A munkásság harca az erősödő reakció és a háborús készülődés ellen

A Múltunk wikiből

Írta Erényi Tibor

1907. augusztus 18–24.
A II. Internacionálé VII. kongresszusa Stuttgartban.
1907. augusztus 24.
A Szocialista Ifjúmunkás Internacionálé alakuló kongresszusa.
1910. augusztus 28.—szeptember 3.
A II. Internacionálé VIII. kongresszusa Koppenhágában.
1912. október 6.
Országszerte szociáldemokrata tömeggyűlések „A balkáni háború és Magyarország” napirenddel.
1912. október 27.
A radikálisok békegyűlése Budapesten.
1912. október 30.
Béketüntetés Budapesten.
1912. november 4.
Ferenc József budapesti látogatása. A tüntető munkások egy része a köztársaságot élteti.
1912. november 17.
A Nemzetközi Szocialista Iroda határozata alapján béketüntetések.
1912. november 24–25.
A II. Internacionálé bázeli kongresszusa. Háborúellenes határozat.
1912. december 12.—1917. április 8.
Alexander von Krobatin a közös hadügyminiszter.
1913. február 11–14.
6000 munkás sztrájkja a Weiss Manfréd tölténygyárban.
1915. január 16.
A semleges országok szocialista pártjainak konferenciája Koppenhágában.

Tisza első sikere rövid ideig a baloldali ellenzéket és a szocialista mozgalmat is visszavetette. A szociáldemokrata párt május 23-a után a fővárosban hónapokig nem szervezett demonstrációt. A vidék azonban erősen mozgolódott. A baloldali ellenzék közösen rendezett gyűlésein az ország valamennyi jelentősebb városában hirdették, hogy a kormány alkotmányellenes, a törvényes rend megszűnt. Folytatódott tehát a kormányellenes agitáció, munkapárti szóhasználattal: a „destrukció”. A politikai mozgalmat ezúttal is párhuzamosan kísérték vagy közvetlenül támogatták a gazdasági küzdelmek. Az év első hónapjaiban főként a vasmunkások folytattak sztrájkokat. Ezekre támaszkodva a vasmunkás-szövetség célul tűzte ki a napi 10 órás munkaidő egy órával való csökkentését. Ez a cél több nagy fővárosi és vidéki gyár munkásságát állította csatasorba. Az 1912. évi sztrájkokban összesen 37 ezer munkás Ivett részt, tehát mintegy 16 ezerrel több, mint az előző évben. A szakszervezetek összesen 169 esetben kötöttek kollektív szerződést, ami azt mutatja, hogy a szakszervezetek befolyása jelentősen megnövekedett. A sorozatos erőpróbák eredményeivel a szociáldemokraták meg lehettek elégedve. 1912 nyarán az előző évekhez viszonyítva megnövekedett az aratósztrájkok száma is. Nem kevesebb mint 24 vármegyében voltak kisebb-nagyobb munkabeszüntetések. A sztrájkolók több helyen kedvezőbb munkafeltételeket vívtak ki.

1912 nyarán kerültek a szociáldemokrata politika előterébe a külpolitikai problémák. A párt a Balkán-háborúkat mindkét hadviselő fél részéről igazságtalan hadjáratnak ítélte. Ennek kapcsán megragadta az alkalmat az imperialista külpolitika általános bírálatára, amiből a Ballhausplatznak is kijutott.

