A militarizmus csődje

A Múltunk wikiből

A belga helyzet kiéleződésével párhuzamosan – a legalkalmatlanabb időpontban –időszerűvé vált a déli végeken a török háború. A 125 ezer főnyi hadsereget Lacy gróf – a fővezér –nem indította el a kedvezőtlen helyzetben lévő török ellenében, várta az orosz csapatok megindulását, s ezzel súlyos pozícióvesztést szenvedett. Rosszul gazdálkodott az idővel, pedig az idő a háborúskodók ellen dolgozott.

A török háború és az ínség ugyanis összefonódtak egymással. Előbb kezdődött az ínség, súlyosbítva a háborúval együtt járó sokfajta terhet. Magyarország egész déli zónája hadfelvonulási tereppé vált, bármelyik pillanatban hadszíntérré változhatott. A kerületi főispánok jelentéseiből már az előző években kitűnt, hogy termésnehézségekkel kell számolni: előbb az aszály pusztított, utóbb az eső okozott károkat. 1788 elejétől kezdve egymást érik a vármegyékhez, városokhoz eljuttatott köriratok. Hogy a galíciai éhínséget elhárítsák, az adózásban már meghirdetett fiziokrata elveket a kereskedelemben érvényesítik. Megpróbálják bevezetni a szabad gabonaforgalmat. De hamarosan tilalmak érkeznek és szigorú intézkedések a spekuláns gabonakereskedők ellen. A baj súlyosságát jelzi, milyen óvatosan állapítják meg a spekuláció határát: ha ínséges területre szállítanak, s eközben került sor árdrágításra, a szorongatott helyzetre tekintettel a kereskedő kíméletes elbánásban részesül. A parasztoknak engedélyezték a szabad áruforgalmat, vagyis elvek érvényesültek, minden reális alap nélkül. Mert a baj egyre súlyosbodott. 1788. március végén a hadsereg számára történő gabonafelvásárlás felfüggesztéséről kaptak körrendeletet a hatóságok. A magazinok tartalékai nem voltak korlátlanok. A házkutatásokat meg kellett szüntetni, s az élelmiszer-rejtegetés nem volt többé bűn, ha a tulajdonos készletéből a nélkülözőknek is juttatott. Az egy hónappal későbbi intézkedés célkitűzése világos: &dquo;A földesurak általában parasztjaik támogatása terén mind az emberszeretet, mind a tettek mezején kitűntek.”[jegyzet 1] Az uralkodó is juttatott a kincstári tartalékból a nélkülözőknek, még a katonaság ellátására biztosított gabonából is, hogy legyen mag a nyári vetésre. A megyéknek jelenteniük kellett az elmúlt és folyó esztendő ilyen jellegű segélyezéseit. De hogy a kétségbeesett kapkodás teljes legyen, rendelet intézkedett arról is, hogy az adót fokozott buzgalommal kell beszedni, továbbá hogy „minden eszközzel s a legnagyobb erőfeszítéssel szállítsák a takarmányt megadott időpontban a magazinokba”.[jegyzet 2]

II. József jó kezekben, jó vezetők alatt tudhatta a monarchia felduzzasztott hadseregét, s ennek szakszerű ellátását, gyakorlatoztatását, egészségügyi biztosítását igyekezett maga irányítani. A külföldi követjelentések évtizedeken keresztül bizonyos nyugtalansággal számoltak be az uralkodó ügybuzgalmáról, amellyel az Olmützben, Pesten és másutt tartott hadgyakorlatokon kitűnt. Nyilván nem ok nélkül utaltak II. Frigyes hatására: a katonákkal együtt élés, ha nem is a fraternizálás, beletartozott II. József uralkodói programjába. S bár a török háború idején a hadmozdulatok irányítását Lacyra bízta, ő maga is mindenütt ott volt, s az időjárás és a helyzet nehézségeit a sorkatonákkal együtt viselte. A táborban is lázak, fulladások gyötörték; bizonyos, hogy az egészséges közkatona előnyösebb helyzetben volt, mint a császár. Egyébként a sebesültek, de főként a járványos betegségek áldozatai jó orvosi, sebészi és ápolói ellátásban részesültek. A kórházakban öt súlyos, tíz könnyű vagy húsz lábadozó beteg mellé egy-egy ápolót állítottak, hat-nyolc ápolóra pedig már katonai beosztású altiszt ügyelt fel. A kor statisztikai hajlamainak megfelelően az előrelátó hadszervezés az emberállomány 10–15%-ának betegségével, sebesülésével számolt, ennek megfelelően állítottak fel barakk-kórházakat, vagy szállították a lábadozókat a hátországba. Az előrelátás azonban az uralkodóra nem vonatkozott. „A száraz köhögés megnehezíti légzésemet, sovány vagyok, erőm fogyatkozik, éjszakáimat álmatlanul töltöm, ehhez járul egy kis láz is, s lassanként már az is fáraszt, ha lovam lépésben halad, de csinálom, s amíg vonszolni tudom magam, nem hagyom el kötelességem helyét, ahol úgy érzem, szükség van rám.”[jegyzet 3] A krízis-korszakban öccsén kívül csak Kaunitzcal szemben őszinte. Most megint nagyon fontos neki öreg barátja és tanácsadója. Amióta a karánsebesi, szeptember 20-i fatális ütközet megesett, amikor az éjszaka sötétjében saját katonái harcoltak egymás ellen, meghasonlott a háborúval. Érezte, hogy katonai erényei csak békében érvényesülnek, és gyanította, hogy a török háborúban kedvező fordulat csak az ő távozása után várható. Kaunitz méltó az uralkodó bizalmára. Válaszában elvi fejtegetéssel utal a Habsburg-ház nagy múltú uralkodóira, arra, hogy V. Károlyt kivéve a háborúk bonyolítását mindannyian generálisaikra bízták, hogy azt tették, ami az uralkodó elsőrendű kötelessége, „az állam kormányzása és irányítása, azé az államé, amelyet a gondviselés reá bízott”.[jegyzet 4] Kaunitz tapintatosan azt is tanácsolja, hogy Lacy helyett annak ellenlábasára, a tapasztalt öreg hadfira, Laudonra bízza a hadsereg irányítását.

