A munkásmozgalom 1913-ban

A Múltunk wikiből

Írta Erényi Tibor

1913. február 11–14.
6000 munkás sztrájkja a Weiss Manfréd tölténygyárban.
1913. március 13.—április 22.
A Ganz-Danubius fiumei gyárában 500 munkást sztrájk miatt elbocsátanak.
1913. április 21.—május 18.
Az aradi vagongyár 1200 munkásának sztrájkja.
1913. július 10.—augusztus 2.
Csepeli lőszergyári sztrájk.
1913. július 15–21.
Pécsi bányászsztrájk.
1913. október 13–21.
Az MSZDP XX. kongresszusa. Kunfi Zsigmond előadói beszéde „A külügyi politika és a szociáldemokrata párt”.
1913. november 21.
Egy budapesti népgyűlésen a forradalmat, a köztársaságot és a sajtószabadságot éltetik.
1913. december 14.
Rendkívüli szakszervezeti kongresszus a munkanélküliségről.

Az 1913 eleji nagy mozgósítás, amint láttuk, semmilyen eredménnyel nem járt. A mozgósított baloldal ütközet nélkül leszerelt, „elhalasztotta” a harcot. Ilyesfajta kapituláció, mégha ütközetre nem került is sor, óhatatlanul a vereség hangulatát kelti a seregben. A baloldal sorai március 4-e után megbomlottak, vezetői elkedvetlenedtek, sokan csüggedten visszavonultak. A csalódott munkástömegeket is nehéz volt újra mozgósítani. Megritkultak a politikai akciók, gyengült a gazdasági harc is; igaz, 1913-ban objektív tényezők is nehezítették a mozgalom helyzetét. Mindinkább éreztette hatását a kibontakozó túltermelési válság, amely az 1906-tól tartó konjunktúrának véget vetve, gátolta a sztrájkokat. 1913-ban a szakszervezetek taglétszáma néhány ezerrel csökkent, bár még meghaladta a 100 ezret. Az előző évi 236-tal szemben 1913-ban már csak 133 sztrájk volt, s a korábbi 40 ezer résztvevővel szemben 1913-ban a sztrájkolók száma nem érte el a 20 ezret sem. Tekintettel arra, hogy a válság következtében már 1914 elején mintegy 15 ezer volt a budapesti munkanélküliek száma, a Szakszervezeti Tanács az év folyamán a munkanélküliség ellen tiltakozó gyűléseket és tüntetéseket szervezett. A december 14-i rendkívüli szakszervezeti kongresszus egyedüli napirendi pontja a munkanélküliség ügye volt. Új vonás – és összefügg ezeknek az éveknek a sztrájkmozgalmaival –, hogy a kongresszuson a szakszervezetek hivatalos elismerésének jeleként a kereskedelemügyi miniszter és a polgármester képviselője is megjelent. A kongresszus közmunkák megindítását, a munkanélküliek segélyezését, továbbá a munkanélküliség elleni biztosítás bevezetését követelte.

Az év nagy bérmozgalmai többnyire a kizárásokkal kapcsolatosak. Február 11-től 14-ig 6000 munkás sztrájkolt a csepeli Weiss Manfréd tölténygyárban, hogy tiltakozzék a napirenden levő kizárások és hatósági brutalitások ellen. A küzdelem a munkások győzelmével végződött. Az igazgatóság – hallgatólagosan – elismerte a bizalmi rendszert és kötelezettséget vállalt a sérelmek okainak megszüntetésére. Márciusban a Ganz–Danubius igazgatósága zárta ki a gőzturbina osztályon dolgozó segédmunkásokat.; mert azok tiltakoztak a túlórázás megszüntetése ellen. Ezzel a gyárban hónapokig tartó – kizárásokkal, sztrájkokkal, bojkottal tarkított – mozgalom kezdődött, amelynek halálos áldozata is volt. Novemberben ugyanis a sztrájkolók inzultálták az egyik brutális művezetőt, mire az egy sztrájkoló vasmunkást agyonlőtt. A több ezer munkást érintő mozgalom csak 1914. január elején fejeződött be, a munkásokra nézve kedvezőtlenül. A bizalmi rendszert az igazgatóság nem ismerte el és kinyilvánította: „Nem fogja tűrni, hogy a munkások a gyár ügyeibe beavatkozzanak.”[1] A vidéki mozgalmak közül kiemelkedik a július 15-től 21-ig tartó pécsi bányászsztrájk. A mintegy 600 sztrájkoló csak mérsékelt béremelést ért el. Ez oly csekély volt, hogy a harc hamarosan kiújult: 1914 május–júniusában 3000 bányász sztrájkolt, az áldozatokhoz képest csekély eredménnyel. Ezzel szemben az aradi vagongyár 1913. április 21-től május 18-ig sztrájkoló 1200 munkása többek között 25–30%-os béremelést vívott ki. Március 13-tól április 22-ig a Ganz–Danubius hajógyárának fiumei üzeme is 2500 munkást zárt ki a munkából, mert azok három előmunkás el nem bocsátása miatt szembehelyezkedtek az igazgatósággal.

