hanem földvásárlásra, vagy örököstársak, esetleg egyéb adósságok kifizetésére. Az a tény, hogy a legfejlettebb területek jelzálogterhei voltak a legmagasabbak, egyrészt azt igazolja, hogy a jelzálog gyors növekedésében nem a hanyatlás, hanem az intenzív gazdálkodás kialakulásának a jelét kell látnunk, másrészt azt bizonyítja, hogy a kölcsönök tekintélyes része a termelés fejlesztését szolgálta.

Az előző évtizedekben oly sok jogos panaszra okot adó uzsora a századforduló után lekerült a sajtó állandó témáinak napirendjéről. Beigazolódott, hogy a normális hitelszerzés lehetősége a legszigorúbb törvényeknél is jobb fegyver az uzsora ellen. 1898-ban felállították a hitelszövetkezeti központot. Az Országos Központi Hitelszövetkezetnek (OKH) az volt a feladata, hogy a már működő hitelszövetkezeteket – 712 volt összesen – támogassa, ha azok kötelékébe lépnek és önállóságukat feladják, illetve vállalják a tagszövetkezeti függőséget. Ugyancsak az OKH feladatköre lett az új hitelszövetkezetek szervezése, amit ettől kezdve már a közigazgatási apparátus is minden lehetséges eszközzel támogatott. Az OKH működésének megindulásához szükséges tőke előteremtéséről részben maga a kormány gondoskodott 1 millió korona üzletrész jegyzésével, részben a hazai nagybankok járultak hozzá jelentős összegekkel. A nagytőke üzleti érdekeit ugyanis egyáltalán nem sértette, hogy a parasztság hiteligényeinek kielégítésére életre hívott OKH és kiépítendő tagszövetkezeti hálózata a vidéken még meglevő uzsorások tevékenységét háttérbe szorítja.

Az OKH megalakulása után az ország minden részében megindult a szövetkezetek szervezése. A peremvidékeken, ahol a propagandának egyáltalán nem sikerült az alacsony életnívón és kulturális színvonalon megrekedt lakosságban az érdeklődést felkelteni, a földművelésügyi minisztérium hegyvidéki kirendeltségei vezették ezeket az akciókat is. 1912-ben összesen 3133 hitelszövetkezet működött az országban és ezekből 2425 tartozott az OKH kötelékébe. Ez utóbbiak tevékenysége 7761 községre terjedt ki. A kamat nagyságát az OKH központja szabályozta az Osztrák–Magyar Bank kamatlábának alakulása alapján, amihez még általában 1–1,5%-os kezelési költség járult, s az így fizetendő kamat 5–7% között váltakozott. A szövetkezetek pár évi működése után arra is szép számmal akadt példa, hogy a helyi szervezeteknek az OKH központjához kellett fordulni a kamatláb mérséklése miatt, mert a közeli takarékpénztárak olcsóbban adtak kölcsönöket, mint a hitelszövetkezetek. 1912-ben a bankok és takarékpénztárak által folyósított összes jelzálogkölcsönnek 9,4%-a (278 millió korona), a hitelszövetkezetek hasonló kölcsöneinek pedig 24,7%-a (21 millió korona) után szedtek 7,5 %-nál magasabb kamatot a bevallások alapján készített hivatalos kimutatás szerint. Az 1890-es évektől az ország nyugati és középső részein az uzsoratőke fokozatosan háttérbe szorult, és az 1900-as évek után jobbadán csak a peremvidékeken szipolyozhatta a falvak népét.


A mezőgazdaságVörös Antal
A birtokviszonyok és az üzemstruktúra Tartalomjegyzék A bérleti rendszer