A monarchia és Magyarország viszonyának átrendezése

A Múltunk wikiből

Kemény központosítás, alkut nem ismerő irányítás: 1781 első hónapjaitól kezdve Magyarország ugyanazt tapasztalhatta, mint a Habsburg Birodalom többi országa.[1] Bár a kezdet kedvező volt, bizonyos mozzanatok aggályokat ébresztettek a magyar államférfiakban. Észlelni lehetett a konzultatív kormányzat megszűnését. Esterházy Ferenc kancellár, Pálffy Károly alkancellár hiába kereste meg Kaunitz herceget; a monarchia külügyeit, nagy koncepciójú terveit tekintve József mindig kikérte, figyelembe vette az államkancellár véleményét, de a belső irányítást ő maga vette kezébe. A végre elért önállóság lázadása is hozzájárult ahhoz, hogy eltért a herceg kormányzati elveitől, mind a csúcsirányítás, mind az egyes országok belső kormányzata tekintetében.[2] Mindössze öt udvari csúcshivatalt működtetett, az Államtanácsot (mely meggyérült és meggyengült), az Államkancelláriát, az egyesített Cseh-osztrák Kancelláriát (melyhez a Kamara és a pénzügyi szerv, a Legfőbb Állami Számszék is tartozott),[3] továbbá a Haditanácsot és a legfelsőbb bíróságot. Tulajdonképpen a haugwitzi koncepcióhoz tért vissza, amikor a politikai és gazdasági kormányzatot nagy territoriális egységekben egyesítette. A cél az „esprit public” – így, franciául – betáplálása a vezető hivatali testületekbe, megszabadítva a fölösleges hivatalnokok terhétől az államot. A Cseh-osztrák Kancelláriát az Udvari Kamarával és a bankbizottsággal egyesítve, rendeletben le is szögezi: „Feladata az országokban a közjó széles értelmű biztosítása (ez az istentiszteletek rendjétől a toleranciáig terjed), a földesurak és parasztjaik között törvényadta keretek szerint a kölcsönös ragaszkodás megtartása, felügyelet az állam gazdasági életére, különös figyelemmel az uralkodó felségjogaira, s ezen túl minden rend, minden személy jogainak védelme, hogy élhessen polgári szabadságával, használhassa jogos tulajdonát.”[jegyzet 1][4] Az egyesített udvari hatóság bekebelezte a bánya- és pénzügyet is, ugyanakkor azonban elvesztette a Magyar Kamarát, mert ez az átszervezés territoriális szempontjai következtében a Helytartótanácsba olvadt bele.

Hat kormányzóságba zsúfolódtak a különböző múltú örökös tartományok és országok; a fővárosok Prága (Csehország), Brünn (Morvaország és Osztrák-Szilézia), Lemberg (Galícia és Bukovina), Bécs (Alsó- és Felső-Ausztria), Innsbruck (Tirol), Grác (Stájerország, Karintia, Krajna és a Gradiskával egyesített trieszti kormányzóság).[5] Ezeken belül működtek a kerületi hivatalok, csökkentett számban, de a rendekkel szemben megnövelt hatáskörrel. A Magyar Korona országainak egyesítése irányában óriási jelentőségű intézkedése volt II. Józsefnek a Magyar és az Erdélyi Kancellária 1782-ben elrendelt, 1784-re meg is valósult egyesítése. Ugyanakkor a bécsi Udvari Kamara irányítása alól kikerült Magyar Kamarának a Helytartótanácsba való beolvasztása kikapcsolni látszott az idegen befolyást a magyar kincstári ügyekre. A legfőbb számszék, élén Zinzendorf Károllyal, az ország mindennemű anyagi ügyeibe betekintést igényelhetett ugyan, de ez csak ellenőrzés volt, és nem irányítás. 1782-ben egy pillanatig úgy tűnhetett, hogy Magyarország évszázadok óta nem látott szuverén helyzetbe jutott, s ha az uralkodó és az országos szervek harmonikusan tudnak együtt dolgozni, látványos fellendülés következhet. Sőt, József a trónváltozás alkalmából kibocsátott szabványszöveggel azt sugallta, hogy a leendő kormányzat be fogja tartani az alkotmányosság játékszabályait.[6]

De az öreg Esterházy Ferenc kancellár, aki nemcsak szöveget olvasott, hanem mögéje is látott, már a kezdet kezdetén, a Kancelláriát, a Helytartótanácsot érintő, egyébként kedvező tartalmú rendeletek kapcsán is alázatos, de szüntelen figyelmeztetéssel fordult az uralkodóhoz, különböző, az ügyekre vonatkozó alaptörvényekre híva fel a figyelmét. Egyetérthetünk Hajdu Lajossal, aki jogtörténeti elemzés alapján II. József uralmának első négy évét az előlegezett bizalom és optimizmus időszakának tartja; magunk is ilyen periodizációra hajlunk a történeti anyag alapján. Csak azt nem hisszük, hogy akár II. József, akár a magyar rendi vezetés egyfajta naivitással állt volna egymással szemben. Esterházy, Pálffy, Zichy és a többiek közelről ismerték az uralkodót, mindent tudtak fiatalkori terveiről és később hangoztatott nézeteiről. II. József is pontosan tudta, hogy Magyarország „nehéz eset”. Csak azt nem döntötte még el, milyen módszerrel, taktikával vagy erőszakkal érvényesíti-e azokat az elveket, amelyeket az egyházzal szemben már kérlelhetetlenül megvalósított.

Az illúzió hiányára utal, hogy József nem koronáztatja meg magát, nem köti meg esküvel cselekvési szabadságát. Nem hív össze országgyűlést; a tavaszi erdélyi országgyűlést (1781), amely csak az uralom személyi változását regisztrálta, negligálva veszi tudomásul. Kezdettől fogva katonás, fegyelmező hangvétellel érintkezik a kancelláron keresztül az országgal.

