A munkaerőhelyzet és a foglalkoztatottság

A Múltunk wikiből
1883. november 1.
Megnyitják a vágvölgyi vasút TrencsénZsolna szakaszát.

A tőkeképződéshez hasonló volt a helyzet az emberi termelési tényezők esetében is. A tőkeimport a gyakorlatban azt jelentette, hogy tömegesen jöttek be az országba a fejlett ipari országokban előállított gépek és termelőberendezések, amelyek az itthon ismertnél korszerűbb technika hordozói voltak. A korszerű technika tömeges átvételéhez és eredményes alkalmazásához nem álltak kellő számban rendelkezésre megfelelő képzettséggel és gyakorlattal rendelkező hazai szakemberek. A belső munkaerő-kínálat sem mennyiségi, sem minőségi szempontból nem felelt meg a rendszeres gazdasági növekedés igényeinek, s főleg a nemzetgazdaság modern, tőkés szektorai küszködtek állandó munkaerőhiánnyal a bizonyos fokú szakképzettséget igénylő munkahelyek betöltésénél.

1869 és 1890 között Magyarország lakossága 11,6%-kal nőtt. Ez az évi átlagban O,5%-os népességnövekedési ütem elmaradt az európai átlag (0,8%) mögött. Különösen lassú volt a népesség növekedése a 70-es években (évente átlagosan O,1%). 1869-ben a 6 éven felüli férfiaknak csak 40,8%-a, a nőknek pedig 25%-a tudott írni-olvasni, vagyis a felnőtt, munkaképes korú lakosságnak kereken kétharmada írástudatlan volt, ilyen munkaerővel pedig nemigen lehetett a korszerű technikát tömegesen meghonosítani. „Iparunk minden ágában a gyakorlott és értelmes munkások hiánya képezi az emelkedés legnagyobb akadályát” – olvasunk 1868-ban,[1] de hasonló panaszukkal találkozunk még az 1899. évi gyáripari statisztikában is. A számottevő ipari múlttal rendelkező Északi-Felvidéken is ilyen nehézségekkel kellett megküzdenie 1890 táján a Zsolnán posztógyárat alapító külföldi vállalkozónak: „A munkások betanítása a legnagyobb nehézségekbe ütközik, miután azok a műveltség igen alacsony fokán állnak, a gépekkel való bánást csak nehezen sajátítják el és egy szabályozott iparvállalatnál okvetlenül megkívánt pontosság és rendszeretetnek majdnem teljes hiányán vannak, igen gyakran a munkától elmaradnak és másokkal pótlandók, kikkel a betanítás procedúráját ismét elölről kell kezdeni.”[2]

A tőkés vállalkozóréteg, a gazdasági és műszaki felső- és középfokú szakemberek utánpótlását sok tekintetben nehezítette a magyar társadalom hagyományos értékrendszere. „A divatos felfogások szerint a tisztességes mesterember nem úr, de úr az éhező hivatalnok, kolduló literátus, vagy per és munka nélküli ügyvéd” – írta Trefort Ágoston kultuszminiszter,[3] s joggal állapította meg, hogy előbb „erkölcseinkben és szokásainkban kell átalakulnunk, ha közgazdaságilag akarunk átalakulni”.[4] A magyar középosztály a humán képzést nyújtó gimnáziumokat részesítette előnyben a reáliskolákkal és a középfokú szakiskolákkal szemben, amelyek látogatottsága messze elmaradt a hasonló típusú német vagy lajtántúli iskoláké mögött. Hasonló volt a helyzet a felsőoktatás terén is. 1890–91-ben a magyarországi egyetemi és főiskolai hallgatók 52%-a jogász és papnövendék volt, s mindössze 15%-uk látogatta a hazai és a külföldi műszaki és gazdasági főiskolákat.