A március 4-ét követő szélcsend után 1913 nyarától ismét élénkült a szociáldemokrata párt politikai mozgalma. Tisza június 10-i miniszterelnöki kinevezése után a párt a parlamenti ellenzékkel együtt több népgyűlést, tüntetést szervezett. November 2-án mintegy négyezren tiltakoztak a sajtóról, valamint az esküdtbírósági eljárásra vonatkozó rendelkezések módosításáról szóló törvényjavaslatok ellen. A gyűlésen többek között Károlyi, Kunfi, Jászi, Vázsonyi és a galileista Polányi Károly szólalt fel.

A képviselőház november 14-én tűzte napirendre az új sajtótörvény tárgyalását. A törvényjavaslat, amint rámutattunk, a munkássajtó helyzetét is megnehezítő intézkedéseket tartalmazott. A szociáldemokrata mozgalom 53 szaklapját fenyegette veszély.

Az egyesülési és gyülekezési lehetőségek újabb korlátozására irányuló törekvés a szervezett munkásság ellenállását váltotta ki. A november 21-i népgyűlésen a forradalmat, a köztársaságot, sajtószabadságot éltették. Felhangzottak olyan kiáltások is, hogy „Bombával, revolverrel, kaszával és kapával megyünk a néphóhérok ellen”.[2] A pártvezetőség 1913 végén kiadott „Hajrá” című röpirata ugyancsak forradalmi módszereket helyezett kilátásba: ”Le tudunk mi is menni a föld alá, mint az oroszok!”[3]

A háborús veszély 1913-ban kisebb szerepet játszott a párt akcióiban, mint az előző évben. A helyzet komolyságát talán csak az érzékeltette, hogy az 1913. októberi pártkongresszuson a külügyi politika külön pontként szerepelt. A határozat a militarizmus és a nacionalizmus elleni küzdelemre hívta fel az ország munkásságát. „A szociáldemokrata párt kongresszusa tiltakozik a katonai terhek szakadatlan emelése ellen és azt kívánja, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia… a nép széles rétegeit kielégítő gazdasági, szociális és nemzeti politikában keresse fennmaradásának biztosítékait.”[4]

A Monarchia demokratizálására és az ebből következő békés külpolitikára vonatkozó reformista koncepció irreális volt. Ausztriában rendes, folyamatos parlamenti működésről alig lehetett szó, s így a kivívott általános választójog értéke erősen devalválódott. Magyarországon pedig 1912–1913 eseményei megmutatták, hogy Tisza és kormánya szélesebb tömegbázis nélkül, népszerűtlenül is, a munkásság ádáz gyűlöletétől támadva is szilárdan tartja kezében a hatalmat. A szociáldemokrata politika alapvető célja: Tisza megbuktatása nem sikerült.

Lábjegyzetek

  1. A Ganz-gyári kizárás. Népszava, 1914. január 1.
  2. Mi készen állunk. Ugyanott, 1913. november 22.
  3. Párttörténeti Intézet Archívuma, Rgy. I. 1/1913/212.
  4. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XX. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1913. 106.


A baloldal útkeresése a háború előtt
Tartalomjegyzék A szociáldemokrata párt a háború előestéjénErényi Tibor