A szigorba öltött nagyrabecsülés és gyanakvás sajátos keveréke az a levele, amelyet Esterházynak a Kancellária további működése kapcsán ír. „Minthogy Önhöz intézett kéziratomban a közügyek jó vezetésének alapjául a miniszterbe vetett tökéletes bizalmamat jelöltem meg, Önnek is teljesen szabad kezet engedek a beadott javaslat végrehajtása ügyében. Önnek tehát minden tekintet nélkül a múltra és a jelenleg fönnállóra, csak arra lesz gondja, hogy helyesen kormányozzon a közügyek javára, állam gyarapítására, méltányossággal minden egyes ember iránt. fű szempontja kell hogy legyen a tárgyalások egyszerűsítése, minden kerülő út kerülése. Ebből adódik a csökkenő mennyiségű irkálás, a személyi állományban a megtakarítás. Képességéről, szolgálati buzgalmáról az a mód fog meggyőzni, amellyel felfogja és teljesíti elveimet, azok értelmében előkészületeket tesz, utasításaimat végrehajtja, és érvényesítésükre állandóan figyel. Ettől függ Ön iránti bizalmam tartóssága. Fogjon munkába; minden különösebb megfontolás nélkül.”[jegyzet 2] Ez a sajátos irat két évtizedes, állítólag kiváló szolgálat után érkezett az öreg kancellárhoz, aki megérthette, hogy a múlt érdemei sem őnála, sem munkatársainál nem számítanak, az új rendszer újfajta szorgalmat s főleg engedelmességet vár.[7]

De ha netán akár a kancellárnak, akár a Helytartótanács vezető tanácsosainak olyan illúziói lettek volna, hogy az új munkastílus csak a kezdet lázában igényeltetik, és majd hamarosan visszatérhetnek a „tempós”, megszokott ritmushoz, e remény téves voltáról az uralkodó egymást követő „pásztorlevelei” hamarosan meggyőzhették őket. Az 1781-es elvi deklaráció, amely az új típusú bürokrácia munkájának jellegét szabta meg, utólag kapta a félig elismerő, félig gúnyos pásztorlevél elnevezést.[8] Való igaz, az uralkodó az egyháznagy ethoszával, valamilyen munka-vallás megszállott hitével szól mindazokhoz, akik az apparátus felső, közép- és alsó régióiban, íróasztalnál vagy írópultnál szolgálatot teljesítenek. A tömör, a közelmúltban magyarul is publikált, uralma első évéből származó elvi megnyilatkozás helyett inkább azt ismertetnők, amely már tapasztalatokat rögzít: „Három év telt el azóta, hogy az állam irányítását át kellett vennem. Ezalatt az adminisztráció minden szintjén nem csekély fáradsággal, gonddal hosszadalmasan ismertettem meg elveimet, álláspontomat és szándékaimat. Nem elégedtem meg azzal, hogy egy dolgot egyszer megparancsoljak, azt kidolgoztam, kifejtettem; a régi megszokásban gyökerező előítéletektől terhelt körülményeket a felvilágosítás erejével meggyengítettem és legyőztem. Arra törekedtem, hogy a közjó iránt érzett szeretetemet és annak szolgálatáért való buzgóságomat az állam minden hivatalnokába beleoltsam.”[jegyzet 3] Az uralkodó, hangsúlyozva, hogy a hivatalvezetők mennyire szabad kezet kapnak, hogy megfelelő munkatársaikat kiválaszthassák, figyelmezteti őket, hogy ahogy ő maga élete végéig minden cselekedetével az államnak szenteli minden erejét, ugyanezt várj a el tőlük is, a teljes odaadást. Ez az, amit minden egyházi, világi, katonai területen működő beosztottjától megkövetel. S ezután olvasható az utasítás első pontja, amely rendkívül jellemző, s amelyet ajánlatos – s ajánlatos volt ez 1783-ban is – többször elolvasni. „Ezentúl aszerint, hogy a kormányzat milyen területén dolgozik valaki, a tőlem kibocsátott rendeleteket és határozatokat az irattárakból emelje ki, azokat gyűjtse össze, szorgalmasan olvassa, tanulmányozza, hogy azok valódi értelmét és célkitűzéseit teljesen magáévá tehesse!”[jegyzet 4] Az uralkodó rendeleteit, amelyek az évek során nagy mennyiségben, nagy gyorsasággal, gyakran ellentmondó tartalommal követték egymást, olyan alapanyagnak tekintette, amelyeknek elsajátítása biztosíték a hivatalok jó működésére. S természetesen szükséges, hogy mindazok, akiket az állam fizet, minden erejükkel tegyenek eleget a parancsoknak. A pontokba szedett utasítás erkölcsi normáktól gyakorlati instrukciókig az uralkodói fölény jegyében beszabályozza a bármilyen szinten dolgozó bürokrata életét. „Mindazok pedig, akik csak a szolgálatukból származó haszonra és megtiszteltetésre figyelnek, és az állam érdekét mellékesnek tekintik, inkább jelezzék ezt előre, és hagyják el hivatalukat, amelyre nem méltók, amelyre nem valók, mert az állam java csak a lélek hevével, önmagunk teljes föláldozásával és minden kényelemről való teljes lemondással lehetséges.”[jegyzet 5][9]

