A munkásmozgalom a fehérterror idején

A Múltunk wikiből

Írta Szakács Kálmán

A Tanácsköztársaság megdöntése után a munkásosztály szervezetileg egységes, politikailag-ideológiailag azonban igen jelentős ellentéteket magában hordozó pártja alkotóelemeire esett szét. Bár az antanthatalmakkal júliusban történt megállapodás feltételezte a munkásszervezetek legális működését, a fehérterror felülkerekedésével ténylegesen mindenütt megszűnt a szervezeti élet. Augusztus végén a kormány a román megszálló katonai hatóságokkal egyetértésben, s azzal a feltétellel, hogy politikai tevékenységet nem folytathatnak, engedélyezte a fővárosban a szakszervezetek és szakmai egyesületek működését. Ez az engedély azonban nem vonatkozott az 1918. október 31. után alakult szervezetekre. Így a közalkalmazottak, vasutasok, postások, a villamosvasúti dolgozók szervezését a keresztényszocialista, majd később egyéb jobboldali szervezetek számára biztosította. Felfüggesztette a kormány az Országos Munkásbiztosító Pénztár önkormányzatát. Szeptemberben újabb támadás indult a szakszervezetek ellen; tömegesen tartóztatták le tagjait, foglalták le a szakszervezeti helyiségeket, a munkásotthonokat, egyes szakmák teljes ingó vagyonát, s azokat az ellenforradalmi szervezetek vették birtokukba. A különítmények önkénye, féktelen terrorja a hivatalos kormányszervek intézményes akcióival párosult. A rettenetes nyomor, a gyorsuló infláció, a nagyarányú munkanélküliség végtelenül súlyossá tette az egész munkásosztály helyzetét.

Az újjászerveződő szociáldemokrata munkásmozgalom élére az új körülmények között azok az Magyarországi Szociáldemokrata Párt jobbszárnyához tartozó vezetők kerültek, akik jórészt nemcsak szemben álltak a Tanácsköztársasággal, hanem megdöntésében is szerepet vállaltak: Garami Ernő, Peidl Gyula, Peyer Károly, Buchinger Manó, Farkas István, Vanczák János, Miákits Ferenc, Jászai Samu, Csizmadia Sándor. A párt vezetőségének ez az összetétele már azt is sejteni engedte, hogy az új pártvezetőség szakítani fog azzal a politikával, amely a két forradalomban a szociáldemokrata pártnak igen jelentős szerepet biztosított. A párt újjászerveződése a szakszervezetekből indult ki. Az Magyarországi Szociáldemokrata Párt újjáalakulását kimondó konferencia 1919. augusztus 24-én ült Össze. Az újjáalakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt az 1903. évi pártprogram fenntartásával az 1918 előtti politika változatlan folytatását igyekezett kifejezésre juttatni. Azonban a konferencia egész munkája és politikai hangvétele már jelezte, hogy a pártnak ez a törekvése csak elvi kinyilatkoztatás, hiszen a politikai viszonyok alapvetően megváltoztak, s az újjáalakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt az 1918. október előtti állapotokhoz képest erőteljesen jobbra tolódott.

Ebben a változásban szerepet játszott a szociáldemokrata mozgalom belső helyzete. A szociáldemokrata baloldal és a centrum zöme, amely kiemelkedő szerepet vállalt a két forradalom idején, kivált a hazai mozgalomból, legjobbjai kommunistává lettek, más csoportjai emigrációba kényszerültek, Az itthoni vezetést az a második garnitúra vette kezébe, amelynek eszmei bizonytalansága összhangban volt politikai-elvi következetlenségével, megalkuvásra hajló természetét a terror okozta félelemérzet felnagyította, s ezért a mozgalom feladatát és helyét nem az ellenforradalom elleni harcban, hanem a rendszerrel való megegyezésben és kibékülésben kereste. Ezt a közeledést szolgálta a konferenciának az a politikai vonala, amely nemcsak élesen elhatárolta magát a kommunistáktól és a Tanácsköztársaságtól – annak rágalmazásától sem riadva vissza –, hanem a Tanácsköztársaság kikiáltásában és munkájában részt vevő kommunisták „példás megbüntetését” is követelte.