Ilyen körülmények között érthető, hogy a magyar gazdaság nem mezőgazdasági ágainak fejlődésében a kiegyezés utáni évtizedekben kimagasló szerepet játszottak a külföldről hazánkba települt vállalkozók, mérnökök, műszaki és gazdasági középkáderek és szakmunkások. Az 1870-es években a főváros ipari munkásainak egynegyede külföldi születésű volt. A külföldi szakemberek részesedési aránya azonban fokozatosan csökkenő irányzatot mutatott. A budapesti férfi keresők között 1869-től 1890-ig az iparban 24%-ról 14,3%-ra, a kereskedelemben 16,1%-ról 8,9%-ra, a szállításban pedig 331,%-ról 8,5%-ra csökkent a külföldi születésűek számaránya. A 19. század végére lassan kialakult a kor színvonalán álló hazai mérnöki, technikusi és szakmunkásgárda, amely képes volt eleget tenni a reá háruló egyre több és egyre bonyolultabb műszaki feladatnak. A munkaerő-kínálat minőségi színvonalának a rendszeres gazdasági növekedés követelményeinek megfelelő emelése az infrastruktúra beruházásaihoz hasonló nagyarányú és viszonylag lassan megtérülő beruházásokat igényelt, elsősorban az általános és a szakoktatás fejlesztése érdekében. Ezeknek a jelentős anyagi áldozattal járó „emberi” beruházásoknak a gyümölcsei a század végére értek meg. Az írni és olvasni tudók arányszáma a 6 éven felüli népességben 1869 és 1890 között 32,8%-ról 53,2%-ra, majd 1900-ig 61,2%-ra emelkedett. A mezőgazdasági keresőknek 56,1%-a az iparban, kereskedelemben és szállításban foglalkoztatottaknak viszont 84,5%-a tudott írni és olvasni 1900-ban. Az írástudás tekintetében azonban rendkívül nagy különbségek álltak fenn az ország nyugati és keleti részei között. 1890-ben a 6 éven felüli férfiak közül Dunántúlon 76,3%, Erdélyben viszont csak 39,1% tudott írni és olvasni.

A reáliskolák tanulóinak száma 2661-ről 7303-ra növekedett 1867 és 1890 között, de ugyanakkor a gimnáziumokat több mint 36 ezren látogatták. A pesti műegyetem hallgatóinak száma 1867-ben 273, 1890-ben 657 volt, s 200–300 magyarországi diák tanult a külföldi műszaki főiskolákon is. A mezőgazdasági, erdészeti, bányászati és állatorvosi főiskoláknak 1891-ben összesen 606 hallgatója volt, ugyanakkor Viszont 3 ezer magyarországi diák készült jogásznak, 2–2 ezer pedig papnak és orvosnak a hazai és a külföldi egyetemeken és főiskolákon.

Az 1880-as és 90-es években került sor az ipari szakoktatás megszervezésére. Az állam, a megyék és városok, valamint a kereskedelmi és iparkamarák 1870-ben összesen még csak 10 ezer forintot áldoztak erre a célra, 1890-ben viszont már csaknem félmilliót. 1890-ben 289 iparitanuló-iskola működött az országban. A szakmunkások és előmunkások képzését a különféle ipari szakiskolák szolgálták, amelyekből 1890-ig 7 létesült. Az ipari szakoktatás legmagasabb szintjét az állami ipariskolák – később felső ipariskolák – képviselték: 1872-ben alapították a kassait, 1879-ben pedig a budapestit. Ugyancsak magasabb fokú ipari előképzést nyújtott Fővárosi Iparrajziskola (1878) és a budapesti Iparművészeti Iskola. (1880). A nők ipari szakképzésének feladatát 8 nőipariskola látta el. Az 1890-es években egy sor újabb középfokú ipari szakiskola létesült. A kereskedelmi tanulók oktatása az ipariakéhoz hasonlóan 3 éves tanonciskolákban történt. A középfokú kereskedelmi iskolák – később felsőkereskedelmi iskolák – tanulóinak száma 1867 és 1890 között megtízszereződött (296-ról 2960-ra emelkedett). Középfokú mezőgazdasági szakismereteket a keszthelyi, a debreceni, a kolozsvári és a kassai gazdasági tanintézet nyújtott, 1890-ben összesen 341 tanulónak. Ezeken kívül még 17 különféle mezőgazdasági szakiskola és 11 földművesiskola működött az országban, mintegy ezer hallgatóval. Egy agrárország igényeihez képest ez a szám mindenképp csekély volt.