A pásztorlevelek katonás szigorral elegyes megszállottsága előbb a közvetlenül érintett Kancelláriánál, majd a Helytartótanácsban váltott ki elbizonytalanodást. A racionális új ügymenet, a szükségletek következtében létrehozott új ügyosztályok ontották az iratokat. Az addigi kereskedelmi, gazdasági, úrbéri, városügyi, iskolaügyi ügyosztályok mellett a hirtelen felmerülő szükségletek kielégítésére, amilyen az országos összeírás, a földmérés, majd a megismétlődő éhínség és az évtized végén bekövetkező török háború, új ügyosztályok látták el a bürokratikus tennivalókat. A felduzzadó iratgyártás méreteire jellemző, hogy míg József uralmának első évében a még Pozsonyban székelő Helytartótanács 12 ezer iratot bocsátott ki, addig Budán 1784-ben már 26 ezer iratot szignáltak. A rendkívül bő aktatermelés nem jelentette azt, hogy az ügyek el is intéződtek. A Helytartótanács ugyan felügyeletet gyakorolt a vármegyék felett, s a szökött katonáktól kezdve a postakézbesítés kérdéséig tömérdek leirat, jelentés halmozódott irattárában, mégis, az ügyek intézésére a visszafeleselés, a haladékkérés, a nehézségek jelzése a jellemző. Az egész országból idefutó elleniratok summája a Kancelláriához kerül, s onnan az uralkodóhoz. József 1784 tavaszi magyar pásztorlevele az uralkodó teljes elégedetlenségét tükrözi. A magyar tisztviselők a helytartótanáesostól le a sótisztig „ügyeiket csak gépiesen intézik, s arra nem törekednek, hogy a cél jól sikerüljön…, tisztségüknek csak annyira felelnek meg, hogy törvényszék elé ne kerüljenek”.[jegyzet 6] A rendeleteket helyesen értelmezve, megmagyarázva kell továbbvinni és gondoskodni a teljes végrehajtásról. Ne takarékoskodjanak idővel, energiával. A hivatalnok önzetlenül, felelősségteljesen és bátran végezze munkáját, felettesétől való félelme se tartsa vissza a hibák leleplezésétől, Soha öncélúság ne vezesse; az államháztartás egészét nézze, ne csak a maga szűk szektorát. „A nemzetiségnek, vallásnak semmi különbséget, meghasonlást nem szabad okoznia, hanem mint ugyanazon birodalom tagjai és testvérei egyformán kötelesek egymásnak hasznára lenni.”[jegyzet 7] A személyes rokonszenv vagy ellenszenv nem veszélyeztetheti a szolgálati érdekeket, egymást megbecsülve működjenek a hivatalnokok, kicserélve a kialakított jó módszereket. A hivatali munka áldozatot követel, pihenést nem ismerő életet, aki ezt nem vállalja, aki csak hasznot, méltóságot keres, mondjon le helyéről. A „conduit”-listák, a katonaságtól a bürokráciához átplántált „személyi lapok” a beosztottat kiszolgáltatták felettese indulatainak, de ugyanő köteles volt minden visszaélést bejelenteni. Kevés bejelentés érkezett, csak néhány anyagi természetű ügyről tudunk. Ezeknél az elsikkasztott vagy helytelenül felhasznált összeg tekintélyes hányada a denunciálót illette. A fennmaradt iratanyag azonban azt tanúsítja, hogy a visszaéléseket kiküszöbölni kívánó uralkodó nem gondoskodott a felbiztatott bejelentők védelméről, s a jó- vagy rosszhiszeműek egyaránt megszenvedték, hogy részt vállaltak a rögtönzött purifikálási programban.[10]

A hivatalnokok mindvégig kaptak működési szabályozókat.[11] Az uralkodó többször szigorúan tilalmazta ajándékok elfogadását: a kapott érték kétszeresét a kincstárba kell befizetni, s aki a botlást elkövette, állását veszíti.[12] A megvesztegetett ügyvédet gyakorlatától eltiltja. Miután ez sem vezetett eredményre, minden olyan tisztviselőt, aki anyagi ügyekkel foglalkozott, a katonaság mintájára, kaució letételére kötelezett. Az összeg sok száz forintot is kitett, mert régi alkalmazottaknál 4 évi fizetés harmadrészét vonták le kaució címén.[13] Újból és újból ismétlődő követelmény volt az ügymenet gyorsítása, amelyet az alsó hatóságok, a közjegyzői tevékenységet ellátó hiteles helyek gyakran akadályoztak. A Helytartótanácsban ugyan összefutnak a szálak, s az ügyosztályok rendjén a kemény Niczky Kristóf őrködik, de a szálak össze is gabalyodnak, s ez elsősorban egyes megyéken, megyecsoportokon múlik. Nehéz utólag igazságot tenni, de tény, hogy szinte feldolgozhatatlan volt egyrészt az információk, utasítások sokasága, másrészt a választ igénylő kérdések tömege. A fontos és fölösleges, a komoly és komikus keveredett az immár nem írnokok által másolt, hanem célszerűen a házinyomdában sokszorosított köriratokban, a cirkulárékban. A sokszor emlegetett női fűző szabályozásától (nem egészséges, az uralkodó nem engedélyezi)[14] a lovak számbavételéig, az arany, ezüst nemzetközi árfolyamától rablók körözéséig, tűzrendészeti intézkedéstől a pápa Bécsben tartott és József dicséretét zengő beszédéig a legváltozatosabb anyag zúdult le a megyékre és városokra. A tudomásulvétel, az intézkedés vagy a félrerakás, halasztgatás aszerint váltakozott, milyen volt a megfelelő zónában a politikai vezetés, milyen volt a lakosság vallási összetétele és ebből adódóan a közhangulat.

Általánosságban azt mondhatjuk, 1784 elejétől a közhangulat romlásnak indult.[15] Kezdődött a folyamat a korona kivitelével. Amikor a Helytartótanács Pozsonyból Budára költözött, a pozsonyi várat az uralkodó papi szemináriumnak jelölte ki, ily módon a Várban őrzött korona és koronázási ékszerek új elhelyezéséről kellett gondoskodni. „A magyar koronának és drágaságoknak a Helytartótanácshoz és a Kamarához nincsen semmi köze, ezért a legegyszerűbb, legtermészetesebb, legillendőbb eljárás az, ha a többi koronával és ékszerrel egyetemben a bécsi kincstárban kap elhelyezést, s a továbbiakban ott őrzik. Ezáltal a koronaőrség intézménye automatikusan megszűnik.”[jegyzet 8] Valóban, Szent Vencel koronáját Prágából Bécsbe vitték. Nálunk sem a Kancellária, sem a Helytartótanács nem látta lehetségesnek, hogy a korona elhagyja az országot. „Több mint szimbólum, magában véve is óriási politikai érték; hozzá, birtokához van kötve a királyi hatalom teljes gyakorlása”[jegyzet 9] – írja száz évvel az események után Marczali. II. József, mialatt a Szent Korona sorsa felett vitáztak a magyar hatóságok, Itáliában tartózkodott. Az eseményeket egyszerűen nem értette: hiszen ahol a király, ott a korona, „Bécset úgy tekintem, mint Magyarországot, és amíg a monarchia minden lakója be nem látja, hogy minden résznek, minden nemzetnek és minden vallásnak egyesítésében áll az erő, a rendelkezések nem érik el az állam és haza valódi hasznát, melyet szívemből kívánok, és melyre fáradhatatlanul törekszem”.[jegyzet 10] A Kancellária és a Helytartótanács újabb állásfoglalására József klasszikus műveltségének jegyében Horatius-idézetet biggyeszt az iratok alá: „Risum teneatis amici”.[jegyzet 11] De bizony a magas bürokraták és mindazok, akik hivatalos leiratból a korona elviteléről értesültek, korántsem voltak derűs hangulatban, mi több, az április 13-án, a elvitelének napján kitört tavaszi zivatart transzcendentálisan értelmezték.[16]