Az ellenforradalom azonban ekkor még alig tett különbséget szociáldemokraták és kommunisták között. A szociáldemokrata mozgalom legális maradt ugyan, de tevékenységének területei és lehetőségei minimálisra zsugorodtak, és az ellenforradalom szélsőjobboldali képviselői nagy erőfeszítéseket tettek arra, hogy a pártot törvényen kívül helyezzék és megsemmisítsék. A hivatalos körök és a különböző jobboldali társadalmi szervezetek nemcsak fizikai, politikai terrort és morális nyomást gyakoroltak a szociáldemokrata munkásmozgalom kiiktatása érdekében, hanem egyöntetűen támogatták az átmenetileg fokozatosan erősödő keresztényszocialista szakszervezeteket, hogy segítségükkel megtörjék a szocialista munkásmozgalmat, és a munkásságot átvigyék az ellenforradalom táborába.

Az Magyarországi Szociáldemokrata Párt felemelte szavát az ellenforradalom „túlkapásai”, terrorja és politikai-taktikai elgondolásai ellen, a szocialista munkásmozgalom és a szocialista szakszervezetek védelmére. A párt vezetése ugyanakkor arra is számított, hogy az antant kényszeríteni fogja az ellenforradalmi erőket a munkásmozgalom üldözésének megszüntetésére, sőt a nemzetközi közvélemény megnyugtatása és egy újabb forradalom meggátlása érdekében az antant szerepet fog vállalni egy liberális kibontakozás kikényszerítésében. E körülmények hatására az Magyarországi Szociáldemokrata Párt politikájában és propagandájában az 1918 előttinél fokozottabb mértékben került előtérbe a forradalmi módszerek elutasítása. A párt vezetőségétől távol állott a két forradalom, mindenekelőtt a Tanácsköztársaság tárgyilagos és mélyreható elvi értékelése. Az említett augusztusi konferencia nem határozott az Magyarországi Szociáldemokrata Párt közvetlen politikai feladatairól, de azzal a megfogalmazásával, hogy az ország érdekeit a párt érdekei elé kell helyezni, mind az antant esetleges tervei, mind a magyar uralkodó osztályuk politikai elképzelései előtt kitárta a kaput.

A Tanácsköztársaság megdöntése után soraikat rendező ellenforradalmi erők a kommunisták elleni megtorlással minden kétséget kizáróan fejezték viszont ki az ellenforradalom egyik legfőbb célját: a kommunista mozgalom szétzúzását és a kommunista párt törvényen kívül helyezését.

A Tanácsköztársaság megdöntése után újjászerveződő Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) Európában elsőnek találkozott a politikai reakció fasizmus felé mutató új válfajával. Az 1919-es emlékektől és gyakorlattól, valamint a nemzetközi forradalmi fellendüléstől is ösztönözve, a párt azzal a reménnyel kezdte meg az újjászervezést és a fehérterror elleni harcot, hogy az ellenforradalmi rendszer rövid életű lesz, bukása – a nemzetközi proletariátus növekvő osztályharca eredményeként is – a közeljövőben bekövetkezik. A munkásmozgalom legális szárnyának politikai-ideológiai elszíntelenedésével és erős jobbra csúszásával szemben egy tömegbázisában viszonylag szűk, halálra üldözött, a forradalmi örökséget és az 1919-es forradalom hagyatékát azonban töretlenül őrző kommunista mozgalom állt szemben. A munkásosztály harcaiból erőt merítve, a fehérterror tombolása közepette állt talpra a kommunista párt. A rendkívül nehéz helyzetben, a féktelen terror s a vereség demoralizáló hatása ellenére az illegalitás feltételei közepette kezdték meg a párt újjászervezését.

A magyar kommunista mozgalom szervezeti erejét meghaladó szerepet játszott a nemzetközi munkásmozgalomban is. Számos vezetőt adott a nemzetközi kommunista mozgalom központi vezérkarába, a Kommunista Internacionáléba, akik ott jelentős tevékenységet folytattak. Igen nagy szerepe volt a szomszéd országokban élő és ott dolgozó magyar kommunista emigrációnak is. Bekapcsolódtak az ottani munkásmozgalomba, a kommunista pártok létrehozásáért és megerősítéséért folyó akciókba, a kelet-közép-európai forradalmi mozgalmakba. Ahogyan a magyar kommunista emigráció vezetői a Tanácsköztársaságot elemző írásaikkal segítették a kommunista mozgalom eszmei-politikai megerősödését, a kialakult viták nyugvópontra juttatását, úgy segítette az egész magyar kommunista emigráció közvetlenül is a közép- és kelet-európai forradalmi mozgalmakat, s vált azok harcos élgárdájává.