Némi késedelemmel ez meg is történik, és bár a császár előbb Hadikkal kísérletezik, helyére a tehetséges Laudon kerül. 1789. október első napjaiban Belgrád elestét ünnepelheti a sajtó, regisztrálhatják mindazok, akik az orosz szövetséges elégtelen segítségén töprengve, az osztrák hadviselés csődjétől tartottak. A siker azonban már nem oldhatta fel azt a Belgiumtól Tirolon át Magyarországig észlelhető belpolitikai feszültséget, melyet rendőrminiszterének közlései alapján s részben a hivatalos jelentések hangvételéből II. József már egy esztendeje jól érzékelhetett.

Egy magyar levéllel igyekszünk a honi hangulatot felidézni. Az öreg Rédey Lajos még csak földesúri mivoltában háborgott: „Minden uraságot kénszerítenek, hogy házi szükségletektől fenn maradó életjeket Őfelségének szabott áronn adgyák által; sőt ami nagyobb, a mely életet adott vagy ád az Uraság, most tsak fele áronn fizetődik ki, a másik fele pedig a háború végeztével fog kifizetődni. Ez nem igen jó dolog… Aki önként nem akarná adni, erővel is vétetődgyék el tőlle, s ha vagy cselédgye vagy szomszédgya fel adja, annak jutalom van ígérve… Már némely helyeken a sarjót is öszve vagdalják, s korpa közzé kevervén eszi a szegény ember, s kész pénzt markába hordozván három-négy falut is öszve jár, még sem kap egy véka életet. ”[jegyzet 5]

Az élelmhiányhoz a pénzhiány is hozzájárult. A kincstár a hadi kiadásokat már nem tudta fedezni. Az uralkodó hiába kért donum gratuitumot, önkéntes megajánlást a megyéktől, az ország ragaszkodott a törvényes formákhoz, az országgyűlés összehívásához. Ezért jelent meg 1788. november 14-én az a katasztrofális kihatású rendelet, amely mindazokat sújtotta, akik évi 300 forint fölötti jövedelemmel rendelkeztek. Visszamenő hatállyal 5–15%-ot vonnak le minden állami, megyei, városi és más hivatalos személy fizetéséből, de nemcsak a fizetésekből, hanem a nyugdíjakból, a tanulmányi és vallásalapból fizetett illetékekből is. Tehát a diákoktól a Helytartótanács vezető tisztviselőiig, a megyei pandúrtól a lelkészekig, a háborúban elesett katona özvegyétől a kórházi felcserekig mindenkit váratlan veszteség ért. És ez éppen akkor történt, amikor a helyi hatóságok a drágulásra hivatkozva fizetésemeléseket sürgettek.

Ilyen körülmények között az adóhátralékok folyamatosan nőttek, sőt kialakult az a gyakorlat, hogy az alsóbb hatóságok az utasításokkal szemben ellenjavaslatokat tettek, az intézkedéseket húzták-vonták. A jellegzetes előírás: „a legkisebb késedelem nélkül vak engedelmességgel kell cselekedni”,[jegyzet 6] teljesen meddővé vált. Éppen ellenkezőleg, a legnagyobb késedelemmel tettek eleget a központi utasításoknak, vagy megtagadták azok végrehajtását.