1784. április 1-jén kelt a koronarendelet, április 26-án a nyelvrendelet és május 1-jén az országos összeírás elrendelése. A pörölycsapások gyors egymásutánja az uralkodó eltökélt szándékát jelzi. De egyben azt is, hogy a magyar ügyek belső ismerete nem párosult megfelelő körültekintéssel.

„Holt nyelvnek, amilyen a latin, használata eléggé tanúsítja, hogy a nemzet nem rendelkezik a műveltség bizonyos fokával, mert vagy az bizonyosodik be, hogy anyanyelve hiányos, vagy hogy azt más nép nem tudja olvasni és írni, s hogy csak a tanult emberek, akik járatosak a latinban, vannak abban a helyzetben, hogy gondolataikat írásban kifejezzék. Így a nemzetet éppen olyan nyelvvel kormányozzák, és olyan nyelven adják igazságszolgáltatását, amelyet meg sem ért.”[jegyzet 12] A művelt nemzetek közügyeit már nem latinul intézik, s csak Magyarországon, Erdélyben és Lengyelországban tartotta meg régi érvényét. Az uralkodó tehát úgy gondolja, csak a német lehet a hivatalos nyelv, mint a monarchia katonai és politikai igazgatásának nyelve. A franciák, angolok és oroszok példája jól mutatja a közös nyelv használatának előnyeit. A magyar amúgy sem általános nyelve az országnak, a német, a román, a szerb nyelv is elterjedt. „A hatóságoknak Budára áttétele, az iskolák javítása és szaporítása, az a körülmény, hogy a magyar lakosság nagy része máris tud németül, és még nagyobb része könnyen megtanulja e nyelvet, lehetővé teszi és biztosítja szándékom sikerét.”[jegyzet 13] A jövőben senki sem nyerhet hivatalt kormányszéknél, megyénél, egyházi intézménynél, aki nem bírja a német nyelvet. A rendelet a kormányszékeknél azonnal életbe lép, a megyéknél egy év, az alacsonyabb bírói és más hivataloknál három esztendő a határidő. Az uralkodó a kancellár szolgálati buzgóságára és tapasztalt belátására bízza a nyelvrendelet gyors és pontos végrehajtását.[17]

Míg a korona elvitele csak a politikailag tudatos vagy érzelmileg befolyásolt embereknél váltott ki megrázkódtatást, a német nyelvrendelet – úgy tűnik – fordulópontot jelent az ország és az uralkodó kapcsolatában. Országról szólunk és nem nemzetről, de széles értelmezéssel. Nemcsak a politikai vezető rétegről van szó. A rendelkezés tapintatlansága mély gyökereket sért, lappangó érzéseket tudatosít: a nemzeti fejlődés új szakaszának megindulását hozza. Sajátos jelenség: míg más országokban a nemzeti nyelv nemcsak a szépirodalomban, hanem a hivatalos életben is uralkodóvá vált a 15–16. században, addig nálunk – s ebben történeti múltunk s a határok közt élő sok nemzetiség egyaránt szerepet játszott – csak az akció reakciójaként válik időszerűvé. A 18. századi Magyarország latin műveltsége Európában egyedülálló. József téved, amikor azt hiszi, hogy Lengyelországban is hasonló a helyzet; ott a latin magánlevelezés már a század elején megszűnt, és a magánszféra után a század közepe táján a hivatalokból is kirekesztődött. A nyelvrendelet után a kényes helyzetben lévő, soknemzetiségű Magyarországon többé nem lehetett az időt vesztegetni: szembe kellett nézni az anyanyelv, illetőleg ahogy nem egy fölirat fogalmazott, az apanyelv kérdésével.

Az uralkodó racionális intézkedésében – emlékezzünk Kaunitz 1761-es javaslatára – nincs semmi új. Való igaz, hogy a sok nemzetből-országból összekovácsolt monarchia szakszerű irányítását alsó, középső és felső szinten azonos nyelven kellett volna végezni. Olyan területeken, ahol nagyon régi és tekintélyes nyelvi kultúra – az olasz és a francia – szegeződött szembe a némettel, ilyen rendelet foganatosítására nem lehetett gondolni. Azonban a birodalom középső törzsterülete, amelyhez Magyarország – a Dunántúl mindenképpen – tartozott, többé-kevésbé németajkú városi lakosságával, többé-kevésbé németül értő vagy beszélő nemesi vezető rétegeivel, megtévesztő lehetőséget kínált. De annak ellenére, hogy a nyelvrendeletet közel hat évig fenntartotta az uralkodó, az látványosan megbukott. 1784 júniusától kezdve olyan sorozatban érkeztek a megyei tiltakozások a Helytartótanácshoz, hogy már a mennyiség is figyelmeztető lehetett volna. Hát még a tartalom! Minden megye a legműveltebb, legjobban érvelő, történeti-filológiai idézetekkel dolgozó lakói segítségét vette igénybe, a főispántól a fiatal, egyetemet végzett tanáremberig, a ”representatio”, a tiltakozás megfogalmazásához.

József már a kancelláriai ellenérvekre is jelezte, hogy leirata mit sem tartalmaz az anyanyelvről. Kizárólag a holt, tudós latin nyelvre vonatkozik, „fel sem merül, hogy emberek milliói megváltoztassák anyanyelvüket és egy másikat beszéljenek”,[jegyzet 14] csak arról van szó, hogy akik közügyekkel kívánnak foglalkozni, a latin helyett a német nyelvet használják.

