A mezőgazdasági technika

A Múltunk wikiből

A szántók területének még korszakunkban sem szűnő gyarapodása nemcsak megkövetelte, hanem feltételezte is a különféle mezőgazdasági munkaeszközök és gépek tökéletesítését, a feudalizmus korából öröklött eszközök újakkal történő helyettesítését, amelyek segítségével a mezőgazdasági munka termelékenysége megnövekedett.

A talajművelő eszközök sorában az ekének maradt változatlanul a legfontosabb szerepe. A faekét korszakunkra már teljesen kiszorította a vaseke. Az 1895. évi mezőgazdasági összeírás idején már figyelemre sem méltatták a faekét, hanem csupán fa- és vasgerendelyes ekéket különböztettek meg; az előbbiek közé tartozott a számba vett ekék 80%-a. Korszakunkban lényeges technikai újítást vezettek be a vasekénél. Sack Rudolf az eke gerendelyét a taligával összekötő vonólánc hosszabbra vagy rövidebbre kapcsolásával szabályozta a szántás mélységét. Erre az 1860-as években keletkezett találmányra nálunk csak az 1880-as években figyeltek fel. Ekkor Sack-rendszerű ekék váltották fel a korábbi típusokat és lényegében ez biztosította, hogy a pár holdas kis- vagy középparaszt két tehénnel vontatott ekéjével is mélyebben szánthasson, mint két vagy három évtizeddel korábban 3–4 ökörrel. A forradalmi változást a gépi vonóerő alkalmazása jelentette a talajművelésben. Az első próbálkozások a gőzvontatású ekével történtek, de kezdettől világos volt, hogy a gőzeke szélesebb körű alkalmazása elé nagy súlya, magas beszerzési költsége, valamint a talaj- és birtokviszonyok korlátokat szabnak. E hátrányt az sem ellensúlyozta, hogy a szántás mélységét 30 cm-nél nagyobbra is könnyen megnövelhette. Előnyét csak a latifundiumokon lehetett kihasználni. 1895-ben 159 gőzekét írtak össze az országban. Számuk a következő két évtizedben sem gyarapodott számottevően. A jövőt az 1890-es években megjelenő benzinmotor, a traktor jelentette. Előnyét a gőzgéppel szemben nemcsak kisebb súlya és üzemanyagigénye, nagyobb sebessége és alacsonyabb vételára biztosította, hanem az is, hogy egyaránt használhatták szántásra, arató- és vetőgépek vontatására, cséplőgépek hajtására. Nálunk az 1900-as években jelentek meg az első traktorok. Számuk gyorsan növekedett, az első világháború előtt már pár ezerre becsülhető. Megjelenésükkel a középbirtok előtt is megnyílt a lehetősége annak, hogy a gépi mélyszántás és általában a gépi munka előnyeit kihasználhassák. A korabeli szakemberek számítása szerint egy 750 holdas gazdaságban egy traktorral az összes szántást, aratást és vetést el lehetett végezni; ez az igaerő 70%-át helyettesítette. 1915-ben 8835 cséplőgépet hajtott benzinmotor.

A gabonaféléket az 1895. évi összeírás idején a közép és nagybirtokokon már nagyrészt géppel vetették, a paraszti gazdaságokban azonban még a kézi vetés maradt általános. A számba vett 44 108 vetőgépnek 44%-a jutott a paraszti gazdaságokra, 28–28%-a a közép- és a nagybirtokra. A vetőgépek teljesítőképessége alig volt nagyobb mint a kézi vetésé, viszont használatuk körülbelül 20%-os vetőmag-megtakarítással járt. A külkereskedelmi statisztika alapján arra lehet következtetni, hogy számuk az 1910-es évekre megkétszereződött. A sarlóval történő aratást az 1890-es évekre már jórészt felváltotta a jóval gyorsabb kaszálás, viszont az aratógépek száma 1895-ben még a nagy- és középbirtokon is igen csekély volt: 3000 aratógépet írtak össze. Nagyobb arányú elterjedésüket nemcsak az olcsó munkabérek akadályozták, hanem a gépek tökéletlensége is. Puha talajon nehezen vontatták őket, dőlt gabonát pedig nem tudtak velük aratni. Ennek ellenére az 1890-es évek végétől számuk ugrásszerűen növekedett.