Megindul a „reprezentációk ”áradata, területenként változó eréllyel, de egyértelműen követelve az alkotmányos viszonyok helyreállítását. A mindig renitens Szabolcs megye, amely a háborús viszonyokra tekintettel ismét kongregációt tarthat, jellegzetes hangvétellel képviseli a nemesség álláspontját. „Ha a császár valamit akar az országtól, tartson országgyűlést. Nekünk nincs királyunk, a császár elvitte koronánkat. Felborította régi jogainkat. Elvette szabadságunkat.”[jegyzet 7] A megyegyűlés minden sérelmet felsorol, a német nyelvrendelettől a konskripcióig, a fiziokrata adóreformtól az igazságszolgáltatásig. „Az a nemes ember, aki tűri, hogy jogai ellenében járjanak el vele szemben, becstelen.”[jegyzet 8] Majd a lényegre térve: ha a császárnak gabonára van szüksége, ne tőlünk várja, küldje embereit a vásárra, ott vehet, amennyit akar.

A hang a hónapok múltával még renitensebbé válik. A belgiumi ellenállás híre bátorítóan hat az ismét összeülő megyegyűlésekre, arra a nemesi közegre, amelyet néhány év előtt az uralkodó súlyosan megbántott. A rendi önzés és a tradíció tisztelete, az egyéni érdek, a szűkkeblűség és a haza érdekének védelme jól megfér egymással. II. József kemény és következetes reformtörekvése tiszteletre méltó, a török háború sem róható maradéktalanul hibájául, de a lent munkálkodó megyei ellenzék vagy a Bécsben a kancellár körül és Budán a Helytartótanácsban csoportosuló – a belga patriótákhoz hasonló – államférfiak ellenállása sem pusztán a reakció felülkerekedése.

Lábjegyzetek

  1. Országos Levéltár C 23. Circularia impressa. 1417. 1788. március 14,
  2. Országos Levéltár C 23. Circularia impressa. 1400. 1788. február 26.
  3. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1872. II. 194.
  4. Országos Levéltár P 588. Rhédey család levéltára, 1788. február 20.
  5. Országos Levéltár P 588. Rhédey család levétára, 1788. február 20.
  6. Országos Levéltár C 23. Circularia impressa. 1334. 1788. január 29.
  7. Országos Levéltár C 44. Departementum politicum comitatuum. 1788. F 210. P 1.
  8. Ugyanott.

Irodalom

A háborús eseményekről, József és vezérei hadmozdulatairól a levelezés-kötetekből (Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1872; Joseph II., Leopold II. und Kaunitz. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Beer. Wien, 1873) igen pontosan értesülhetünk. A kortársak ballépésnek tartották a török háborút: a francia véleményt a hagyományos törökbarátság szabta meg, a porosz király, vagy inkább miniszterei a monarchia gyengülését észlelték, és meg is tették a magukét, hogy a válságot elmélyítsék. A bajok már 1787—ben megkezdődtek. Válsághelyzetre utal az az augusztusi rendelet (Országos Levéltár c 23 Circularia impressa, 1156), amely az országból való kiszökést tilalmazza; ezentúl a „felsőségektől” kell mindenkinek utazási engedélyt kérni, az egyik megyéből a másikba menetelhez passzus kell, a szökevények feljelentői jutalmat kapnak. A válságot tükröző, egymást keresztező rendeletek gyakran azonos nap dátumát viselik, így: Országos Levéltár c 23 Circularia impressa, 1330–1334, 1788. január 29., a kereskedők és a magazinok tennivalóiról.

A katonák, a sereg eltartásának, a betegek gondozásának ügyeiről a helyzetnek megfelelően egyre növekvő anyagot tartalmaz: Országos Levéltár C 61 Departamentum commissariaticum. Az itt működő Berzeviczy Gergely anyjához írt levelei tanúsítják a társadalmi tapasztalatok széles, drámai körét, melyekkel a hadbiztossági alkalmazottak szembesültek: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely, a reformpolitikus (Budapest, 1967. 142–145, 304–311).

A mind feszültebb nemzetközi helyzetre, a monarchia belviszonyaira vonatkozóan II. József a hadszíntéren is kapott jelentéseket. A belgiumi jelentéseket utánaküldték, Pergen rendőrminiszter is rendszeresen beszámolt a problémákról. Ami a magyarországi viszonyokat illeti, rendelkezésünkre áll H. Haselsteiner, Joseph II. und die Komitate Ungarns (WienKölnGraz, 1983); bővebb tájékozódásra nélkülözhetetlen. A katonai-politikai és szűken személyi problémák kincstára: Országos Levéltár C 61 Departamentum commissariaticum, 1789. F I., F 4., F 9–40.

A jövedelemadó-rendelet: Országos Levéltár c 23 Circularia impressa, 1701.


Nemzetközi krízis — hazai krízis
A belga válság Tartalomjegyzék A szabadkőművesség politikai színeváltozása