A mezőgazdasági tőke és hitel

A Múltunk wikiből

A magyar mezőgazdaság tőke- és hitelellátottságának kérdését a kortársak sokszor csak a robotmunkát elvesztett, önálló felszereléssel nem rendelkező s a kapitalista úton igen nagy nehézségekkel induló nagyüzem problémájaként kezelték. Valójában azonban nemcsak az átálláshoz, hanem a belterjesebb gazdálkodás kialakításához is tőkére volt szükség, s ez már nemcsak a nagyüzemnek volt problémája.

A mezőgazdasági hitelellátás kérdése 1867 előtt nem volt megnyugtatóan megoldva. Földhitelt valójában csak két intézménynél, az osztrák nemzeti bank jelzálogosztályánál és az 1862-ben alakult Magyar Földhitelintézetnél lehetett szerezni. A kiegyezés után – sokszor csak pénzügyi manipulációs célokkal – gyorsan születtek az újabb intézetek. 1869-ben a Magyar Jelzálog-Hitelbank, 1871—ben a Magyar Általános Földhitel Részvénytársaság, 1873-ban a Kisbirtokosok Földhitelintézete. (E két utóbbi merész spekulációk, illetve hűtlen kezelés után 1881-ben, illetve 1879-ben csődbe jutott.)

Az új hitelintézetek növelték a kölcsönfelvétel lehetőségeit s a kölcsönök révén a mezőgazdaságba invesztált tőke gyorsan növekedett. Némi tájékoztatást nyújt e növekedés mértékéről a jelzálogi kölcsönként felvett összegek alakulása 1867 és 1890 között.[1]

A jelzálogkölcsönök állományának alakulása Magyarországon (1867–1890)
Év Jelzálogkölcsönök állománya (ezer forintban)
1867 85 025
1870 126 515
1875 205 442
1880 244 223
1885 337 758
1890 469 329

Az ingatlanokra jelzálog formájában betáblázott összeg 1890-ben csaknem elérte a félmilliárd forintot, s e kölcsönök döntő többségét 1867 és 1890 között szerezték a birtokosok. (A jelzálogkölcsön-állomány nem egészen negyedszázad alatt 5,7-szeresére nőtt.) A jelzálogkölcsönöknek legalább negyedrészét városi ingatlanokra táblázták be, de ezek nélkül is igen jelentősnek kell a mezőgazdaságba kerülő tőkét tekintenünk.

A kisbirtokosok és nagybirtokosok kölcsönszerzési lehetőségei nem voltak azonosak, mert a bankok a terjedelmesebb birtokban nagyobb garanciát láttak a hitel megtérülésére, s így a nagybirtokosoknak szívesebben kölcsönöztek, mint a parasztoknak. A hitelintézetek szaporodásának, valamint a kamatláb megkötését felszámoló 1868. évi törvénynek kétségtelen megvolt az a kedvező hatása, hogy letörte az uzsorát, de a hitelhiány, különösen az 1873. évi válság után igen magasra emelte a bankkölcsönök után számított kamatlábat is, olyannyira, hogy a kormányzat két ízben is kénytelen volt azt 8%-ban maximálni.

A nagybirtokok és kisbirtok kölcsönfeltételeinek különbözősége abban is megmutatkozott, hogy a vidéki takarékpénztárak és hitelintézetek – amelyek elsősorban voltak kapcsolatban a kisbirtokossággal – gyakran magasabb kamatláb mellett nyújtottak hitelt, mint a nagybirtokosok által könnyebben elérhető fővárosiak. Ezt a különbséget az 1879-ben alakult Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete igyekezett megszüntetni, bár hitelfeltételei alapszabályának „altruista” céljai ellenére sem voltak jobbak, mint a nagyvárosi bankoké. A Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete a 80-as években fokozatosan a középbirtokosok hitelforrásává is vált, amit az is tükrözött, hogy a kölcsöntőke alapszabályban meghatározott felső határát, a 6 ezer forintot 1883-ban 10, 1887-ben 20 ezer forintra emelték. A földhitelintézet helyét a 80-as évek végén a paraszti kölcsönügyletek ellátásában egyre inkább a helyi hitelszövetkezetek vették át. Ezek országos méretű összefogására és szervezetének megteremtésére azonban csak a század végén került sor.

A kölcsönszerzés lehetőségeinek megjavulása természetesen növelte a földbirtokosok eladósodását és a földek megterheltségét. A jelzálogteher azonban nálunk – területegységre vetítve – még sokkal kisebb volt, mint a fejlettebb nyugati tőkés államokban. Valószínű tehát, hogy a tőke szerepe is lényegesen kisebb volt a hagyományos termelés viszonyai közül éppen kibontakozó Magyarországon, mint a Monarchia nyugati tartományaiban vagy Nyugat-Európa államaiban.

A jelzálogkölcsönök egy része minden bizonnyal lehetővé tett olyan befektetéseket, amelyek hozzájárultak a termelés modernizálásához. A mezőgazdasági tőkebefektetések bizonyos elemei azonban nem közvetlenül a termelést szolgálták, mégis nagyon fontosak voltak a biztonságos termelés feltételeinek megteremtése szempontjából. Ilyennek tekinthetők az ármentesítésekre és vízszabályozásokra fordított összegek.[2]

A két legfontosabb folyó, a Duna és a Tisza szabályozása lehetőséget teremtett az árvíz által állandóan veszélyeztetett több millió holdnyi termőterület ármentesítésére. A különböző ármentesítési és vízszabályozási társulatok páratlan eredményeket értek el, a Tisza mentén csaknem 3 ezer, a Duna két partján pedig mintegy ezer km töltést építettek, s a töltések által védett terület meghaladta a 4,5 millió kat. holdat.

A töltésrendszer kiépítésének különösen a Kisalföldön és a Tiszántúlon volt nagy szerepe a belterjesebb agrárfejlődés lehetőségeinek megteremtésében. A Tisza-szabályozás előtt a Tiszántúl mélyebben fekvő területeit a Tisza és mellékfolyóinak áradása rendszeresen elborította, s Karcag, Kisújszállás határában is csónakkal közlekedtek. A vízjárásos területek szántóföldnek nem, legfeljebb rétnek és legelőnek voltak alkalmasak a víz levonulása után. Az ármentesítés e több millió holdnyi területen tehát nemcsak egyszerűen védelmet jelentett, hanem a szántóföldek kiterjesztésének lehetőségét is. A befektetett tőke és munka nem közvetlenül szolgálta a termelést, de megteremtette a továbbhaladás feltételeit.

Irodalom

  1. jelzálogkölcsönök alakulására: Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam XVI.; Vargha Gyula, A magyar hitelügy és hitelintézetek története (Budapest, 1896); Fellner Frigyes, Adalék mezőgazdasági hitelpolitikánkhoz (Közgazdasági Szemle, 1896–97); Hunyadi Ferenc, A Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének 50 éves működése 1880–1929 (Budapest, 1930); Szabad György, A hitelviszonyok (In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. II. Szerkesztette Szabó István).
  2. A vízrendezésekre és talaj javításokra: Szinyei Merse József, Talajjavítások és vízszabályozás (In: Magyarország földmívelése 1896. Budapest, 1896).


A mezőgazdasági termelés feltételeinek alakulása
A megművelt föld Tartalomjegyzék Értékesítés, belső és külső piac