Az illegalitásba kényszerített és jórészt emigrációba űzött kommunista mozgalom legsürgősebb feladata a párt újjászervezése, helyének, szerepének meghatározása és feladatainak kijelölése volt. Az Ausztriába került kommunista vezetők a párt újjászervezésére Ideiglenes Központi Bizottságot hoztak létre, amely irányította az illegális pártszervezetek kiépítését. Tagjai voltak: Kun Béla, Landler Jenő, Pór Ernő, Hirossik János, Hamburger Jenő és Lukács György. 1920 februárjában már megjelent a Vörös Újság, júniusban pedig a párt hetilapja, a Proletár. Az itthoni illegális pártcsoportok tagjai beépültek a legális munkásszervezetekbe – a szakszervezetekbe és a szociáldemokrata párt szervezeteibe –, és ott kezdték meg a munkát. A sajtótermékek megjelentetésével a munkásmozgalom politikai irányítása új lendületet nyert, amit fokozott az a körülmény, hogy 1920-ban Szovjet-Oroszország fogolycsere útján számos bebörtönzött, nem egy esetben halálra ítélt kommunistát és szociáldemokratát mentett ki Horthy börtöneiből.

Az illegalitás első éveiben, 1919 és 1924 között a Tanácsköztársaság tanulságainak számbavétele, az új típusú párt szervezeti és elméleti feladatainak vizsgálata foglalta le a mozgalom erőit. A kommunista mozgalom egyidejűleg munkálkodott a két forradalom tanulságainak feldolgozásán, tapasztalatainak leszűrésén és az új forradalom elméleti-taktikai kérdéseinek kimunkálásán.

Az újjászerveződő kommunista mozgalom az új proletárdiktatúra jelszavával rendezte sorait. A létrejött kommunista csoportok legfontosabb politikai feladatuknak érezték, hogy ébren tartsák a szocialista forradalomért való harc gondolatát, hitték és remélték, hogy az emigrációs élet és a fehérterror nem fog sokáig tartani. Forradalmi optimizmusuk elszánt bátorsággal párosult. Az új proletárdiktatúra jelszava szervesen következett a párt akkori elméleti felkészültségéből, a történelmi hagyományok korabeli számbavételéből s a nemzetközi forradalmi fellendülésből.

Az ellenforradalmi rendszer konszolidálódása és a forradalmi hullám apálya mind szükségszerűbben vetette fel a politikai cél felülvizsgálásának igényét. A tisztázást azonban számos körülmény akadályozta. A kommunista mozgalom előtt álló feladatok számbavételét még nem kötötték össze a magyar történelem utolsó századának vizsgálatával, ezért nem derülhetett fény arra, hogy a szocialista célok mellett milyen megoldatlan, szélesebb demokratikus feladatokat kell történelmi örökségként vállalnia a szocialista forradalmi mozgalomnak. A kommunista mozgalom a magyar proletárforradalmat nem elsősorban a nemzeti történelem összefüggéseiben, hanem mindenekelőtt a világforradalom ügyének alárendelten vizsgálta. Ebből adódott egyik alapvető ellentmondása: nem a konkrét történelmi helyzetből, hanem az általános politikai célból kiindulva határozta meg a mozgalom közvetlen és távolabbi feladatait. A világforradalom közeli megvalósulásának reménye és a forradalomra való elhivatottság felerősített tudata így hibásan orientálta a kommunista mozgalmat. A Kommunisták Magyarországi Pártja szerves része volt a Kommunista Internacionálénak, amely a nemzetközi forradalmi erők sajátos világpártja volt, határozatai a szekciókat kötelezték. A Kommunista Internacionálé a forradalmi fellendülés idején a válságba került kapitalizmussal a proletárforradalom perspektíváját állította szembe, s a proletárforradalom közeli győzelmének jegyében és reményében politizált. Ebben az időben még a magyar kommunista mozgalom sem ismerte fel, hogy az ellenforradalom győzelme az első világháborút követő közvetlen forradalmi helyzethez képest lényegesen megváltoztatta az új proletárdiktatúra megvalósításának, illetve előkészítésének és megközelítésének feltételeit.

Az ellenforradalom győzelmével a magyar kommunista párt a harc feltételei és az új forradalom győzelméért való küzdelem szempontjából átmenetileg nehezebb helyzet elé került, mint a legtöbb európai ország proletariátusa.


Az ellenforradalom győzelmeL. Nagy Zsuzsa
A fehérterror Tartalomjegyzék Az ellenforradalom programja és jelszavai