Felindulást, ellenvetéseket olvashatunk ki a megyei, kisebb mértékben a városi feliratok tömegéből. A sort Nyitra és Komárom megye nyitotta meg június elején, ezeket követte Bars, Vas és Zemplén, augusztusig egymás után szólaltak meg változatos érvekkel, de közös céllal: a német nyelv köteles használatába egy megye, egy város sem akart belenyugodni.

A Kancellária nem mert e rendelkezéssel szembeszállni, csak az időpontokról alkudozott, majd a Helytartótanácsnak küldött leiratában hangsúlyozta, hogy a császár csak a hivatalos nyelvet kívánja megváltoztatni, nem a nép nyelvét. A nyelvrendelet híre országos felzúdulást keltett. A széles tömegek meggyőzését a falusi papságnak kellett volna elvégeznie. A parasztnép a templomi szószékről értesült, hogy ügyes-bajos dolgait csak újabb akadály árán intézheti, s hogy gyermekeit az iskolában a Ratióban lefektetett elveken túlmenően nyomorítják a német nyelvvel. A horvát megyék még a latin nyelv mellett álltak ki, mások, ha úgy látták, a latin már nem menthető, a magyar mellett foglaltak állást. Trencsén megye jó példa: Minthogy – írja – csak a paraszt emberek körében akadnak olyanok, akik egyáltalában nem tudnak magyarul, ezzel nem kell törődni. A törvények értelmében paraszt úgysem tölthet be hivatalt. A hatóságok érvelése változatos, nemegyszer komikus. Nógrád megye attól óv, hogy lévén a német a poroszok nyelve is, az egymást megértő katonák könnyebben bírhatók dezertálásra.

A művelt érvelők sorában Máramaros megye a perzsa Ahasverus példájára utal, aki 127 országát úgy kormányozta, hogy mindegyiknek a nyelvét tiszteletben tartotta. Zemplén megye mást emel ki a történeti példatárból: Timur Lenk tatár utódjai nem formálták át a kínaiakat, sőt, átvették azok nyelvét és szokásait. Az etruszk Veii példájára utal Liptó megye: ki emlékszik már reá? Hamarosan ennek sorsára jut a magyarság is. Veszprém megye tragikus hangon szól: mi lesz velünk? Talán tudatlan német jövevények fognak bennünket kormányozni? Az öregek már most úgy érzik magukat, mint számkivetettek a hazában, és mielőtt sírba hanyatlanak, a fiatal nemzedéket már teljesen idegenné formálják. Az ifjúság le fogja nézni az ősi nyelvet, holott még nemrég úgy tűnt, József uralma alkalmat ad a nyelv kiművelésére. Milyen véleménnyel lesz az utókor róluk, hogy nem tudták az ősi nyelvet megmenteni? ”Bevallom, eddig sokszor bánkódtam magas korom miatt, most azonban szívesen vagyok öreg. De te fiatal vagy, tanulj meg németül”[jegyzet 15] – így ír az öreg Prónay Gábor unokaöccsének egy magyar levélben. A levelek halmazából érdemes a váci püspöki konzisztórium vélekedését idézni: „Nem a nép van mi miattunk, hanem mi vagyunk a nép miatt. Minekünk kell a néphez alkalmazkodni, nem annak mihozzánk.”[jegyzet 16]

A megyei hivatalos közvélemény tulajdonképpen, a latin hivatalos nyelv megtartása felé hajlik. Ez a tudomány nyelve, ennek révén lehet legjobban a külfölddel érintkezni. Mintha csak d'Alembert szavait visszhangoznák, hiszen ismerik a francia Enciklopédia bevezetőjét. „Amikor nyelvünk [tudniillik a francia] egész Európában elterjedt, azt hittük, itt az idő, hogy ez lépjen a latin helyére, amely a tudományok újjászületése óta a tudósok nyelve volt… Be kell vallanom, származott ebből némi nehézség, amit előre látni lehetett volna. Más nemzetek tudósai követték a mi példánkat, mert joggal gondolták, hogy a maguk nyelvén jobban fognak írni, mint a mienken. Az angolok minket utánoztak, s a német birodalom is anyanyelvét kezdte használni, őket majd követi hamarosan a svéd, a dán, az orosz. Ily módon az a filozófus, aki elődei módján művelni-képezni akarja magát, hét vagy nyolc nyelvet is meg kell hogy tanuljon, s miután élete legértékesebb részét erre fordította, meghal, anélkül, hogy valódi önművelését elkezdhette volna. A latin nyelv használata, amelyet mi kigúnyoltunk, nagyon hasznos a filozófusok műveiben, világossága, pontossága nagy haszonnal jár azoknak, akiknek egyetemes nyelvre van szükségük.”[jegyzet 17] Enciklopédista, latinbarát megnyilatkozások mellett azonban többségben vannak a magyar nyelv harcosai. A magyar párt állásfoglalását híven tükrözi Beöthy János Bihar megyei alispán megyegyűlés előtt tartott beszéde. Az öreg hazafi utalt arra, hogy Józsefnek „magunk is még a pályában szükségünket és igaz jobbágyi szeretetünket nemcsak megígértük, de valójában az egész világ előtt meg is bizonyítottuk”. Nem méltányos tehát, hogy azok, „kik mivel németül nem tudnak, hivataljoktól megfosztatnának, a mások azért, mert németül tudnak, oda helyeztetnének”. A törvény ellen van ez, hiszen „sokan, mivel már meglett esztendőkkel bírnak… magukat ezen nyelvnek megtanulására nem fordíthatják”.[jegyzet 18][18]

Tiltakozások, szenvedélyes megnyilatkozások ellenére a rendelet érvénybe lépett, hogy azután a huzavonák, halasztgatások egészen a jozefinus korszak végéig eltartsanak. S bár a nyelvrendelet kapcsán elhangzott panaszok nem vezettek komoly eredményre, a passzív ellenállás hatékonynak mutatkozott. A határidők újra és újra kitolódtak; teltek az évek. s a megyei urak közül még mindig kevesen tudtak vagy akartak német aktákat fogalmazni. Teltek az évek, és a németül tudó tanítók száma nem növekedett.[19]