A pártvezetőség állásfoglalása ekkortájt lényegében összhangban volt a II. Internacionálé által meghatározott alapelvekkel. Az 1907. évi stuttgarti kongresszus a baloldal, Lenin, Rosa Luxemburg és mások kezdeményezésére két alapelvet rögzített le. Először: a munkáspártoknak mindent el kell követniük a háború kitörésének megakadályozása érdekében. Másodszor: ha a háború mégis kitörne, a befejezésért folytatott küzdelmet össze kell kapcsolni a társadalmi forradalom ügyével, a háborús válság során arra kell törekedni, hogy a fennálló politikai rendszert megdöntsék, a tőkésosztály uralmának felszámolását meggyorsítsák. Hasonló módon foglalt állást az 1910. évi koppenhágai kongresszus is, előírva, hogy a szocialisták a parlamentekben kötelesek a háborús hitelek ellen szavazni. A magyarországi munkássajtó rendre tudósított ezekről a határozatokról és azokat a pártvezetőség a politikai agitációban figyelembe is vette. A soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia és a Balkán bonyolult nemzeti-nemzetiségi viszonyaival azonban 1919 előtt az Internacionálé nem foglalkozott; e kérdések elemzését és a gyakorlati következtetések levonását az érintett országok munkáspártjainak önállón kellett megoldaniuk. Ami a magyarországi szociáldemokráciát illeti, álláspontja az első világháború kitörését megelőző években nem volt egyértelmű. A balkáni konfliktus ugyanis felvetette az egész Osztrák–Magyar Monarchia jövőjének problémáját. Márpedig ebben a kérdésben a szociáldemokratáknak nem volt kialakult álláspontjuk. Kunfi a Szocializmus lapjain arról írt, hogy a magyarországi nemzetiségi elnyomás, az agrárius uralom növeli nagyra a délszláv nacionalizmust. „Ugyanaz az államhatalom – írta –, amely elnyomja a saját határai között a délszlávokat, tette tönkre határain túl a délszláv parasztokat és akarta kiszipolyozni bankjai révén a délszláv államot.”[1] Ám itt is kicsendül az a vélemény, hogy amennyire riasztja az antidemokratikus Monarchia a balkáni népeket, annyira vonzaná őket egy demokratizált Ausztria-Magyarország. Így került előtérbe a birodalom demokratizálásának gondolata. A budapesti és a bécsi pártvezetőség felfogása azonban a birodalom átalakítását illetően eltért egymástól. Adler, Renner és Bauer – az 1899. évi brünni kongresszus határozatainak megfelelően – a demokratizálást föderalizálással egybekötve kívánták végrehajtani. Eszmei céljuk a nemzetiségek demokratikus szövetségi államának megteremtése volt. A magyarországi párt viszont mellőzte a föderalizálás gondolatát: Magyarország államterületét egységesnek fogta fel, és úgy állította be a kérdést, hogy a demokratizálás önmagában minden kérdést megold.

1912–1913-ban a pártban egyeduralkodóvá vált az a nézet, hogy a demokratizálást nem a dinasztia segítségével, hanem annak ellenére kell megvalósítani. Pogány József az első Balkán-háború idején a dualizmus éles kritikusára, a birodalom megreformált fenntartásának hívére, Rennerre hivatkozott, aki szerint a dunai konföderáció meg fog valósulni, akár a dinasztiával, akár annak ellenére. 1912 októberében, a Szabadgondolkodók Magyarországi Egyesületében élesen támadta a polgári demokratikus jogokkal korábban kacérkodó dinasztiát és megfenyegette az uralkodó köröket: „Ha ránk szabadítják a háború fúriáit, Ausztria-Magyarország proletársága rájuk szabadítja a forradalom fúriáit.”[2] A magyarországi politikai események, Tisza felülkerekedése 1912 nyarán az osztrák szociáldemokráciára is kihatott. „Magyarországon a korona és a nemesség győzött. Győzelmük hatással lesz Ausztriára is” – írta 1919 nyarán Otto Bauer.[3]

1912 őszétől sokasodtak az antidinasztikus szociáldemokrata állásfoglalások. Fel-feltűnt a párt republikánus hitvallására való hivatkozás. November 4-én Ferenc József Budapestre érkezése alkalmából a tüntető munkások a köztársaságot éltették. A dinasztia elleni nyílt fellépés, a szociáldemokrata párt politikájának új eleme, a hatóságok megtorló intézkedéseire vezetett. 1912. november folyamán a rendőrség több munkásgyűlést betiltott a dinasztiaellenes megnyilvánulások miatt. Még inkább fokozódott a hatóságok idegessége, amikor az antimonarchikus és az antimilitarista fellépések összekapcsolódtak egymással.