A legjelentősebb változás a gabonatermelés munkafolyamatainak utolsó fázisában, a cséplési munkában történt. Az ország nyugati felében szokásos kézi cséplést, és a keleti részekben divatozó nyomtatást az 1890-es évekre a cséplőgépek már teljesen háttérbe szorították. A munkafolyamat idejét harmadára vagy negyedére rövidítették, és a leggondosabb kézi cséplésnél és nyomtatásnál is jobb munkát végeztek. 1895-ben a mezőgazdasági üzemstatisztika 8920 gőzcséplőgépet és 46 552 cséplőszekrényt mutatott ki az országban. Az üzemstatisztika nem tüntette fel azokat a gőzcséplőgépeket, amelyek nem tartoztak mezőgazdasági üzemhez, tehát földdel nem rendelkező vállalkozók vagy cséplőgép-szövetkezetek tulajdonában voltak. A gőzcséplőgépeknek 70,7%-a a közép- és nagybirtokosok tulajdonában volt, de ezek jelentős része bércséplést is végzett a paraszti gazdaságokban. Az összeírásból kimaradt gépek szintén a kisbirtokosok terményeit csépelték. A járgánnyal hajtott cséplőgépek 94%-a volt a 100 kat. holdon aluli gazdaságok birtokában. Ezeket többnyire a jobb módú parasztbirtokosok használták olcsóbb áruk miatt.

A következő két évtizedben a gőz-, illetve motoros cséplőgépek száma az 1895. évinek a háromszorosára emelkedett, a járgányos cséplőszekrényeké viszont már csökkent. Az 1915. évi cséplési statisztika szerint ugyanis a gépállományból ténylegesen működött 18 892 gőz-, 7459 motoros és 33 936 járgányos cséplőgép. A statisztika szerint az összes gabonafélék 72,4%-át gőz, 13,2%-át motoros, 3,6%-át pedig járgányos cséplőgépekkel csépelték ki. A járgányok használatát a gőz- és motoros cséplők teljesen háttérbe szorították, viszont továbbra is jelentős hányad, az összes gabonaféléknek 10,8%-a esett a kézi cséplésre. Az ország középső, továbbá nyugati és déli részein azonban, tehát a legfontosabb mezőgazdasági területeken a kézi cséplés már jelentéktelen mennyiségre korlátozódott, csupán a hegyes peremvidékek falvaiban nem tudták még a gépek háttérbe szorítani.

A cséplőgépek elterjedése lehetőséget teremtett a mezőgazdasági munkák ésszerűbb végzésére. Az őszi hónapokig tartó nyomtatás lekötötte az igaerőt, aminek a vetés elhúzódása és az őszi mélyszántás elmaradása lett a következménye. A gépi csépléssel tehát csökkent az extenzív gabonatermelés természetes velejárója: a nyári és őszi munkatorlódás. Ugyanakkor a cséplőgépek elterjedése még súlyosabbá tette a külterjes gazdálkodás rákfenéjét, tovább kurtítván a mezőgazdasági munkásság amúgy is rövid ideig tartó foglalkoztatási lehetőségét.

A gépek térhódítása növelte a nagyüzemi termelés fölényét a paraszti gazdaságokkal szemben. Az egyes munkafolyamatokat forradalmasító gépek beszerzésére többnyire csak a nagyüzemnek volt lehetősége. Viszont a nagyüzemeken belül a bérleti gazdaságok tűntek ki jobb gépi felszereléssel, ami ismét igazolja, hogy a bérleti rendszer terjedésében a mezőgazdaságba történő tőkeáramlás egyik formáját kell látnunk. Tájegységek szerint vizsgálva a gépesítés fokát, azt látjuk, hogy a Dunántúlon a gazdaságok felszerelése jóval magasabb szinten állt, mint az ország többi részében. Az 1895. évi üzemstatisztika szerint a gazdaságok területének 18,4 %-a esett a Dunántúlra, viszont a gőzekék 37, a gőzcséplők 27,4, a lokomobilok 26,8, a vetőgépek 29%-a. Ez a fölény nemcsak a nagybirtokra, hanem a paraszti gazdaságok felszerelésére is jellemző. Sőt, itt még kedvezőbbek az arányok a Dunántúl javára. A 100 holdon aluli gazdaságok területének 15,9 %-a esett a Dunántúlra, viszont e tájon volt a kisüzemek vetőgépeinek 29,6%-a, a járgányok 419, a cséplőszekrények 49,7, a takarmány-előkészítésben fontos szerephez jutó szecskavágók 31,6, a répavágók 47,9%-a.


A mezőgazdaságVörös Antal
A bérleti rendszer Tartalomjegyzék A talajerő pótlása