Egy héttel a nyelvrendelet után kapták kézhez a hivatalos emberek az országos összeírás elrendelését. Tudjuk, az örökös tartományok, ha nem is szívesen, de évtizedek óta ismerték a katonákkal végrehajtott konskripció műveletét. Az indoklás szerint az újoncozás egyetlen megbízható módja az országos konskripció megejtése. Magyarország és Erdély lakosságát eddig nem írták össze, az egyházi, a megyei kimutatások pontatlanok, s ily módon mind az adóalap, mind az újoncállítási kötelezettség véletlenszerű. „Magától értetődő, sem nemesnek, sem főúrnak nem kell restellnie, ha a családjukkal együtt felírják őket, házaikra pedig számokat raknak.”[jegyzet 19] Az összeírás rubrikáit németül és az illető vidék nyelvén töltötték ki. Ha eddig csak halkan merült fel az országgyűlés összehívásának igénye, ez most hangos követeléssé erősödött. Szinte minden megye tiltakozott a katonai jellegű összeírás, a nemesi lakóházak megszámozása ellen. Legjobban Nyitra megye eljárása bőszítette fel az uralkodót: Magyarország „nemesi jogát” emlegette, az szenved végzetes sérelmet. Itt nem lehet úgy eljárni, mint az örökös tartományokban. A megye nem csak a királyért hajlandó életét és vérét áldozni, hanem a szabadságért is. Inkább akarjuk „… elveszteni életünket és vagyonunkat, inkább kiálljuk a legkegyetlenebb kínzást, mint hogy életünkben elsirassuk szabadságunkat”.[jegyzet 20][20]

„A magyar urak sok bajt okoznak, pimasz és oktalan ellenállást tanúsítanak az összeírásnál. Szükségessé válhat, hogy példát statuáljak, de halasztom, amennyire lehet”[jegyzet 21] – írja 1784 októberében József Lipótnak. A helyzet meglepte az uralkodót. Ha mi most utólag összehasonlítjuk a nyelvrendelet, illetőleg a konskripció ellen tiltakozó megyék hangvételét, magunk is észleljük, hogy az összeírás puszta hírére fölkorbácsolódtak a szenvedélyek. A nyelvrendelet kiváltotta panasz és érvelés indulatos kitöréseknek adott helyet. Nota bene, a nyelvrendelet csak a közélet s ebből adódóan az anyagi biztonság szféráját érintette. Nem úgy az összeírás, amely kisebb-nagyobb közösségekben az évszázados tekintélyrendet borította fel.

Kaunitz annak idején nemcsak egy nyelvrendelet kibocsátását javasolta, hanem azt is, hogy a reformok megvalósítása érdekében az uralkodó a megyére támaszkodjék. Ő Bécsből, de jól informáltan így ítélte meg a magyar lehetőségeket. II. József, aki igazán sokszor bejárta az országot, és egyeduralkodó korában is hosszan tartózkodott határai között, hol tájékozódó utazás, hol a pesti hadgyakorlat miatt, 1784. évi tapasztalatait – negatív tapasztalatok voltak – a megye rovására írta. „Szabadjon megkérdeznem, milyen vonatkozásban következett be elégedetlenséged avval a nemzettel szemben, mely mindig megelégedésedet váltotta ki, melyhez annyira vonzódtál, s amely sok okból igen tiszteletreméltó” – így kérdezi magyarellenes kitörései kapcsán, éppen a holland zavarok idején egy novemberi levél végén Lipót. „Remélem az ügy elrendeződik, és nem lesz szükség valamilyen látványos lépésre, ami mindig nagyon kellemetlen, de különösen az lenne a jelen helyzetben.”[jegyzet 22]

II. József túlbecsülte a központi apparátus országos hatékonyságát. Elszánta magát, hogy a közjogi reform gyors lebonyolítása érdekében határozottan fellép az ország eddigi alkotmányos „szerkezetével” szemben. Az alkotmány évről évre elszántabb védelmezője: a vármegye és szószólói, a kancelláriai vezető személyiségek védekező állásba szorultak.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: F. Walter, Die österreichische Zentralwerwaltung. II/4. Die Zeit Josephs II. und Leopolds II. (1780–1792). Aktenstucke. I. Wien, 1950. 7.
  2. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 43.
  3. Ugyanott II. 343.
  4. Idézi: F. Walter, Die österreichische Zentralwerwaltung. II/4. Die Zeit Josephs II. und Leopolds II. (1780–1792). Aktenstucke. I. Wien, 1950. 124.
  5. Ugyanott 132.
  6. Országos Levéltár C. 13. Benigna mandata. 1784. február 13.
  7. Ugyanott.
  8. Idézi: Marczali Henrik, Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 363.
  9. Ugyanott II. 364.
  10. Ugyanott. II. 365.
  11. Ugyanott II. 367.
  12. Ugyanott II. 384.
  13. Ugyanott II. 386.
  14. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum 1784. F 202. P 1.
  15. Országos Levéltár 566. Radvánszky család radványi levéltára III. 75/6. 1784. május 8.
  16. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum 1784. F 202. P 54.
  17. D'Alembert, Discours préliminaire des éditeurs. Dictionnaire Raisonné des sciences, des arts et des métiers. Paris, 1751. XI.
  18. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 527.
  19. Ugyanott II. 525.
  20. Ugyanott II. 525.
  21. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth, Wien, 1872. I. 228.
  22. Ugyanott I. 234.

Irodalom

A megyei társadalom Janus-arcúsága, a katolikus-protestáns ellentétben adott politikai ellenlábasság százados hagyományát először csak próbára teszi a jozefinus rendszer, majd szinte a sikeres kémiai kísérlet végrehajtójává lesz. A mindenkor lojális katolikus tábor egyházi és világi elemei egyaránt ellenzékbe mennek át. A hagyományosan ellenzéki protestánsok a tolerancia-rendelet jegyében hűségesekké válnak, szinte szolgálatkészek. Ez az állapot 1785 végéig, 1786-ig tart, majd következik a fokozatos fordulat, ezúttal nem helycserével, hanem egymásratalálva.