A párt 1912. október 6-án országszerte gyűléseket szervezett „A balkáni háború és Magyarország” napirenddel. Az elfogadott határozatok nemcsak a háború, hanem Ausztria–Magyarország külpolitikája ellen is erőteljesen tiltakoztak. Támogatták a háborúellenes mozgalmat a polgári radikálisok és a Galilei Kör fiataljai is. A kör a továbbiakban az antimilitarista mozgalom egyik bázisa lett. Garami és Weltner részt vett a Nemzetközi Szocialista Iroda október 28–29-i brüsszeli ülésén, amely a háborús veszélyre való tekintettel elhatározta az Internacionálé rendkívüli kongresszusának novemberi összehívását. A Nemzetközi Szocialista Iroda határozatának megfelelően november 17-én Magyarországon is országszerte szociáldemokrata népgyűléseket szerveztek a béke védelmében. A budapesti gyűlésen a munkásosztály nemzetközi antimilitarista mozgalmának kiemelkedő harcosa, Karl Liebknecht is felszólalt. „Az egybegyűlt munkásság – szól a határozat – óva inti Ausztria-Magyarország kormányát és diplomáciáját annak a bűnnek az elkövetésétől, hogy az országot a háborúskodás végzetes nagy szerencsétlenségébe döntsék. Azok az érdekek, amelyeket állítólag a Balkánon meg kellene védelmezni, egyetlen katonának az életét sem érik meg.”[4]

A Népszava haladéktalanul, teljes terjedelmében közölte a november 26-án kelt bázeli kiáltványt, amelyet az Internacionálé rendkívüli kongresszusán fogadott el. A kiáltvány felszólította Ausztria–Magyarország szociáldemokratáit, hogy „teljes erővel folytassák akciójukat” a Szerbia megtámadását célzó törekvések, ellen, mert ezek az egész európai békét veszélyeztetik. Ugyanakkor kimondta, hogy „Ausztria–Magyarország szociáldemokrata pártjai a jövőben is küzdeni fognak azért, hogy a délszlávoknak a Habsburg-ház uralma alatt levő része a Monarchia határain belül a demokratikus önkormányzati jogot megkapja”.[5] A „demokratikus önkormányzati jog” fogalma azonban a Viktor Adler közreműködésével készült kiáltványban is elvontan szerepel. Így érthető rajta a RennerBauer által hirdetett kulturális autonómia, de felfogható volt valamilyen területi önkormányzatnak is. Az igazság az, hogy a Monarchia sorsát, az ezzel kapcsolatos terveket illetően sem az osztrák, sem a magyar szociáldemokrácia ezekben az években sem tudott egyértelműen állást foglalni.

Lábjegyzetek

  1. Kunfi Zsigmond, Szocializmus, háború és a békés polgár. Szocializmus, 1912–1913. 1. sz. 7.
  2. Pogány József, A Szabadgondolkodás Magyarországi Egyesülete a háború ellen. Szabadgondolat, 1912. 11. szám 389.
  3. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai). IV/A. Budapest, 1966. 545.
  4. Európa proletársága a háború ellen. Népszava, 1912. november 19.
  5. Az Internacionálé kiáltványa. Ugyanott, 1912. november 27.

Irodalom

A munkásság sztrájkharcainak összefoglaló adatai a kereskedelemügyi minisztérium által kiadott újabb statisztikai kötetben: Munkabeszüntetések és munkáskizárások a magyar szent korona országaiban az 1910–1912. években (Budapest, 1915), illetve Kenéz Béla, Sztrájkstatisztika. I. Magyarország ipari sztrájkjainak statisztikája (Budapest, 1912) című kötetében találhatók.


A dualista reakció megerősödése a munkapárti kormányzat második szakaszában (1912–1914)
A parlamenti ellenzék válsága Tartalomjegyzék Az elhalasztott általános sztrájkErényi Tibor