A foglalkoztatottság számszerű növekedéséről, szerkezetének átalakulásáról, a munkaerő ágazatközi áramlásáról elég nehéz pontos képet alkotni. Az első magyarországi népszámlálások foglalkozási statisztikái még eléggé kezdetlegesek voltak, a felvételi szempontok és az osztályozási csoportok többször változtak. Az egyes népszámlálások nem jártak el egységesen a mezőgazdasági segítő családtagok, különösen a nők beszámítása tekintetében. 1869-ben jóval több női családtagot számítottak a keresők közé, mint később, s ezzel az aktív népesség számát erősen megnövelték. A napszámosokat, házi cselédeket és altiszteket 1869-ben egy „személyes szolgálatot teljesítők” elnevezésű kategóriában foglalták össze. Később ezt a kategóriát 3 csoportra bontották, majd a napszámosok 77 %-át a mezőgazdasághoz sorolták.

A kereső népesség Magyarországon fő foglalkozási csoportok szerint (eredeti népszámlálási adatok)
Foglalkozási csoport ezer fő %-os megoszlás Növekedés %-ban
1869 1880 1890 1869 1890 1869–90
1. Őstermelés 4423 3670 3549 67,1 53,2 -19,7
Napszámos   934 1235   18,5  
Közszolga   31 33   0,5  
Házi cseléd   405 358   5,4  
2. Személyes szolgálatot teljesítők együtt 1110 1370 1626 16,8 24,4 +46,5
1–2. Együtt 5532 5040 5175 83,9 77,6 -6,5
3. Bányászat és ipar 657 749 866 10,0 13,0 +31,8
4. Kereskedelem, hitel 99 165 170 1,5 2,5 +71,8
5. Szállítás 27 71 0,4 1,1 +166,5
3–5. Együtt 783 914 1108 11,9 16,6 +41,4
6. Közszolgálati és szabad értelmiség 105 115 117 1,6 1,8 +11,1
7. Háztulajdonos, járadékos, nyugdíjas 76 47 121 1,1 1,8 +59,7
8. Véderő 98 84 99 1,5 1,5 +0,6
9. Egyéb 3 52   0,8  
Összesen 6595 6202 6672 100 100 +1,2

A fejlődés irányát a népszámlálások eredeti adatai is jól érzékeltetik: a mezőgazdaságban foglalkoztatottak és a személyes szolgálatot teljesítők együttes száma és százalékaránya csökkent, az iparban, kereskedelemben és szállításban dolgozók száma pedig 40%-kal növekedett. Még inkább kidomborodnak ezek a tendenciák, ha az eredeti népszámlálási adatokat a századfordulón kialakított foglalkozási kategóriák szerint átrendezzük, vagyis a személyes szolgálatot teljesítők, illetve a napszámosok megfelelő részét a mezőgazdasághoz számítjuk. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak arányszáma 1869 és 1890 között 76%-ról 67%-ra csökkent, az iparban és forgalomban dolgozóké pedig 11,9%-ról 16,5%-ra emelkedett. A munkaerő tehát viszonylag gyors ütemben áramlott a gazdaság hagyományos ágaiból a modern ipari és forgalmi ágazatokba. Az ipari keresők száma évente átlagosan 1,3%-kal, a kereskedelemmel, hitellel és szállítással foglalkozóké pedig 3,2%-kal növekedett, miközben a mezőgazdasági foglalkoztatottság csökkent.

A kereső népesség Magyarországon fő foglalkozási csoportok szerint (korrigált adatok)
Termelési ág A keresők szám (ezer fő) Átlagos évi növekedés 1869–90 %-ban %-os megoszlás
1869 1880 1890 1869 1890
Őstermelés 5002 4385 4499 -0,5 75,9 67,4
Bányászat, ipar 657 749 862 +1,3 10,0 12,9
Kereskedelem, hitel, szállítás 126 165 242 +3,2 1,9 3,6
Napszámosok 177 219 289 +2,4 2,7 4,3
Termelésben foglalkoztatottak összesen 5962 5518 5892 -0,06 90,5 88,2
Egyéb 633 684 780 +1,0 9,5 11,8
Összesen 6595 6202 6672 +0,06 100 100

(Ha a női családtagokat 1869-ben is a későbbi népszámlálásoknak megfelelő arányban számítjuk a keresők közé, akkor némiképp eltérő képet kapunk: ebben az esetben a mezőgazdasági keresők száma 1869-ben csak 4,2–4,3 millió, arányszáma pedig 72–73%, e a mezőgazdasági foglalkoztatottság 1869 és 1890 között abszolút számban emelkedik, bár aránya csökken.)

