A munkásosztály nemzetközi szervezetei

A Múltunk wikiből

A forradalmi hullám emelkedése, majd apálya kifejeződésre jutott a munkásmozgalom nemzetközi szervezeteinek alakulásában és tevékenységében is. Miután a vezető szociáldemokraták többsége 1914-ben nacionalista álláspontra helyezkedett s támogatta saját országa háborúját, melyet mindegyik párt igyekezett védelmi jellegűnek feltüntetni, a II. Internacionálé széthullott. A háború egész folyamán kisebbségben voltak azok, akik – mint Lenin – következetesen a háború ellen foglaltak állást. A többség 1917-ben még azt is megakadályozta, hogy egy szocialista konferenciát hívjanak össze annak tisztázására, milyen jellegű általános tárgyalásokat kívánnak a szociáldemokraták a háború lezárására.

Döntő változást jelentett ebben a helyzetben az Októberi Forradalom, mellyel a leninisták megmutatták az utat a proletárforradalom győzelméhez. E példa hatására a szociáldemokrata baloldal, illetve az anarchista nemzeti-forradalmi irányzatok balszárnya az országok egész sorában el is indult – eszmeileg vagy gyakorlatilag is – ezen az úton. Miután a szociáldemokrata baloldal sehol sem volt képes magával ragadni az egész pártot, de a legtöbb esetben még annak centrumát sem, 1918 és 1922 között fokozatosan kivált a régi pártokból, s kommunista pártokat alakított. A nemzetközi forradalmi mozgalom elveinek kidolgozása, stratégiájának és taktikájának összehangolása céljából szükségessé vált e pártok nemzetközi szervezetének megteremtése. Ez történt meg 1919 márciusában, midőn Moszkvában 36 párt részvételével megalakult a III. vagy másként Kommunista Internacionálé, közkeletű rövidítésével: Komintern.

Közben megindult, de csak nagyon nehezen haladt előre a szakszervezetek nemzetközi szervezkedése. Legelőször 1919 júliusában Amszterdamban gyűltek össze 14 ország szakszervezeteinek küldöttei, akik csaknem 18 millió szervezett munkást képviseltek. Ebből több mint 14 millió a német, az angol, az amerikai és a belga szervezetek tagja volt. Az amszterdami nemzetközi szakszervezeti kongresszus azonban kizárólag gazdasági programot fogadott el, a munkásosztály politikai érdekeivel, szervezésével stb. nem foglalkozott, s tevékenysége szinte kizárólag az iparilag magasan fejlett államok mozgalmát érintette.

A Munkás- és Szocialista Internacionálé, vagyis a szociáldemokrata világszervezet helyreállítása az 1919. februári berni konferencián szinte teljes kudarccal végződött. Súlyos ellentét merült fel a háborús felelősség, majd a Szovjet-Oroszországhoz való viszony kérdésében: a jobboldal a bolsevikok és a szovjet rendszer egyértelmű elítélését követelte, míg a baloldal, illetve a centrum erre nem volt hajlandó. E jelenségek vezettek oda, hogy több centrista csoport is elhagyta a szociáldemokrata tábort, így a német függetlenek, a francia Longuet-isták, az osztrák szociáldemokraták, s 1921 februárjában Szocialista Pártok Nemzetközi Munkaközössége néven új internacionálét alakított, melyet gúnyosan „két és feles internacionálénak” neveztek. Ez a csoport, mely politikailag a két internacionálé közötti közvetítést tekintette feladatának, elméletileg a háború előtti szociáldemokrácia kautskysta, ortodox szárnyának örököseként lépett fel.

A háborút követő évek forradalmi hulláma idején már 1921-ben felmerült az a lehetőség, hogy az európai forradalom egyelőre nem következik be. Lenin – aki korábban kidolgozta a III. Internacionáléba történő felvétel feltételeit – 1921-ben meghirdette az úgynevezett egységfront-taktikát, melynek szellemében 1922. április 2. és 5. között a III. Internacionálé részt vett a három nemzetközi munkásszervezet közös berlini konferenciáján. Miután azonban a szociáldemokrata vezetők a III. Internacionálé képviselőitől az együttműködés fejében egyoldalú engedményeket kívántak, a nemzetközi egységfront kialakulására nem került sor. Ezt követően, 1923 májusában Hamburgban a két szociáldemokrata internacionálé Szocialista Munkásinternacionálé néven ismét egyesült; a „két és felesek” feladták közvetítő kísérletüket, s szervezetileg a jobboldalhoz csatlakoztak, még ha fenn is tartottak velük szemben bizonyos elméleti elkülönülést; kisebb részben (német, olasz szocialisták egy része) viszont a Kommunista Internacionáléhoz csatlakoztak.

A két internacionálé, a kommunista és a szocialista, egymástól alapjában eltérő felfogást vallott a munkásmozgalom feladatairól és módszereiről. A szocialisták a diktatúrát a proletárdiktatúra formájában is elvetették, elítélték a szovjet rendszert, s többségükben lényegében a szocialista társadalom békés, parlamenti úton történő megvalósítása mellett foglaltak állást. A kommunisták ezzel szemben a szociáldemokrata álláspontot joggal tekintették a proletár osztályérdekek elárulásának, s a proletár egységfrontot a jobboldali szociáldemokrata vezetők kizárása és a munkástömegek megnyerése, kommunista vezetés alá vonása útján látták elérhetőnek.

Miután 1923-ban elültek a háború utáni európai forradalmi vihar utolsó lökései – a németországi általános sztrájk, mely Hamburgban tanácsok alakításáig és fegyveres harcig vezetett (október); Bulgáriában a Cankov-puccs után a baloldal kommunisták vezette felkelése (szeptember); a krakkói általános sztrájk, a fegyveres erők lefegyverzése, illetve átállása mellett (november) –, a Kominternben megérlelődött a meggyőződés, hogy a forradalmi válság elmúlt, a tőkés rendszer politikailag stabilizálódott. Még nagyobb hangsúlyt kapott tehát a tömegek lassú, szívós munka révén történő megnyerése, amit a párt belső, ideológiai egységének megőrzésével kívántak egybekapcsolni. Megindult a pártok úgynevezett bolsevizálása, a jobb- és baloldali elhajló nézeteket képviselő személyektől és áramlatoktól való megtisztítása, ami azonban az esetek jelentős részében együtt járt a véleménycsere normális kifejlődésének korlátozásával, a belső demokrácia fokozatos szűkítésével és a III. Internacionálé centralizált irányításának egyoldalú megszilárdításával.

E jelenségek már arra a rendkívüli veszteségre utaltak, amely nemcsak a Szovjetúniót, hanem az egész nemzetközi munkásmozgalmat érte Lenin halálával. A háború utáni forradalmi időszak befejeződésével megváltozott viszonyok közt már nélkülözni kellett az ő gyors és biztos helyzetfelismerését, zseniális elemző és elméleti általánosító képességét, rendkívül rugalmas taktikáját.


A békerendszer és a háborút követő forradalmi válság
Az olasz fasizmus Tartalomjegyzék Átmeneti stabilizáció