  1. A központi kormányzat belső átalakulását, II. József uralmi stílusának érvényesülését minden osztrák hivatal- és közigazgatás-történeti munka kifejti: C. HockH. I. Bidermann, Der österreichische Staatsrat (Wien, 1879); I. Beidtel, Geschichte der österreichischen Staatsverwaltung, 1740–1848 (Innsbruck, 1898). Az újabb munkák Fr. Walter, Die österreichische Zentralverwaltung. II. Abteilung. 4. Band: Die Zeit Josephs II. und Leopolds II. 1780–1792. Aktenstücke. I. (Wien, 1950) és ugyancsak Fr. Walter, Die Geschichte der österreichischen Zentralverwaltung (Wien, 1950) alapvető köteteire épülnek, ezeket vették alapul a jozefinus rendszer bírálói és helyeslői, a kézikönyvek és a részlettanulmányok.
  2. A szervezeti változásokat megadja és magyar szempontból értékeli: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. II. (Budapest, 1885).
  3. A csúcsszerv kétségkívül a megnőtt Osztrák-cseh Kancellária, új neve (Vereinigte böhmisch-österreichische Hofkanzlei, Hofkammer und Ministerialbancodeputation) is ezt tükrözi. Születési ideje: 1782. december 24.
  4. Megfigyelhető az osztrák levéltári anyagon és Zinzendorf Károly naplóiban, hogy az Államtanács, a Kancelláriák karácsony első napjától eltekintve a jozefinus évtizedben szorgalmasan dolgoztak. Lásd Fr. Walter, Die Geschichte der österreichischen Staatsverwaltung (Wien, 1950. 28).
  5. A kormányzóságok beosztása, a székhelyek kijelölése és a szervezeti kérdések: Ugyanott 14. A Magyar és az Erdélyi Kancellária egyesítése és a Kamara összekapcsolása a Helytartótanáccsal: Ugyanott 21–23. Esterházy, általában a kancellária álláspontját röviden ismerteti: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában (Budapest, 1881–1888. II. 329–330).
  6. Hajdú Lajos, II. József igazgatási reformjai Magyarországon (Budapest, 1982) a hazai levéltári anyag teljes mozgósításával és a külföldi szakirodalom kiaknázásával mutatja be, hogy nemcsak az uralkodó és környezete volt reformra kész, hanem a magyar partnerek is korszerűen gondolkoztak és javasoltak. De a nemzedéki helyzet aligha elhanyagolható: az öreg, teréziánus módszerekhez szokott korosztály nagy próbát állt ki.
  7. A Helytartótanácsra alapvető: Ember Győző, A magyar királyi helytartótanács ügyintézésének története, 1724–1848 (Budapest, 1940). A Helytartótanács ügyosztályainak működéséről, a departamentumok és az iratok szaporodásáról minden információt megad: Felhő IbolyaVörös Antal, A helytartótanácsi levéltár (Budapest, 1961).
  8. Hajdú, 419–421 közli az 1781. évi pásztorlevelet. A kancelláriai anyagból idézett irat az utolsó mondat – „Úgy, ahogy minden tartózkodás nélkül feltártam ön előtt véleményemet és álláspontomat az ügyek vitele felől, ki is tartok ezek érvényesítése mellett” – híján egyezik Fr. Walter, Die Zeit Josephs II. und [[II. Lipót király|Leopolds II]. Aktenstücke. I. (Wien, 1950. 4–5) szövegével.
  9. A jozefinus korszak visszaélések elleni küzdelmének lehangoló tanmeséje a notórius rágalmazó Ráby Mátyás sokszor szépített, végre nemrég reálisan feldolgozott története: Hajdú Lajos, Forradalmár, vagy szerencselovag? Nyomozói jelentés a „Ráby-ügy”-ről (Budapest, 1984).
  10. A helytartótanácsi levéltár anyagából e fejezet megírásához az úgynevezett alaki állagokból a Benigna mandata (C 13) és a Circularia impressa (C 23) volt különösen fontos. Az úgynevezett tárgyi állagok közül tanulságos volt az Acta captivorum et malefactorum (C 28), mely sorozat 1783-ban átnő a magyar rendi problémákat feltáró Departamentum publico-politicumba (C 53). Élményszámba ment a referensek szerinti 403 csomóból néhánynak az átnézése (Acta secundum referentes. C 43). Ezek 23 referens munkáját teszik tanulmányozhatóvá, köztük Skerlecz Miklósét, és bár csak az 1780–1783. évekre terjednek ki és nem tekinthetők teljesnek, hiszen az úrbéri és iskolaügyet az iratok közül kiemelték, mégis a szakszerűség fejlődésének, a munkastílusok tanulmányozásának legjobb forrásai. Számunkra az úgynevezett ügyosztályok szerinti állagok nyújtanak a legtöbbet: a Departamentum politicum comitatuum (C 44), a Departamentum civitatense (C 49), a Departamentum politiae in genere et civitatum (C 51), a már említett Departamentum publico-politicum (C 53), a Departamentum urbariale (C 59), a Departamentum commerciale (C 64), háború idején különösen a Departamentum commissariaticum (C 61). Annak idején Vörös Antal hívta fel figyelmemet a külön kezelt Heves megyei anyagra, s általában sok segítséget nyújtott a hivatal működésének megértéséhez. Ez azért volt szükséges, mert a Helytartótanácsban érezhető az akkori ország szívdobogása; a Kancellária már csak a „leleteket” kapja.
  11. Magyarországon latinra fordítva és némi szövegváltozásokkal jelent meg az örökös tartományokban 1783-ban kurrentált pásztorlevél. Kiadva: Collectio ordinationum imp. Josephi II. et repraesentationum diversorum Regni Hungariae comitatuum (Dioszegini, 1790. 4). Az irat dátuma: 1784. március 8. Az első latin verzió: Magyar Országos Levéltár C 13. Benigna mandata, 1784. február 13. Az intelmek folyamatosan érkeznek a Helytartótanácshoz, s onnan küldik le az alsóbb hatóságokhoz. A legrészletesebb, immár német nyelvű utasítás: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 1008. 1787. február 20. Az ügymenetek, a hivatalnoki magaviselet szabályozásán túl ez a leirat részletesen intézkedik a „renitens” egyházi hatóságokkal szembeni eljárás mikéntjéről is. Bővebben: ugyanott 1013 (1787. április 22.).
