A munkásság sztrájkmozgalmai 1910–1911-ben

A Múltunk wikiből

Írta Erényi Tibor

1910. április 11.
Schlick-gyári sztrájk.
1910. május 23.—augusztus 16.
Budapesti lakatosmunkások sztrájkja.
1910. május 30.—június vége
Vidéki nyomdászok sztrájkja: Arad, Sopron, Nagybecskerek, Marosvásárhely, Újvidék.
1910. június 11.
Négyhetes fővárosi festőmunkássztrájk kezdete.
1911. május 16–30.
A RimamuránySalgótarjáni Vasmű Rt. ratkói bányászainak sztrájkja.
1911. augusztus 13–15.
Szakszervezeti kongresszus Budapesten.

A munkapárt a Kristóffy-féle viszonylagos tolerancia és a koalíció erőszakoskodásai között a középutat választotta és a provokációs brutalitást általában kerülő politikát folytatott. A lehetőségek kihasználásának és a szakszervezeti mozgalom fejlődésének következtében az 1910-es évek sztrájkmozgalmai valamelyest szervezettebbek voltak mint a korábbiak. A munkások többnyire a szakszervezet vezetésével, testületileg szálltak szembe a munkáltatókkal.

1910. április első felében – mintegy az 1908–1909. évi nagy és részben eredményes budapesti vasmunkásmozgalmak folytatásaként – a pesti Angyalföld egyik patinás üzemében, a Schlick vasöntöde és gépgyárban zajlott le sztrájk, amelyben a munkások jelentős része béremelést vívott ki. A sikerhez hozzájárult, hogy a bérharc kapcsán a munkások a gyárral szemben a bojkottot is alkalmazták, ami konjunkturális időszakokban jelentős fegyver a dolgozók kezében. Ugyanezen év május 23-a és augusztus 16-a között a budapesti lakatosmunkások sztrájkoltak. A sztrájkolók a napi 9 és fél óra munkaidő 9 órára csökkentését és mintegy 20%-os béremelést követeltek. A követeléseket a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Országos Szövetsége fogalmazta meg és nyújtotta be a munkáltatóknak, akik a munkások fellépésére mintegy 2000 dolgozójuk kizárásával válaszoltak. Végül is a szervezett munkásság együttes fellépésének hatására meghátrálni kényszerültek. Több üzemben sikerült kivívni a napi 9 órás munkaidőt. A fővárosi szobafestő, fényező és mázoló munkások – ugyancsak a szakszervezet által vezetett – bérmozgalma 1910. június–júliusban viszont eredménytelenül végződött. Nem sikerült sem a napi 9 és fél óra munkaidő egy órával történő mérséklését, sem pedig a bérek emelését elérni. A kudarc oka figyelemreméltó: a szakszervezet nem tudta ellátni a mintegy 1000 sztrájkoló segélyezésének feladatát.

1911 sztrájkkrónikájából a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt. közel 400 ratkói bányamunkásának sztrájkja emelkedik ki. A sztrájkolók többek között a gorombáskodó bányatisztek megregulázását és a szakmánybérek javítását követelték. Az igazgatóság a követeléseket elutasította, mire a munkások beszüntették a munkát. A közel két hétig tartó sztrájk eredménytelenül végződött. Hasonló sorsra jutott több más vidéki sztrájk is. A vidéki bérmozgalmak közül Arad, Győr, Marosvásárhely, Nagybecskerek, Pécs, Sopron, Újvidék nyomdászainak június sikeres sztrájkja érdemel említést. Az év folyamán különösen nagy – általános sztrájkra vezető – munkásmegmozdulások zajlottak le Fiuméban. Május 20-án a Magyar–Horvát Tengerhajózási Társaság mintegy 1000 munkása sztrájkba lépett, miután az igazgatóság a béremelésre irányuló kérelmüket nem teljesítette. Június 1-én és 20-án a sztrájkolók támogatására szinte az egész munkásság szüneteltette a munkát. A munkáltatók ellenállását azonban nem sikerült megtörni: június 8-án a sztrájkolók utolsó csoportjai is visszatértek az üzemekbe anélkül, hogy eredményt értek volna el.

1910-ben 162 sztrájkban közel 21 ezer munkás, 1911-ben 206 sztrájkban körülbelül 21 500 munkás vett részt. Munkabéremelést 1910-ben 26 ezren, 1911-ben közel 37 ezren értek el. Munkaidő-rövidítésben részesült mintegy 16 ezer, illetőleg 38 ezer munkás. Az eredmények azonban nem feledtethetik, hogy éppen a nagyobb üzemekben, továbbá a vidéken lezajlott sztrájkok jórészt eredménytelenek voltak. 1910–1911-ben a szervezett munkások száma 100 ezer körül mozgott, ami az ország ipari munkásságának körülbelül 10%-a. A szervezett munkásság több mint 50%-a Budapesten és környékén összpontosult. A szervezkedés nehézségeire a Szakszervezeti Tanács jelentései többször rámutattak: az ipari fejlődés nem elég gyors, növekszik a kivándorlók száma. Mindezek hatását súlyosbította, hogy „a szakszervezetek érezték és érzik még most is a munkásság politikai jogtalanságának következményeit.”[1]

Ez az érv, amely a szervezett munkásság körében egyetértésre talált, érthetővé teszi, hogy nálunk miért kapcsolódott olyan szorosan össze a politikai és a gazdasági harc a választójogi mozgalomban.

Lábjegyzet

  1. A szakszervezeti mozgalom Magyarországon 1911–1913. A Magyarországi Szakszervezeti Tanács jelentései. Budapest, év nélkül, 7.


A munkapárti kormányzat első szakasza (1910–1912)Pölöskei Ferenc
A baloldal a munkapárti kormányzat kezdeténErényi Tibor Tartalomjegyzék A véderővita és a Khuen-Héderváry-kormány bukása