A foglalkoztatottság alakulásáról pontos képet kapni azért is nehéz, mert a korabeli Magyarország lakosságának egy része nem sorolható be egyértelműen a foglalkozási statisztika kategóriáiba. Igen nagy volt az átmeneti helyzetű, a mezőgazdaság és az iparforgalmi ágazatok között fluktuáló, kétlaki népesség száma. A félproletár törpebirtokosok és a falusi napszámosok a mezőgazdasági munkák holtszezonjaiban százezrével vállaltak idényjellegű munkát az ipari üzemekben (cukorgyárakban, fűrésztelepeken stb.), a szállítási vállalatoknál, a vasútépítéseknél és a vízszabályozásoknál, valamint a városi építkezéseknél anélkül, hogy a mezőgazdaságtól végleg elszakadtak volna. A magyar gazdaság modern ipari és forgalmi szektorai mindig hiányt szenvedtek állandó szakmunkásokban és betanított gépmunkásokban, ugyanakkor viszont bőven állt rendelkezésükre idényjellegű, szakképzetlen segédmunkaerő. Ennek a kétlaki, átmeneti típusú munkásrétegnek a viszonylag nagy száma volt a magyarországi munkaerő-kínálat egyik legjellemzőbb vonása a 19. század utolsó harmadában.

Lábjegyzetek

  1. Anyagi Érdekeink, 1868. november 21.
  2. Magyar Országos Levéltár, Budapest, Kereskedelemügyi Minisztérium Levéltára. K 231. 1893–2–44384.
  3. Trefort Ágoston, Beszédek és levelek. Budapest, 1888. 196.
  4. Trefort Ágoston, Kisebb dolgozatok az irodalom, közgazdaság és politika köréből. Budapest, 1882. 332.

Irodalom

A munkaerő és az úgynevezett emberi tőke szerepére általában lásd: H. Corres, The Economics of Human Resources (Amsterdam, 1963); G. S. Becker, Human Capital. A Theoretical and Empirical Analysis with Special Reference to Education (New York, 1964). A magyarországi szakoktatásról lásd: Magyarország mezőgazdasági szakoktatási intézményei, 1896. Szerkesztette Balás Árpád (Magyaróvár, 1897); Csiki Kálmán, A mezőgazdasági szakoktatás kialakulása (Budapest, 1943); A munkára nevelés hazai történetéből. Szerkesztette Jausz Béla, Faludi Szilárd, Zibolen Endre (Budapest, 1965); Balogh István, A paraszti művelődés (In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. II. Szerkesztette Szabó István. Budapest, 1965); Vörös Antal, Óvár, Óvár… A mosonmagyaróvári Agrártudományi Főiskola 150 éve (Budapest, 1968); Vigh Albert, Magyarország iparoktatásának története az utolsó száz évben, különösen 1867 óta (Budapest, 1932); Zelovich Kornél, A m. kir. József Műegyetem és a hazai technikai felsőoktatás története (Budapest, 1922); Bricht Lipót, A budapesti kereskedelmi akadémia története alapításától 1895-ig (Budapest, 1896).

A műszaki fejlődésről: A History Of Technology. Ed. by Charles Singer, E. J. Holmyard, A. R. Hall, Trevor I. Williams. Vol. 5. The Late Nineteenth Century c. 1850 – c. 1900 (Oxford, 1958); Andai Pál, A technika fejlődése az őskortól az atomkor küszöbéig (Budapest, 1965); Technikai fejlődésünk története 1867–1927. 2. kiadás (Budapest, 1929); Sándor Vilmos, A technika fejlődése Magyarországon a kapitalizmus korában (Történelmi Szemle, 1961. 3.); Műszaki nagyjaink. I–III. Szerkesztette Szőke Béla (Budapest, 1967); Vajda Pál, Nagy magyar feltalálók (Budapest, 1958).


A rendszeres gazdasági növekedés megalapozása
Tőkeimport és beruházások Tartalomjegyzék A gazdasági konjunktúra alakulása