  12. Az ajándékok elfogadásának tilalmazása: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa 507. 1784. december 27. (Az intézkedés nyíltan tilalmazza a hivatali helyek betöltésénél a visszaéléseket, a megvesztegetést. S nemcsak a felvételek szabályozandók, hanem az elbocsátásoknál is ki kell kérni a felsőbb hatóság engedélyét.)
  13. A kaucióval kapcsolatos intézkedések sorából: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 1732 (1788. november 28.) és 1747 (1788. december 24) (Azok a tisztviselők, akik nem tettek le kauciót, a jövőben csak javadalmuk kétharmadát kapják, illetve 3–4 év alatt tegyenek eleget kauciókötelezettségüknek. Természetesen hiábavaló a szigorú figyelmeztetés: elő ne forduljon a jövőben ilyen mulasztás).
  14. A fűzőrendelet: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 344. 1783. szeptember 5. (A női fűző egészségtelen és a propagatio humana szempontjából sem kívánatos; árvaházakban, intézetekben, iskolákban tilos a viselete.)
  15. A kor érveit és vitapontjait adja kezünkbe a Collectio ordinationum imp. Josephi II. et repraesentationum diversorum Regni Hungariae comitatuum (Dioszegini, 1790) és a kétkötetes Collectio prothocollorum Statuum et Ordinum Regni Hungariae (PestBudaKassa, 1790). Az első gyűjtemény kiadási helye (Diószeg) azt a gyanút keltheti az olvasóban, hogy – a helység Zichy-birtok lévén – maga Zichy Károly szorgalmazta a kiadást. A második Collectio már a jozefinizmus krízise idején keletkezett iratok gyűjteménye. A tilalmazott, de mégis megtartott megyei kongregációk hangulatát, azok érveit, sérelmi rangsorolását latolgathatjuk a szöveget olvasva. Az 1784-ben megindult, egyre viharosabb ellenállási folyamat a kétségbeesés és egyben a szemrehányás hangján szól az uralkodóhoz: „maeror, anxietas, dolor, horror” (szomorúság, aggodalom, fájdalom, borzadály) tölti el a feliratírókat, és véres könnyeket (sanguineae lacrimae) hullatnak.
  16. A korona Bécsbe vitele végleg meghiúsította annak reményét, hogy József leteszi az esküt a magyar alkotmányra és megkoronáztatja magát. Amikor Diószegen kiadják az 1784. év tiltakozó írásait, az olvasóhoz intézett Bevezető francia idézettel indul az adott szó hiteléről: „Un homme honnet peut se fier sur la parole…”, és az első három oldal József 1780. november 30-i ígéretét idézi: a magyar alkotmányt sértetlenül (inviolabiliter) megőrzi.
  17. Az 1784. május 18-án szétküldött nyelvrendeletet egy év múlva (Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 630) megismétlik, de mi tagadás, a Helytartótanács is engedetlen. Folyamatosan küld ki latin iratokat.
  18. A német nyelvű oktatás és közigazgatás akadályai a korszak végéig sem hárultak el. Ezért kellett újra és újra hivatkozni az 1786. október 3-i rendelet szövegére: tanító csak az lehet, aki a modern (normalis) metódust ismeri és biztosan használja a német nyelvet (Országos Levéltár C 23, Circularia impressa, 831). De sem a tanítókra nem számíthatott a központi hatalom, sem a megyeiekkel nem bírt. Lásd Magyar Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum, 1788,F 27. P 164. Ungvárról jelenti Rosenfeld kerületi biztos, hogy alispánját, Meggyesi Lászlót, aki nem képes németül megtanulni, kénytelen a hosszadalmas ide-oda fordítgatásokkal elhúzódó ügyintézés miatt leváltani.
  19. A Diószegen kiadott repraesentatióknál megrázóbbak és meggyőzőbbek – milyen kár, hogy az uralkodó sosem látta őket eredeti állapotukban, csak tisztázatuk jutott fel a Kancelláriára – helytartótanácsi gyűjteményük: Magyar Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum, 1784, F 202, több mint száz oldalon tartalmazza a megyei, városi, egyházi testületi tiltakozásokat. A tiltakozások 1784. június elejétől kidolgozva-kiművelve indultak útnak Budára. Nyitra megye elő is írta a Budán székelő Helytartótanácsnak tennivalóit: védje meg az ország törvényeit, szokásait, közvetítsen a király felé (P 3–4). Trencsén megye tiltakozása: Ugyanott P 13, Nógrád megyéé: Ugyanott P 26, Máramarosé: Ugyanott P 39. D'Alembert hatása talán leginkább Vas megye tiltakozásában érhető tetten (Ugyanott P 6). A latin nyelv védelmében azt említi, hogy jól szolgálta a külfölddel való érintkezést. De – hangsúlyozza a megye – a tárgyalási nyelv mindig a magyar volt. A latin hivatalos nyelv megszüntetése esetén csak a magyar válhat kötelezővé. Ellenérve is okos: József nyelvrendelete tulajdonképpen három nyelv aktív használatára kényszerít. A régi, az előzményeket tartalmazó akták miatt elkerülhetetlen a latin nyelv ismerete, a gyakorlat alapján feltétlenül marad a magyar, és ezekhez társulna a német, holott József trónra lépésekor kijelentette: „ad normam aliarum provinciarum non gubernamur”.
  20. Az összeírás indoklása: Thirring Gusztáv, Magyarország népessége II. József korában (Budapest, 1938. 146). A mű Függelékében minden leirat, utasítás megtalálható 1784. május 1-jétől 1788. január 28-ig. Az összeírás ellen szinte minden megye tiltakozik. Nyitra, illetőleg Pozsony megye tiltakozása: Collectio ordinationum… (Diószegini, 1790. 117–124, 129–132). Folyamatosan kapják a hatóságok (megyék, városok), mi a teendőjük az összeírás kapcsán (Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, Nr. 535).


A jozefinus program menetrendje
Az állam és egyház viszonyának átrendezése Tartalomjegyzék